Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Camel Productions
Megjelenés: 1993
Értékelés: 4.5/5
A Camel a 90-es évek elején lenyűgöző visszatérésével valóban feltámadt hamvaiból, akár a mitológiai főnixmadár. Ahogy a „Dust And Dreams” (1991) kritikájában már említettem, ahol elsősorban azt emeltem ki, mennyire megörültem annak, hogy a Camel a hosszú, kényszerű tétlenség után ilyen erős albummal tért vissza, és ezzel visszakerült a szimfonikus prog legfontosabb letéteményesei és formálói közé. Ez a koncertfelvétel, amely a „Dust And Dreams”-turné forró nyomában jelent meg, még szilárdabb bizonyíték erre az állításra.
Eddig a felvételig a Camel már két koncertalbumot adott ki: a nagyon jó „A Live Record” (1978) az aranykor remek keresztmetszete volt, a jóval kevésbé lelkesítő, de még mindig szolid „Pressure Points” (1984) pedig néhány rádióbarátabb dalt is bemutatott az 1980-as években felvettek közül. A „Never Let Go” esetében a Camel eltalálta a tökéletes arányt, és rendkívül szerencsés dalválogatást állított össze, amely időrendben felöleli a legjobb és legfontosabb darabokat az elsőlemeztől egészen a koncepciómestermű, akkoriban aktuális „Dust And Dreams” teljes előadásáig. Az egyetlen album, amelyről egyetlen dal sem került be, a „Stationary Traveller” (1984), de ez nem hiba, hiszen ez tartozik a legkevésbé érdekes lemezeik közé. Az is örvendetes, hogy a korábbi koncertfelvételekkel ellentétben, ahol többnyire hűen követték a stúdióverziókat, itt érezhetően több az improvizáció és az akusztikus betét, amelyek egyes számokat még tovább emelnek, és még érdekesebbé tesznek.
Az első CD a régi dalokat tartalmazza, főleg kiváló klasszikus előadásokat, amelyek biztosan lenyűgözik majd az aranykor minden rajongóját, amikor a Camel meghatározó szerepet játszott a szimfonikus progresszív rock fejlődésében. A koncertet a halhatatlan klasszikussal, a „Never Let Go”-val nyitják az első, Camel című lemezről (1973), amely ma egykori, sajnos már elhunyt legendás billentyűsük, Peter Bardens emlékét is idézi. Ez a remek előadás jelentősen eltér a stúdióeredetitől: az első része akusztikus formában szól, majd a második részben terjedelmes, improvizált hangszeres szakasz következik. Úgy vélem, Andy tudatosan választotta az album címéül ennek a klasszikusnak a nevét, hogy szimbolikusan megörökítse a jogászokkal és kiadókkal vívott hosszú évekig tartó harcait, amelyekből végül – nagy örömömre – nemcsak nagy győztesként került ki saját, független kiadóval, hanem újraindította és hihetetlen módon újjáélesztette a zenekart is, amelyről már sokan azt gondolták, hogy örökre csak a „régi szép idők” emléke marad, amikor a zenét még szívvel csinálták. A fenomenális „Earthrise” (Mirage, 1974) több mint kiváló választás, hihetetlenül szépen idézi fel a klasszikus Camelt abból az időből, amikor ilyen szépen ötvözték a szimfonikus progot a jazz-fusion hatásaival. Kétségkívül az első lemez egyik csúcspontja. Ezt két remek előadás követi a „The Snow Goose” (1975) koncepciómesterműről, a „Rhayader” és a „Rhayader Goes To Town”, amelyek nélkül nehezen tudok elképzelni egy rendes Camel-koncertet. A space rockkal fűszerezett ballada, a „Spirit Of The Water” (Moonmadness, 1976) nem a legimpozánsabb választás, mert nem tartozik az album csúcspontjai közé, de nyugodt érzelmességével szépen összehangolja a koncert hangulatát és menetét. Az utazás a kissé elfeledett, jazzes ízesítésű katalizátorral, az „Uneven Song”-gal (Rain Dances, 1977) folytatódik, majd az emlékezetes űreposszal, az „Echoes”-szal (Breathless, 1978), amely számomra az album legjobb darabja. A legjobb azonban csak ezután jön, az emlékezetes űrbéli hangszeres szám, az „Ice” (I Can See Your House From Here, 1979) kiváló változatában, amelyet élőben hallani valóban sajátos élmény. A zenekar minden rajongója több mint elégedett lesz, mert ez a verzió még a stúdióváltozatnál is jobban szól. A záró hangszeres improvizáció az űrbillentyűk hihetetlen palettájától és a teljes felvétel egyik legérzelmesebb gitárszólójától elállítja a lélegzetet, és újabb libabőrt okoz. Ahogy a „The Snow Goose”-nál, úgy a másik koncepciómesterműről, a „Nude”-ról (1981) is az első két számot választották. A „City Life”, amely sok AOR-elemet tartalmaz, a felvétel egyetlen pillanata, amely a rádióbarátabb arcukat mutatja, és ebből a szempontból még a legjobb teljesítményeik közé is tartozik. Nekem soha nem voltak nagyobb problémáim a kereskedelmibb irányú daraikkal, amíg azok tartalmazták a jellegzetes hangzásukat, és szívvel-lélekkel készültek. A kiváló „Drafted”, amely egy pillanatra egy magányos szigetre repít a Csendes-óceán közepén, szintén teljes győzelem.
