Előadó: Spock's Beard
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2003
Értékelés: 3.5/5
Tisztázzuk rögtön a lényeget. Itt van például Neal Morse esete! Az ember, aki akkor hagyta ott a zenekart, amikor erre szinte senki nem számított. Jó volt ez? Igen is, meg nem is. Nem azoknak, akik nem tudnak meglenni az ő énekstílusa nélkül, hiszen Neal távozása után logikusan az ének változott a legtöbbet a Spock’s Beard zenéjében. Én személy szerint viszont ezúttal egyáltalán nem hiányolom Nealt. Hihetetlen, de a Spock’s Beard az énekkel együtt a zenei stílusát is megváltoztatta. Keményebbek lettek.
Nick D’Virgilo, a Spock’s Beard dobosa (a nyolcvanas évek popikonjaival, a Tears For Fearsszel is játszott), aki mostantól a főénekesi szerepet is átvette (és remekül belelendült, az improvizálást is beleértve), jelenleg a legjobb megoldás a Spock’s Beard számára. Rögtön a nyitó, végtelenül new age-es hangulatú, meggruvolt Onomatopoeia, koszos gitártorzítással, amelyet Alan Morse a múltban soha nem használt ennyire bőségesen, külön meglepetés, ahol a patetikus Nealt az éneklésnél nehéz elképzelni. Az első pluszpont tehát az, hogy a szövegekből eltűnt Neal pátosza, a megváltást hozó angyalok keresgélése, a versszakok sokkal földhözragadtabbak lettek. Ez igaz a zenei stílusra is. A Spock’s Beard kissé kompaktabb lett. Persze a motívumváltásokból most is hemzseg minden, de az általános érzés az, hogy a „Feel Euphoria” a „Snow” (2002) után sokkal könnyebben fogyasztható, első hallásra is („első hallásra”, ami nem jelenti azt, hogy az első hallgatás után meg is marad a fülben), ugyanakkor szép adag torzított élénkséget is felmutat, ami egyébként nem volt jellemző a zenekarra. Az A Guy Named Sid című eposz második részében, a Same Old Story-ban a fiúk néhány percre Deep Purple-ös hetvenes évekbeli hard rockot játszanak, főleg Ryo Hammond-futamainak lüktető rétegezésével, és így grandiózus, áttörhetetlen hangfalat húznak maguk köré. A Beatles-imádók persze most sem állhatták meg, hogy ne hajoljanak meg a legendák előtt a motívumaikban a kivételes The Bottom Line-ban, majd a Shining Starban. A fúzió él és virul, a Spock’s Beard az új lemezzel egy cseppnyit sem veszített a dicsőségéből. A lehető legjobban alkalmazkodtak. Teli tüdőből lélegeztek fel, és a négy tag aranzsírozás közbeni közös munkájával új, friss módon nyitották meg maguk előtt a kísérletezés kapuit. Több „elektronika” is van velünk. A Feel Euphoria egy olyan szerzemény, amely valóban eufórikus érzést kelt. Az ízléses számítógépes dobszamplék, amelyek fontos szerepet játszanak benne, Ryo pszichedelikus billentyűs kitérőivel és Alan őrült gitárszólóival megtámogatva, amelyekhez tényleg nem vagyok hozzászokva, rendkívüli hangulatot teremtenek. Egy fretless basszusgitárral vezetett keringő, és ezért remek kontraszt követi, a Shining Star. Nyugodt szerzemény, amely álmodozva fordítja egészen más irányba a lemez hangulatát. Az igazi progresszív löketet viszont az East Of Eden, West Of Memphis hozza, a végén a billentyűk és a gitár tajtékzó, egymásba fonódó játékával, a sokféle gyönyörről pedig, amelyet a hat részből álló epikus lecke, az A Guy Named Sid kínál, nem is beszélek. Ez a lemez abszolút csúcspontja, és pontosan azt nyújtja, amilyen a Spock’s Beard mindig is volt: egyedi. A hetvenes évek rockjának, a mai újhullámos ötleteknek és egy csipetnyi jazznek a fúziója. A fiúk ezúttal sem felejtettek el némi fűszert hozzáadni a szerzeményekhez egy mini fúvószenekarral, brácsákkal, csellóval… de a „Snow”-hoz képest érezhető az elmozdulás, mert a Spock’s Beard már nem hajlik annyira az orkesztrális megoldások felé.
A Feel Euphoria-val valószínűleg már minden Spock’s Beard-rajongó rendelkezik. Az érzelmes Neal kiszámíthatatlan elvesztése, amire tényleg senki nem számított, spontán módon átszellőztette a zenekart, és az sikeresen vizsgázott. A remegés, mi lesz velük ezután, teljesen felesleges volt. A Spock’s Beard ravaszul igazította a zenei kifejezésmódját. Spock fiai keményebben szólnak és ütnek, kíméletlenebbül és élénkebben, mint valaha, ugyanakkor a elkényeztetett fülnek ismét púposra tömött adag fúziót, kiszámíthatatlan fordulatokat és teli hangzású lemezt kínálnak. Fiúk, üdv újra otthon!
Felállás
Nick D’Virgilio – főének, dob, ütőhangszerek
Ryo Okumoto – Hammond-orgona, mellotron
Dave Meros – basszusgitár, vokál
Alan Morse – gitár, vokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Claire Pasquale – trombita, „piccolo” trombita a „Carry On”-on
Gina Ballina – kürt a „Carry On”-on
Steve Velez – cselló a „Carry On”-on
J’Anna Jacoby – hegedű a „Carry On”-on
John Boegehold – további szintetizátorok és „samplerezés”
Produkció
Spock’s Beard
Számlista
1. Onomatopoeia (5:16)
2. The Bottom Line (7:33)
3. Feel Euphoria (7:20)
4. Shining Star (4:06)
5. East Of Eden, West Of Memphis (7:05)
6. Ghosts Of Autumn (6:53)
7. A Guy Named Sid:
pt. I – Intro (3:02)
pt. II – Same Old Story (4:25)
pt. III – You Don’t Know (3:11)
pt. IV – Judge (3:20)
pt. V – Sid’s Boys Choir (1:09)
pt. VI – Change (5:16)
8. Carry On (5:20)
Az album hossza: 63:58
A KÜLÖNLEGES KIADÁS TARTALMAZZA:
9. Moth Of Many Flames (2:49)
10. From The Messenger (7:27)
