Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Schon, Neal
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 55:31
Értékelés: 4/5
»The Calling« Neal Schon hatodik önálló stúdióalbuma. Schon a Journey mai felállásának egyetlen eredeti, alapító tagja, és a zenekarral eddig összesen 14 stúdiólemezt adott ki. Az ember, aki az első hivatásos zenészlépteit a hetvenes évek elején tette meg Carlos Santana „sámán” oldalán, amikor játszott a kultikus »Santana III.« és »Caravanserai« stúdiólemezeken, már az utóbbi két Journey-stúdióalbummal jelezte, hogy ismét húzza a szíve egy önálló stúdiókiadvány felé. Ha egy kicsit felidézitek, a »Revelation« (2008), majd az »Eclipse« (2011) is az utolsó dalaival, vagyis két teljesen instrumentális szerzeménnyel, amelyekben Neal Schon gitárjátéka tölti be az énekes szerepét, megmutatta, merre fúj a szél.
Neal Schon a rockgitározás legtökéletesebb mestereinek egyike, akit csak a rock mindenható univerzuma szült a mi naprendszerünkben, talán az egész galaxisban. Azon kevés univerzális gitárzseni közé tartozik, akik a játékukat olyan tökélyre csiszolták, hogy meggyőzően(!) és fennkölten(!) tudnak eljátszani bármit, amihez hozzáfognak. Egyike azoknak a zenészeknek, akik tollpihe-könnyedséggel illeszkednek a legkülönbözőbb zenei történetek koncepciójába, ezért Schont mindig is keresték és nagyra becsülték, amikor stúdiósegítségre volt szükség számos neves előadónál. Hogy csak néhány legnagyobb „megrendelőjét” említsük: Joe Cocker, Sammy Hagar, Paul Rodgers, Larry Graham, Betty Davis, Michael Bolton, Jan Hammer, és a lista messze nem teljes. És ott van még a Bad English és a Hardline is.
A Journey zsúfolt koncertnaptára után végre akadt egy kis idő, hogy Neal Schon végső formába öntse mindazokat a zenei ötleteit, amelyeket a Journeyben nem tudott felhasználni, és egy csokornyi színesen változatos, rendkívül szellemes gitáros „vígjátékot” kerekítsen belőlük. Ehhez a vállalkozáshoz Neal összetrombitált egy kicsi, de megbízható csapatot, a szakma mestereit! A dobok mögé egyszerűen Steve Smith kollégát kérte fel, aki egykor a Journey tagja volt, a billentyűket Igor Len szolgáltatta, a igényes Moog-szólókat pedig a Schon által is megedzett Jan Hammer játszotta fel (Jeff Beck, Mahavishnu Orchestra, a »Miami Vice« zenei aláfestésén is találkozhatunk vele),
A nyitó címadó, a The Calling tipikus felpörgetett rocker, amely arra hivatott, hogy azonnal megragadja a figyelmedet! Neal a gitáros retorikájában, az improvizációkban érezhetően él a „Whammy harmóniák” hangzási hatásaival, amit Joe Satrianinál nagyon gyakran hallunk. Már az első szám világosan megmutatja azt a kivételes hatókört, amelyet Schon gitáros retorikájának ereje az kifejezésmódjában elér. Az ember óvatosan szabja ki a hangjait, a gitárnyak ugyanazon pozíciójában úgy hajlítja a hangot, hogy 3-4 különböző hangot kap belőle anélkül, hogy az ujját elmozdítaná (a tremoló használatával is). Mindezt nemesíti a hullámzó hangulatfokozás és dinamika kivételes érzéke, hiszen az egyes hangok lehetnek akármilyen finoman és érzékenyen kicsengők, mások élesen elvágottan csengenek le, és ultraszonikus szólókirándulásokban dúskálnak.
A gitáros sokrétű csiszoltságát rögtön a The Calling után a Carnival Jazz is megerősíti, amelyet alaposan átlyuggatnak Smith tom-tom gurításai. Ez a szám is megtartja az optimista szellemet, amelyet Neal Schon gitárjátékának bélyege hordoz, és amely egyébként ismert állandó eleme annak is, ahogyan a gitárját a Journey kifejezésvilágába integrálja. A Carnival Jazz tényleg nem áll meg, az alapvető hangszerelésben kiszámíthatatlannak hat, és az album legkomplexebb, legprogresszívebb dala is egyben! Nagyjából a felénél teljesen kísérleti jazz rock fúziós kalandba csap át, ahol Schonnak a gyors sorozatok kilövésekor sehogy sem fogy el a muníciója. A záró részben Smith és Schon teret enged a billentyűknek, amelyek klasszikus zongorahanggal, jazzes színpompával fűszerezik a szám szólisztikus-kísérleti kivirágzását egészen a végéig.