A második CD az akkoriban aktuális gyöngyszem, a „Dust And Dreams” teljes előadását tartalmazza, ami rendkívül szerencsés húzásnak bizonyul, hiszen koncepcióalbumról van szó. A lemezt a kritikámban az egyik eddigi legjobbjuknak neveztem, ez a koncertváltozat pedig a további finom futamoknak és a koncertenergiának köszönhetően még a stúdióeredetit is felülmúlja. Leginkább a „Mother Road”, a „Rose Of Sharon” és az „End Of The Line” előadása nyűgöz le. Ennek a kiváló felvételnek a lezárásaként még két csemege következik. Először a kiváló hangszeres szám, a „Sasquatch” rendkívül váratlan választásával jönnek elő, amely a leggyengébb albumuk, a „The Single Factor” (1982) legjobb darabja, és ahol ismét hihetetlenül ízléses billentyűfutamokat és további finom gitárszólókat élvezhetünk Latimer mester ujjai alatt. E váratlan választás után pedig teljesen várható és több mint kötelező befejezés következik: a legismertebb és legkedveltebb klasszikusuk, a „Lady Fantasy” (Mirage, 1974) előadása, amelyet annak ellenére, hogy szinte soha nem felejtik el műsorra tűzni, mindig öröm hallani. Ezúttal is egy újabb remek változatot kapunk, amely helyesen zárja le ezt a kiváló felvételt.
A „Never Let Go” rendkívül kiváló koncertfelvétel, amely újjászületett, extra energiával feltöltött Camelt mutat, szilárdan hívő a küldetésében, hogy a progresszív rock saját formáját vezesse és fejlessze a hallgatók következő generációi számára is. A kiváló dalválogatás, a hihetetlen energia és a remek produkció több mint kielégíti a zenekar zenei örökségének minden rajongóját. Talán valaki hiányol majd valamilyen különleges vendéget szaxofonon vagy énekben, de szerintem a Camel így sokkal jobban érvényesül, mint homogén zenekar, amely hű marad jellegzetes hangzásához. Kétségtelen, hogy ez a felvétel valódi csemege a zenekar hosszú évek óta hűséges rajongóinak, és igen erős jelölt a legjobb koncertalbumuk címére az „A Live Record” és a „Coming Of Age” (1997) mellett.
Felállás
Andrew Latimer – ének, gitár, fuvola, billentyűs hangszerek
Colin Bass – basszusgitár, billentyűs hangszerek, vokál
Paul Burgess – dob
Mickey Simmonds – billentyűs hangszerek
Produkció
Andrew Latimer & Andrew Jones
Számlista
CD 1 (59:23)
1. Never Let Go
2. Earthrise
3. Rhayader
4. Rhayader Goes To Town
5. Spirit of the Water
6. Unevensong
7. Echoes
8. Ice
9. City Life
10. Drafted
CD 2 (72:35)
1. Dust Bowl
2. Go West
3. Dusted Out
4. Mother Road
5. Needles
6. Rose Of Sharon
7. Milk n’ Honey
8. End Of The Line
9. Storm Clouds
10. Cotton Camp
11. Broken Banks
12. Sheet Rain
13. Whispers
14. Little Rivers And Little Rose
15. Hopeless Anger
16. Whispers In The Rain
17. Sasquatch
18. Lady Fantasy
Az album hossza: 131:58
