Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Moody Blues, The
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 46:08
Értékelés: 4/5
Az „Octave” a prog rock úttörői, a The Moody Blues kilencedik stúdióalbuma volt, egyúttal az első az 1977-es újraegyesülés után. A „The Seventh Sojourn” (1972) kiemelkedő sikere után ugyanis a legendás csapat tagjai több évre a szólókarrierjüknek szentelték magukat. A klasszikus The Moody Blues-felállás (Hayward, Lodge, Pinder, Thomas és Edge) épp akkor döntött a kultikus név felélesztése mellett, amikor a punk és a diszkó uralta a rádiók hullámhosszát. Ennek megfelelően a közönség is kisebb érdeklődéssel fogadta a progresszív rock „dinoszauruszainak” új munkáit, bár az „Octave” így is viszonylag szép kereskedelmi sikert ért el, méghozzá amerikai földön is. Mindezek ellenére fontos fordulópontot jelentett, és legnagyobb művészi és kereskedelmi diadalaik végének kezdetét.
Az „Octave” nemcsak azzal hozott érezhető változást a hagyományos, szimfonikus prog rockos Moody-hangzásban, főleg a jellegzetes zenekari hangszerelések megalkotásában, hogy a mellotron és a chamberlin eltűnt Pinder billentyűs hangszerparkjából, átadva helyét a modernebb szintetizátoroknak, hanem ez volt az utolsó The Moody Blues-album, amelyen a legendás billentyűs-énekes közreműködött. Mike Pinder, aki közben új családot alapított Kaliforniában, rájött, hogy hirtelen már nem érti meg magát olyan jól a zenekar többi tagjával, mint régen, ezért még az album felvételei közben úgy döntött, hogy távozik, és elutasította a lehetőséget, hogy egykori társaival turnéra induljon.
Justin Hayward gitáros-énekes és John Lodge basszusgitáros-énekes így kénytelen volt eljátszani a hiányzó szintetizátorszólamokat, majd 1979-ben Pindert a svájci billentyűs mester, Patrick Moraz (ex-Yes) váltotta. Vele sikeresen végigvitték az „Octave”-turnét, és ezzel teljesen új korszak kezdődött a legendás csapat életében. Hosszú hagyományukhoz híven a zenekar minden tagjának jutott legalább egy saját szerzemény az albumon.
A nyitó energiakatalizátor, a „Steppin’ in the Slide Zone”, amelyben Lodge éneke viszi a prímet, az album fő kislemezslágere volt, és az Atlanti-óceán túloldalán is szép sikert aratott. Már itt jól hallható a megváltozott hangzásvilág, a szintetizátorok, amelyek a mellotron és a chamberlin helyére léptek, és a korábbi szimfonikus megközelítéshez képest jóval elektronikusabb színt adtak a Moodyék hangjának. Ugyanakkor itt már felbukkannak az első jelei annak a fokozatos átmenetnek a szimfonikus prog rock és a melodikus rock/AOR között, amely a nyolcvanas évek egészében végigkíséri majd a munkásságukat. A pasztorális-szimfonikus Thomas-ballada, az „Under Moonshine” jóval hagyománytisztelőbb Moody-alkotás, hatalmas zenekari hangszerelésekkel és a bajuszos multiinstrumentalista éteri énekteljesítményével, amelyet hipnotikus, többszólamú kíséret jellemez. Ez azon album egyik olyan darabja, amely azt üzeni: a „jó öreg” The Moody Blues bizonyos hangzásbeli változások ellenére újra köztünk van.
