Előadó: Grimes
Kiadó: Arbutus Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 48:04
Értékelés: 4.5/5
Manapság az előadóknak jobban számít a felhajtás, mint a zene. Minél több bulvárhasábot töltenek meg, annál jobban fogynak az albumaik és a koncertjegyeik. A mutatványok olcsók, felszínesek, és egy „átlagos földi halandónak” több hónapos kiruccanást biztosítanának a ljubljanai Polje elmegyógyintézetében, a zenészeket viszont csak még jobban felcicomázzák hírnévvel, rajongással és haszonnal. Ezt a taktikát (sajnos) leginkább a nők kaparintották meg. Az abszurd hajszínek, a hiányos öltözékek és a magánéleti botrányok elterelik a figyelmet az örökké egyforma dallamokról, a sekélyes szövegekről, valamint az eredetiség és a minőség súlyos hiányáról. A huszonegyedik században a legtöbb énekesnő önmagáért való jelenséggé vált. A önreklám és a nagy mellek áradatában azok, akik megérdemelnék, hogy szó essen róluk, lemaradnak a média figyelméről és a nagyobb koncertekről, néhányuknak mégis sikerül – éppen azért, mert annyira mások, mint a generikusan gyártott Disney-csillagok, hogy akaratlanul is divatot teremtenek a zsíros hajból, a fiús alkatból és a zsákszerű ruhákból. Ne érts félre, nem vagyok leszbikus vagy feminista, csak szeretem a jó zenét. És Grimes ezt kínálja nekünk, annak ellenére, hogy sosem kerül majd a Cosmopolitan címlapjára.
Claire Boucher, ismertebb nevén Grimes félig nő, félig robot, aki azt állítja, hogy Kanadából jött, bár gyanítjuk, hogy valamelyik másik galaxisból pottyant a Földre. Erre utal a zenéje is, amely az indulás óta újító módon kapcsolja össze az összes eddig hallott műfaj elemeit, és ezek együtt szürreális szimfóniát alkotnak, ami a földi összetevők ellenére mindennek hangzik, csak földinek nem.
Sajátos hangzását már 2010-ben kialakította, amikor az első albumán, a Geidi Primesen műfajokat, ritmusokat és saját hangjának dimenzióit fedezte fel. A jól felépített debütálást csak a túlzott kísérletező vonal rontja, ami miatt az album túl eklektikus ahhoz, hogy egészében szélesebb közönséget megnyerjen. Grimes „naivnak” nevezte a lemezt, és ebben igazat adhatunk neki, hiszen annyi hangot és ötletet zsúfolt bele, hogy zenei esztétikájának vezérfonala rendkívül nehezen olvasható. A hiányosságok ellenére a szerző jó alapot épített a folytatáshoz olyan dalokkal, mint a Santigold-szerűen szóló „Rosa” és a barokk ihletésű „Gambang”. Külön-külön kiválóan, frissen és éppen megfelelően különcen szólnak, ugyanazon az albumon viszont ellentmondanak egymásnak, és túl nagy falat a mi „földi” füleinknek. A valami egyedit kereső utat sikeresen folytatta a második albumon, a Halfaxan, amelyet ugyanabban az évben adott ki, és ez bizonyítja, hogy ötletekben és ihletben nincs hiánya.
A szélesebb ismertséget és a kritikusok tetszését az idei Visions hozta meg neki, amelyen végre megtalálta a saját hangját. Interjúkban elmondta, hogy ezúttal amfetamin segítségével akár három napig megszakítás nélkül dolgozott, mert szereti a végsőkig hajtani a testét és a lelkét, hiszen akkor születnek a legcsodálatosabb dalok. A munkamódszere láthatóan bejött, mert friss stílust teremtett, amely a tizenhárom dal alatt egyre csak fokozza az intenzitását. A nyitódal, az „Infinite Love Without Fulfilment” átitatott pozitivizmussal és erőteljes elektronikus beattel, ami hipnotikus hangokkal keveredik, hangsúlyos benne a falsetto is, amely az elektronikus zenében gyakran erőltetettnek hat, Grimesnál viszont ilyen kísérettel nehéz bármi mást elképzelni. Az elemek együtt valami misztikusat alkotnak, amit korábban még nem hallottunk. A tUnE-yArDs néven bujkáló nő, aki újradefiniálta az indie-t, 2011-ben a Whokill albumával meggyőzött arról, hogy ez a csúcs, amit egy alternatív zenész elérhet (már ha teljesen új megközelítésről és ennyire más dallamokról beszélünk), de Grimes a Visionsszel az ellenkezőjéről győzött meg. Még rengeteg tér maradt új stilisztikai csiszolásokra, amelyeket ő maga töltött ki különböző műfajok keverésével, ezek viszont az előző albumokkal ellentétben nem zavaróak és nem összeegyeztethetetlenek. Ez már a következő számnál megmutatkozik, amely jelenleg a legismertebb dala – ez a „Genesis”. A bájos, optimista zongoradallam ismét falzettel és erős beattel keveredik, ami az Aphex Twint idézi, akit egyébként az egyik legnagyobb példaképeként említ. Igaz, hogy a videóklippel közelít Nicki Minaj és más MTV-s popcsillagok esztétikájához, de az őszinteség érzése és a bájos különcség miatt ezt nem rójuk fel neki.