A Blue Rainbow Sky, a Six String Waltz vagy/és a True Emotions lelassított, mégis hangulatilag erősen vibráló pillanatai az albumnak, amelyek tökéletesen illenének bármelyik új idők Journey-albumának a végére. Ez azt jelenti, hogy kivételes elérhetőséget kínálnak, és a legklasszikusabb módon hozzák közel a hallgatóhoz Neal Schon gitárjátékának karakterét. Azt a szinte már szokványosan „journeys” hangzást.
A Back Smashben található rövidebb előjáték, az Irish Field összefoglalja a gitáros érzékenységét, amely rokon Steve Morse (Deep Purple) Contact Lostjának hangulatával, és a Gary Moore-rajongók is otthon érezhetik magukat benne. Csak idő kérdése volt, mikor kerül fel a „The Calling” számlistájára egy Fifty Six típusú szerzemény. Keleti dallamvilágú fúzió ez, amelyben az ütőhangszerek igazi „arabeszk” stílusú ritmusmintákat is teremtenek, Schon pedig hamarosan gitárjátékának vágtatásává emeli a számot, amelyet jazzes zongoraimprovizációk terhelnek fúziós irányba. Az új album egyik legvadabb zenei kalandja.
Az album talán legszellemesebb pillanatát, a játékos és mulatságosan évődő Tumbleweedset Schon a főtémában ismét a „Whammy” harmóniák szellemes használatával mutatja be, ezért a szám megint közel áll majd Joe Satriani rajongóihoz. A Primal Surge a fekete kontinens törzsi ritmusainak hangulatát hordozza, hála Steve Smith erőteljes játékának és a hosszan hajlított, mérgező „sustain” effekttel fenntartott hangok cerebrálisan provokatív érzésének, amelyek álmodozó, mégis fertőző főmelódiát alkotnak Neal Schon varázslatos kezei alatt.
Kiváló, kifejezően ingerlő dobása Schonnak közvetlenül az album vége előtt sikerül a Transonic Funk blues rockos, erotikusan kihívó hangulatában, amely szorosan övezett, középtempós, éppen ezért annál kacérabb ritmusra épül, a gitárt pedig kitűnően fogja magába a billentyűk „Hammond-szerű” hangzásának függönye. Schon mesterien kiismeri magát a blues világában is, ami világosan jelzi, honnan származik a nagy mester, és hol van a gitárjátéka őseredete. A nagy feszültséggel megtöltött, hiteles rockalbumot Schon gitárjátékától a nyugodt, akusztikus Song Of The Wind II zárja, amely békés, suttogó dallamosságával remekül oldja a leírt rockos intenzitást, ami egyébként könyörtelenül száguld végig az albumon!
Kiváló stúdióalbum Neal Schontól, és a gitárrock-rajongóknak remek „töltelék” abban az időben, amikor Satriani a következő stúdiólemezét szövögeti. Röviden! Tipikus gitárrock-album, amely összhangban van Schon sokarcú felkészültségének egyedi és mérföldekről felismerhető jegyeivel, és olyan terméket hoz a piacra, amelynek zenei anyaga vérbő tartalmi tapinthatóságot kínál. A „The Calling” az az album, amelyre Neal Schonnak 2012-ben egyszerűen szüksége volt, hogy teljes lélekkel kiélhesse és kihívja a művészi énjét. A Journey kialakult és alaposan megerősödött zenei formája mindenesetre nem elég ahhoz, hogy keretei között megmutatkozhatna ennek a gitáros földönkívülinek és szakmája nagy bölcsének egyedien csiszolt gitárjátékú brilliánsa minden ötletgazdagsága és színessége. Mindezt megoldja a „The Calling” album!
Felállás
Neal Schon – gitár, basszusgitár
Igor Len – billentyűk
Steve Smith – dobok
VENDÉGZENÉSZ:
Jan Hammer – „Moog” billentyűk
Produkció
Neal Schon
Számlista
1. The Calling
2. Carnival Jazz
3. Six String Waltz
4. Irish Field
5. Back Smash
6. Fifty Six (56)
7. True Emotion
8. Tumbleweeds
9. Primal Surge
10. Blue Rainbow Sky
11. Transonic Funk
12. Song Of The Wind II.