Az akusztikus színezetű, pasztorális remekműn, a „Had To Fall In Love” című dalban különösen Hayward csillog nosztalgikus énekével, amely remekül illik az akusztikus gitáron játszott finom akkordjaihoz, Thomas szájharmonikájának eleven hangjához és az álmodozó kísérő vokálharmóniákhoz. Az sokkal energikusabb, felgyorsított tempójú „I’ll Be Level With You” című dalt Graeme Edge dobos írta, és a zenekar mind a négy fő énekesének többrétegű vokálharmóniái, valamint kópé gitárfutamok díszítik, miközben a szintetizátorok elektronikus hangzása, amellyel hatalmas zenekari hangszereléseket építenek, sikeres hidat ver a kultikus brit csapat klasszikus és újabb hangzásképe között. A lelassított szerelmes ballada, a „Driftwood” Hayward szerzői és énekesi irányításával született, ez volt az album második kislemezslágere, és számos elemet tartalmaz a gitáros-énekes korábbi klasszikusaiból, élen az „Nights In White Satin” és a „Never Comes The Day” című dalokkal. A bűbájos dallamot Hayward egyedi, melankolikusan dallamos hangja vezeti, akusztikus gitárakkordokra fektetve, miközben a háttérben éteri szimfonikus hangszerelések hömpölyögnek. Az egészet az alkalmi közreműködő, R.A. Martin altszaxofon-játéka teszi még ünnepibbé és kedvesebbé.
A minimalista, rock’n’rollos ritmusú „Top Rank Suite”, Hayward újabb szerzői és énekesi bravúrja, amelyben ismét felbukkan a szaxofon, ugrándozó, kedvesen vidám hangulatával és tréfás szövegével jócskán eltér az album többi dalának komoly és melankolikus természetétől. A pasztorális szerelmes ballada, az „I’m Your Man” esetében az éneki és szerzői parancsnokságot ismét Ray Thomas vette át, aki ezúttal a beleélő éneklés mellett szellemes fuvolabetétekkel is elvarázsol, és az „Octave” egyik legjobb pillanata. A hatalmas zenekari hangszerelések sikeresen fokozzák az elegáns ritmikát és a kifinomult atmoszférát, amely Thomas legtöbb alkotására mindig is jellemző volt.
A szimfonikus rockklasszikus „Survival” című dalban Lodge szerzői, éneklési és basszusgitáros tehetségével nyűgöz le, és énekével különösen a hipermelodikus refrénben ragyog. A fenséges zenekari hangszereléseket és megrázó gitárfutamokat kísérő nosztalgikus hangulat ismét a szimfonikus prog rockos úttörőkorszakuk legjobb idejét idézi. A „One Step Into The Light” az egyetlen szerzemény az albumon, amelyet a távozó billentyűs, Pinder alkotott és énekelt. Ahogy egy ilyen billentyűs mestertől várható, kifejezetten szimfonikus alkotásról van szó, tele epikus zenekari hangszerelésekkel, amelyek még jobban szólnának, ha nem mondtak volna le a mellotronról. Az utóbbit egyébként a szövegben képszerű módon megemlítették. A nosztalgikus „The Day We Meet Again” kiváló zárlatként hat újszerű szintetizátormotívumával és rétegzett zenekari függönyeivel, miközben Hayward bánatos hangja sikeresen fokozza az általános melodrámát, amely a remek dal végéig nem csillapodik.
Az „Octave” albummal a klasszikus The Moody Blues-felállás meggyőző módon búcsúzott, és minőségét tekintve rendkívül kiegyensúlyozott lemezt hozott össze, amely nem sokkal marad el legnagyobb remekművei mögött. Pinder távozása után, a nyolcvanas években egymás után megjelent számos érdekes kiadvány ellenére is, a The Moody Blues többé nem érte el egykori, irigylésre méltóan magas művészi színvonalát. Patrick Moraz érkezése egy új, kereskedelmileg még mindig meglehetősen sikeres, de jóval inkább melodikus rock irányú korszak kezdetét jelentette, és bizonyos prog rockos elemek elhagyását, amelyek nélkül elképzelhetetlen volt a hagyományos The Moody Blues-hangzás.
Felállás
Justin Hayward – ének, gitár, billentyűs hangszerek
John Lodge – ének, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Ray Thomas – ének, fuvola, szájharmonika, tamburin
Mike Pinder – ének, billentyűs hangszerek
Graeme Edge – dob, ütőhangszerek, kísérő ének
VENDÉGZENÉSZ:
R.A. Martin – szaxofon, kürt
Producer
Tony Clarke
Számlista
1. Steppin’ in a Slide Zone
2. Under Moonshine
3. Had to Fall in Love
4. I’ll Be Level With You
5. Driftwood
6. Top Rank Suite
7. I’m Your Man
8. Survival
9. One Step Into the Light
10. The Day We Meet Again