Az „Oblivion” ugyanabban a tempóban folytatja. Egyre inkább az az érzésem, mintha egy űrhajón összefutott volna Björk, a tUnE-yArDs, Lykke Li és a Crystal Castles, és úgy döntöttek volna, hogy közös albumot vesznek fel, miközben Boucher ügyesen keveri a dub, a dubstep, az RnB és, igen, a barokk zongoramuzsika jellegzetességeit. Éppen a „múltból” érkező műfajok keveredése hangzik ilyen futurisztikusan. Ezt nyilvánvalóan megerősíti a negyedik szám, az „Eight”, amely úgy szól, mint két robot beszélgetése, amelyet ellensúlyként elektronikusan átrendezett cincogás szakít félbe a szövegben. Friss és üdvözlendő. Szokatlan, anélkül hogy erőlködne. A durva és a gyengéd ilyen mintázatát követi a „Circumambient” is, amely a nyolcvanas évekbe repít minket (a huszonegyedik századiba?), az eklektikusan pszichedelikus „Vowels = Space and Time” és a „Visiting Statue”. Érdemes meghallgatni a „Be a Body”-t is, amely a legnépszerűbb dalai közé tartozik, ennek megfelelően álmodozó, ugyanakkor robusztus elektronikus alapra épül; egyszóval rendkívül jellemző a zenéjére. A szöveg is érdekes: „I close my eyes until I see, I don’t need hands to touch me… Be a body.”
A Doldrumsszal közös, dubos beütésű együttműködés (akik egyébként úgy szólnak, mint a Caribou nyugtatón) átfolyik a „Colour of Moonlight (Antiochus)” című dalba , amely a többi szám között nem jelent túl nagy eltérést attól az érzéstől, ami a dalai hallatán eltölt minket. A „Symphonia IX (My Wait Is U)” olyasmi, amit könnyen el tudnál képzelni egy technobuli afterpartijának utolsó sóhajaiként, miközben az eszméletlenül alvó vendégek között keresed a helyet, ahová behúzódhatnál délutánig aludni. Ezt a kellemesen lazító érzést viszont, bevált módon, a saját szobádban, fejhallgatóval is elérheted. Az operával kacérkodik a következő dal, a „Nightmusic”, amely gyorsan hipnotikus synthpopba csap át, és ebben Grimesnak a kanadai zenész, Majical Cloudz segített, akinek különös hangjai elérhetők a Soundcloudon. A „Skin”, az utolsó előtti szám, az album egy újabb kiemelkedő pillanata, amely földöntúli gyengédségével lenyűgözte a közönséget.
https://www.youtube.com/watch?v=55qcaq0ZNYg
A „Know the Way” című outróval, amely Satie klasszikusából, a „Trois Gymnopédies”-ből merít ihletet, Grimes pozitív energiával teli albumot zár le, amely az alternatív zenei színtéren áttörte az ismert határokat, és friss energiájával sokakat meggyőzött, akik biztosak voltak benne, hogy az indie mint újító műfaj haldoklik. A kiváló album ellenére mégis attól félek, hogy Grimes összeroppan a „hipster” címke alatt, amellyel az interneten gyakorlatilag bombázzák. Igaz, hogy a zenéje különbözik mindentől, amit eddig hallottunk, hogy az ismertsége még nem döntötte le a YouTube határait, és ritkán halljuk majd a dalait a rádióban, az MTV-n meg pláne; ez azonban még nem jelentheti azt, hogy a zenei integritása egynapos hóbort, amely eltűnik, amint a dioptria nélküli szemüveget kontaktlencse váltja fel. Az énekesnő már piacra dobott egy új gyűrűsorozatot, amelyet állítása szerint a vulva ihletett. Szorítsunk, hogy a zene maradjon az első helyen, és a huszonnégy éves művész hamarosan újra elbűvöljön minket a fantáziájával, a koncertkaravánját pedig a közelünkbe hozza. Augusztus 20-án München következik, egyelőre viszont hír sincs arról, hogy bármilyen formában lehetne jegyet vagy utazási csomagot venni. Úgy tűnik, a Kongo klubban csak a legnagyobb szlovén rajongók fognak tolongani ennél az különc zenésznél, mi pedig reméljük, hogy még nem merítette ki a fantáziáját, és több alkalom lesz koncertjére elmenni – sőt, megkockáztatom, hogy a 2013-as nyári zenei fesztiválok az egyik húzónévként fogják emlegetni.
Felállás
Grimes – ének
Anna Akhmatova – szövegek
Jasper Baydala – alapok
Sebastian Cowan – keverés
Produkció
Grimes
Számlista
1. Infinite Love Without Fulfilment
2. Genesis
3. Oblivion
4. Eight
5. Circumambient
6. Vowels = Space and Time
7. Visting Statue
8. Be a Body
9. Colour of Moonlight (Antiochus) (ft. Doldrums)
10. Symphonia IX (My Wait Is U)
11. Nightmusic (ft. Majical Cloudz)
12. Skin
13. Know the Way (Outro)
