Előadó: Spock's Beard
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2005
Értékelés: 3/5
Az „Octane” megerősíti azt a trendet, amelyet a srácok a karizmatikus észlény, Neal Morse távozása után a „Snow” (2002) lemez után a „Feel Euphoria” (2003) albummal jeleztek. Egyre kevesebb a szóló, a szólópárbaj a billentyűk és gitárok között, a pszichedelikus betét, egyszóval a prog rockos „elnyújtás”. A Spock’s Beard veszít a kiszámíthatatlanságból, de nyer az egyes dalok tömörségén és ütőerején. Főleg az olyan számok hordoznak szép adag kompakt, rockos, groovy lazaságot, mint az I Wouldn’t Let It Go (country hangulattal), a There Was A Time, a Climbing Up That Hill vagy a záró As Long As We Ride. Hogy Nick D’Virgilio (ének/dob) a zenekar kis vezérévé válik, ahogy előtte Neal Morse volt az, abban többé semmi kétség. A dalokat maximálisan az ő hangjához igazították. Persze az átmenetek szólisztikusan meg vannak támogatva, de ízlésesen, a normális keretek között, a új lemezen már nyoma sincs a pretenciózusságnak.
A lemez nem a „V” (2000), és nem a „Snow”, de egy szuszra megint kiváló. Műfajilag sokszínű, igazi neo progresszív rock, amilyet csak az amerikai Spock’s Beard tud megidézni. Az első hét szám egyetlen szó alatt fut, A Flesh Before My Eyes néven, és műfajilag tényleg mindegyik külön történet. A szvit első darabja, a The Ballet Of The Impact igazi rohamtempóval nyit, vagy inkább úgy szól, mint valami „musical” egy Rockyból (a nagy győztesből), amikor a nyitótéma közepén becsatlakoznak az igazi Memphis Bells, és az alapmotívumot még fafúvósok is kísérik. Nem kell külön említeni, hogy a hetedik szám az első reprízje, végtelenül drámai lezárással. Miért is? Az A Flesh Before My Eyes ugyanis egy emberről szól, aki közlekedési balesetet szenvedett (ezúttal sajnos halálos kimenetellel), és a szeme előtt (mielőtt elhunyna, ugye milyen bátorító?) lepereg az egész élete filmje. A forgatókönyv csak egy kicsit uncsi, mert nem kínál semmi újat. Valami hasonlót a srácok már használtak az A Guy Named Sid című dalban („Feel Euphoria”). Egy gyerekről, aki csintalan fiúvá cseperedik, szerelmes lesz stb.…Az a szint, amit az USA egyszerűen tud (Home Alone-módra), még a Dream Theater is ugyanabba a kondérba kerül ezzel.
A Surfing Down The Avalanche lázadó, metalosított riff, amely a közepén igazi doom élménybe csap át Nick D’Virgilio kivételes éneklésével, aki úgy váltogatja a hangszínét, mint a kaméleon a bőre színét. Virtuóz dal, amely főleg a lemez hangulatának magas dinamikájáról gondoskodik. Utána a srácok az atmoszferikus She Is Everything-re váltanak, ahol különleges pecsétet nyom rá Al Morse átélt gitárszólózása. Úgy rakta össze a szólóit, zseniálisan kicsiszolva, hogy elmondhatod: egy dalhoz ennél jobb szólót nem is lehetne összerakni. Persze Al „Sustaniac” megint úgy nyúl a „sustain” effektjéhez, mint a csecsemő a cumihoz, és Ryo mellotronjával kombinálva ez helyenként tényleg végig pörög a széles hangzásmélység megteremtésében. A riff és a mellotron különösen a NWC-ben gyújt, amelyben sok bolondos fordulat van, és a korábbi Spock’s Beard-lemezek amúgy tele voltak velük. Az új lemezen az igazi „progresszív megszállottak” leginkább Ryo Okumoto hosszabb billentyűs szólókiruccanásait fogják hiányolni, amelyekből ezúttal tényleg kevés van. A zenekar kutatói oldalát tekintve a legszellemesebb dal a The Planet’s Hum, találékony gitár–orgona szövéssel, „földönkívüli” kórussal és az Ayreon stílusában vezetett refrénnel.
Vagyis a zenekar progresszív értelemben még mindig félelmetes potenciált hordoz, de most úgy tűnik, jobban szereti szofisztikáltabban szőni a történetét. Az új szerepben fenomenálisan megállják a helyüket a srácok. A zenéjük továbbra is egyedi, megismételhetetlen és felismerhető, vagyis meggyőzően reprodukálható, és csak maga a Spock’s Beard tudja továbbfejleszteni. A fúzió nem olyan intenzív, a lemez nem olyan elnyújtott, mint a Neal Morse-szal készültek, de a Spock’s Beard egy szemernyit sem veszített a megszokott hevéből. Maradnak a szellemes, huncut srácok, akik szó szerint a semmiből is vad bulit varázsolnak. Mint mindig! A szívükben örökké igazi „Beatles-megszállottak”, progresszíven felturbózva.
Felállás
Nick D’Virgilio – ének, dob, ütőhangszerek, gitár, basszusgitár, programozás, billentyűk
Alan Morse – gitár, „theremin”, fűrész, cselló, vokál
Ryo Okumoto – billentyűk, vokál
Dave Meros – basszusgitár, basszuspedál, kürt, vokál
Számlista
1. The Ballet Of The Impact (5:34)
(I) Prelude To The Past
(II) The Ultimate Quiet
(III) A Blizzard Of My Memories
2. I Wouldn’t Let It Go
3. Surfing Down The Avalanche (3:43)
4. She Is Everything (6:46)
(I) Strange What You Remember
(II) Words Of Forever
5. Climbing Up That Hill (3:31)
6. Letting Go (1:52)
7. Of The Beauty Of It All (4:53)
(I) If I Could Paint A Picture
(II) Into The Great Unknowable
8. NWC (4:16)
9. There Was A Time (4:58)
10. The Planet’s Hum (4:42)
11. Watching The Tide (5:07)
12. As Long As We Ride (5:35)
Az album játékideje: 55:50
A különleges kiadás bónusz CD-je:
1. When She’s Gone
2. Follow Me To Sleep
3. Game Face
4. Broken Promise Land
5. Listening To The Sky extrák az „A Flash Before My Eyes” anyagból:
6. Someday I’ll Be Found
7. I Was Never Lost
8. Paint Me A Picture
9. The Formulation Of Octane (videó)
