Előadó: Moore, Gary
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1990
Gary Moore, az ír trubadúrok, a Thin Lizzy egykori első gitárosa a 90-es évek elején, egy évtizednyi heavy metal-harcososkodás után visszatér a bluesgyökerekhez. Méghozzá nagy stílusban. A Still Got The Blues valószínűleg a legfenségesebb munkája, kereskedelmileg mindenesetre a legsikeresebb. Gyönyörű lenyomata a gitáros érzékenységének és hihetetlen érzékének az erőteljes dallamokhoz, amely a bluest magabiztosan lendíti át egy új fejlődési korszakba. Moore erre a nehéz feladatra irigylésre méltó csapatot toboroz, amelyből ki kell emelni olyan mestereket, mint Don Airey, Nicky Hopkins, Brian Downey, Bob Daisley, Albert Collins és George Harrison, no meg a blues felejthetetlen nagy öregje, Albert King, akinek a Still Got The Blues az egyik utolsó stúdiószereplése is volt. A Still Got The Blues olyan album, amelyben gyakorlatilag minden megvan, amire egy jó lemeznek szüksége van: kiváló kivitelezés, a még jobb produkcióval együtt csábítóan felvázolja a hallgatónak a számtalan irányt, amerre elvihetik. Mindenekelőtt azonban az érzelmi atmoszféra az album ékköve, amelyet átitat Moore állandóan sírva-vijjogó gitárjának hihetetlen energiája, és amely a hozzáállásával meggyőz minket arról, hogy mégsem csak egy a sok gyorsujjú, odabaszó unalmas figura közül.
A kék színű sétára Moore először a derűs Movin’ On-nal invitál, egy klasszikus boogie rock tétellel, amely ideális a lelkesedéssel teli induláshoz. Ez az út azonban mégsem nehézségmentes, hiszen hamarosan találkozunk rajta egy régi ismerőssel, az Oh, Pretty Woman-nel, amelyben King úr társaságot nyújt. Valószínűleg minden idők egyik legjobb verziója, amiért az Albert és Gary eredeti, szellemes párbeszédének kell hálát adni, ahol a bluesgitározás régi és új iskolája keresztezi egymást. Albert egyszerű konyhájának „küzdelme” Moore tipikus csínytevéseivel! A következő energiabomba a Walking By Myself, tipikus blues rock bemelegítő, egy csipetnyi erotikával fűszerezve, ahol minden vita Moore előadói képességeiről teljesen értelmetlenné válik. Ugyanezt a képet, csak teljesen más színekben adja a címadó dal, amelynek bevezető témája, őszintén szólva, erősen kölcsönvett Phil Lynott Parisienne Walkways című dalából. Mindennek ellenére a Still Got The Blues alkotás az örökkévalóságnak, egy dal, amely hosszú idő után visszavitte a bluest a világ slágerlistáinak élére. Ezért csak végtelenül hálásak lehetünk neki.
Egy kis texasi beütést Moore a Texas Strut energiájával ad hozzá, amely a gitárost ismét egy addig ismeretlen arcában mutatja be. Az ő „red neck” megközelítése itt valóban mesterkéltnek és őszintétlennek hat, de ezt végül is, a sok furcsa „hau, hau, hau” ellenére sem lehet felróni a srácnak. A Too Tired és a King Of The Blues révén, az otthoni vizekre való visszatéréssel Gary ismét kényelmesen elhelyezkedik ott, ahol a helye van: a jó öreg blues rockban. Egy újabb teljes fordulatot, és szerintem az album legjobb pillanatát a nyugodt, fáradtsággal teli As The Years Go Passing By és Midnight Blues hozza. Ha egy különösen rossz nap után úgy érzed, hogy a legjobb lenne az egészet elküldeni a fenébe, akkor ez a két dal éppen neked való. Főleg az utóbbi, amely ismét erősen Albert King nyomdokaiba lép, balzsamként hat a minden gondtól megfáradt testre. Fájdalom és remény keveredésének képszerű ábrázolása, amelyet minden ember olyan jól ismer. Következik Harrison That Kind Of Woman című száma, amelyet szépen megfejel az már túl sokszor feldolgozott All Your Love Otis Rushtól. A végére Moore még egy nagyon üdvözlendő feldolgozást tartogat nekünk Green Stop Messin’ Around című dalából, amely végleg felteszi a koronát az elektromos blues e nagyon sikeres, 90-es évekbeli bemutatására.
Gary Moore a Still Got The Blues-zal teljesen új nézőpontot mutatott be önmagáról, azokról az idősebb bluesmesterekről, akik között ifjúkorában felnőtt. Az a teljesen érett zenei hozzáállás, amelyet az albumon megmutat, olyan zenészről árulkodik, akinek nincs gondja a legfontosabb, alapvető tényezők megértésével, amelyek a minőség megteremtésének előfeltételei. Ezért nem csoda, hogy a Still Got The Blues ma minden idők egyik legjobb blues rock albumaként áll.
Felállás
Gary Moore: gitár/ének
Don Airey: billentyűs hangszerek
Nicky Hopkins: zongora
Albert Collins: gitár
Bob Daisley: basszusgitár
Albert King: gitár
Brian Downey: dob
Andy Pyle: basszusgitár
Graham Walker: dob
George Harrison: gitár
Produkció
Gary Moore & Ian Taylor
Számlista
1.Movin’ On
2.Oh, Pretty Woman
3.Walking By Myself
4.Still Got The Blues
5.Texas Strut
6.Too Tired
7.King Of The Blues
8.As The Years Go Passing By
9.Midnight Blues
10.That Kind Of Woman
11.All Your Love
12.Stop Messin’ Around
Az album hossza: 52.56
