Előadó: Jamison, Jimi
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 46:17
Értékelés: 4/5
Jimi Jamisonnál mindig is úgy volt, hogy a zenét főleg mások írták neki. Neki elég az, amit a bölcsőjébe tettek: a vokális ragyogás, amelyben időtlen idők óta ő az úr, és amely az évek során, mint a jó öreg bor, érik a west-coast AOR örökséghez való szívbéli hűség vállán.
Az előző albumon még szinte elválaszthatatlannak tűnt az összeszokott páros Jim Peterikkel, a Survivor egykori társával. Az eredmény fantasztikus lemez lett, a „Crossroads Moment” – RockLine recenzió ITT, 2008 egyik legjobbja a melodikus rock terén. Jimi tavalyelőtt közös albumot adott ki a Toto legendás frontemberével, Bobby Kimballal „Kimball/Jamison” (2011) – RockLine recenzió ITT, a kísérőzenekarával pedig szórványosan feltűnik a világ színpadain. Vagyis nem ismer megállást. Peteriknek viszont nem sok ideje jutott Jamison új albumának készítése idején, mert a Pride Of Lions új lemezével, az „Immortal”-lal (2012) volt elfoglalva – RockLine recenzió ITT.
Az AOR műfaj szűken meghatározott kifejezési keretei között minden, még oly csekély változás is mindig szívesen látott, és Jamison ezt ki is használta. A „Never To Late” című új albumához maga mellé gyűjtött egy bevált csapatot európai zenészekből. A véletlenre nem akarta bízni a dolgot, ezért svéd muzsikusokat választott, akik kivételes pontosságukról, tökéletes hangszeres kifinomultságukról és velük született dallami érzékükről híresek. Mindez pedig nem létezne az AOR-hoz fűződő skandináv szívbéli hűség nélkül. Erik Mårtensson (Eclipse, W.E.T.), aki a Jamison–Kimball-páros albumán is közreműködött, Jamison lemezéhez is a hangszerelések zömét hozzátette. A „Never To Late” nagy része 2011-ben és 2012-ben készült.
Peterik nincs, ezért a „Never Too Late” nem a Survivor hangzását és stílusát idézi, ez azonban még távolról sem téríti el Jamison műveinek rajongóit az új lemeztől, de a Survivor-rajongókat sem. Elsősorban a Journey-t idézi a „Never Too Late”. A svéd AOR-iskola a San Francisco-i AOR-óriások úttörő iskolájából tanult. Ezt az érzést az egész albumon megerősíti Jamison hangja is, maga a hangszín, amely a legmagasabb regiszterekben még mindig teljes hengerszámmal dübörög, míg a középső fekvésekben meleg bársonyosság érezhető, amely az érléssel csak vastagszik és sűrűsödik a kifejezésben és az érzelmességben. Érzékiségből bőven akad ezen a lemezen. Az „I Can’t Turn Back” – középtempós szám – az album első felének csúcsa, és főként a kivételes refrénével nynyűgöz le, amely azonnal megragadja a fület, mert bőven van benne a tősgyökeres AOR-bombasztból.
Annak ellenére, hogy Jamison és a zenészcsapat, élén Mårtenssonnal, nem újít fel semmi eddig nem hallottat, az album hipnotikus AOR-meggyőző erővel dübörög. Minden egyes odavágott hangban, minden vezérmotívumban, minden vokális vonalban ott van Jamison hangszínének sajátossága. Egyszerűen. A rutinos vén rókák minden „kidolgozott” tapasztalatukkal, az évek során összegyűjtött rengeteg tapasztalattal nem tévedhetnek olyan sodrásba, amely kihúzná a talajt a lábuk alól abban a zenei közegben, ahol otthon érzik magukat, és amellyel mindig is rendkívül meggyőzően bántak.
Jamison új szólóalbuma több élettel és hangzásbeli melegséggel is bír a produkcióban, amire természetesen feltételesen hat az „európaisodása”. A hangszerek azonban lágyabban szólnak, mint a Jamison–Kimball-páros albumán. Mivel Mårtensson W.E.T.-je rendkívül közel áll a Journey-hez, az Eclipse pedig a produkcióban szívesen kacérkodik a metálos keménységgel, állíthatjuk, hogy a „Never To Late” Jamison pályafutásának legkeményebb lemeze. A legkeményebb? Hahó? A „kemény” jelző szinte túl durva kifejezés Jamison eredményeire. A legkeményebb a Cobra zenekarral való együttműködése óta. De az már rég volt, nagyon rég, ugye, Jimi? A gitárok keménysége a produkcióban főleg a gyorsabb számoknál hangsúlyos, mint a „Street Survivor”.
Dinamikában gazdag album, amely teljes vérrel fogja át a bevált AOR-sablon kozmetikai skáláját a gyorsabb, a középtempós egészen a balladai pillanatokig (The Air I Breathe). Hibátlanul. Tökéletességgel és bőséges rutinnal. Nagyon-nagyon szép lemez. Semmi új, még ha stílusában és hangzásában egy hajszálnyit eltér is az elődjétől, a „Crossroads Moment”-től (2008), de bizonyítottan hatásos. Ahogy az Jamisonhoz illik, és végül is, ahogy a vokális kvalitásaitól és előadásától elvárható.
Felállás
Jimi Jamison – ének
Erik Mårtensson – gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, vokál
Magnus Ulfstedt – dob
Jonas Öijvall – Hammond B3 orgona, zongora, szintetizátorok
Magnus Henriksson – szólógitár a „Street Survivor” & „Heaven Call Your Name” számokon
Produkció
Erik Mårtensson
Számlista
1. Everybody’s Got A Broken Heart
2. The Great Unknown
3. Never Too Late
4. I Can’t Turn Back
5. Street Survivor
6. The Air I Breathe
7. Not Tonight
8. Calling The Game
9. Bullet In The Gun
10. Heaven Call Your Name
11. Walk On (Wildest Dreams)
