Samozaložba
Megjelenés dátuma: 2020. 9. 18.
Produkció: Maciej Meller
Az album hossza: 45.04 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 9.5/10
Aki idén vagy tavaly ott volt a lengyel progresszívrock-szenzáció, a Riverside három szlovéniai koncertjének legalább egyikén, az tudja, ki az a Maciej Meller. 2017 februárjának vége óta ugyanis ő tolja a gitárszólamokat a Riverside-ban. A zenekar az évek során a nemzetközi színtéren rendkívül megbecsült formációvá vált, erős, hűséges rajongótáborral. Meller viszont csak idén kapta meg a Riverside-tól a teljes jogú tagság státuszát. A Riverside frontemberével, Mariusz Dudával évek óta ismerik egymást, hiszen együtt játszanak a Meller-Gołyźniak-Duda triában. Hogy Meller rengeteg tapasztalattal rendelkező muzsikus, és semmiképp sem zöldfülű, azt jól mutatja, hogy a 45 éves zenész a Quidam nevű progresszívrock-zenekarban is aktív, amely tulajdonképpen a kilencvenes évek elején a Deep River nevű hard rock zenekarból nőtt ki. A Quidam 2012-ig hat stúdióalbumot adott ki.
Meller az első naptól kezdve, amikor a néhai gitáros, Piotr Grudzinski helyettesítőjeként segíteni kezdett a Riverside-ban, a zenekar legkézenfekvőbb választásának számított. Hogy miért, azt a korábbi koncertjei, valamint a „Wasteland” albumon (RockLine recenzió) vendég-stúdiózenészként hagyott nyoma mellett az első önálló stúdiómunkája is bizonyítja. Ez a „Zenith” című album. A „Zenith” egyike azoknak az idei kiadványoknak, amelyeket a csendes, alig-alig felhajtással beharangozott lemezek közé sorolhatunk. A Covid-19 világjárvány drasztikusan átírta az idő beosztását, Mellernek pedig megnyílt az alkotói tér, hogy az ötletvázlatait befejezze, és egységes egésszé formálja. Riverside-os munkaadója, Mariusz Duda például egy új Lunatic Soul albumot vett fel.
A „Zenith” művészi karakterét tekintve – produkciós és stílusbeli értelemben egyaránt – őszintén szólva igazi (kisebb) felfedezés a Riverside-rajongóknak. Akinek bejön a Riverside, főleg a „Shrine of New Generation Slaves” (2013, RockLine recenzió) óta eltelt időszak, annak a „Zenith” szó szerint testhez álló lesz. Az albumot átjárja a melankólia és a miszticizmus. Már a borító is ilyen zenei tartalomra utal. Komorságot, sötétséget és klausztrofób kilátástalanságot áraszt: tapogatózást a áthatolhatatlan, késsel vágható ködben, még akkor is, ha a nap a zenitjén áll. A sűrű ködön azonban a sugarai nem tudnak áttörni. Már régóta nem. A borító bizonyos értelemben az emberiség mai elidegenedését jelképezi a természettől. Attól az embertől, aki az első napja óta, hogy egyetlen értelmes lénynek kiáltotta ki magát, esztelenségében igyekszik uralma alá hajtani a természetet és törvényeit, és a világegyetem abszolút urává válni. Ahelyett, hogy tanulna belőle, fél tőle, ezért próbálja leigázni. Mindössze szerencsétlenséget arat, és a önpusztítás szakadéka felé száguld. Ez a mostani progresszívrock-kaland a sóvárgó melankólia és a remegő lélek hangulatát árasztja, amely 45 percen át, egy lenyűgöző és elbűvölő zenei odüsszeia során sem szűnik meg remélni és vágyakozni. Ebben nem sikerül kikiáltani és kisírni a határtalan fájdalmat és bánatot, mert mindkettőből egyszerűen túl sok van. A béklyók megmaradnak. Még ha láthatatlanok is. Minél tovább mész keletre és északra, annál sötétebb és szűkebb a világ.
A „Zenith” felfedi azokat a zenei hatásokat, amelyek Mellert zenei művésszé formálták. Mindenekelőtt az egész alapja a hetvenes évek progresszívrock-úttörőinek életműve iránti rajongása, ami főleg a gitárjátékán és a gitárhangzás erős sustaines, echo-delay-trükkös effektezésén hallatszik: ez a Pink Floyd iránti rajongás. Néhány pompázatos, magával ragadó hangszerelés és vokális dallam viszont a Genesis zenei esztétikai érzékéből merít. Mivel azonban 2020-at írunk, az egész természetesen mai köntöst kapott. A „Zenith” ugyanis sajátos zenei karizmával rendelkező album. Produkciójában és hangzásában korszerű, és – ahogy mondtuk – közel áll a Riverside, a Porcupine Tree, Steven Wilson első három szólóalbuma, vagy a rövid életű Sound of Contact projekt egyetlen albuma híveihez, amelynek hátterében Phil Collins fia, Simon állt. Egy-egy ponton az album nyomokban pszichedelikus és space rock hatásokat is hordoz (Trip).
Mellert a szólólemezén a lehetséges művészi középszerűségből kiváló zenészek társasága „menti ki”. Közülük elsősorban az énekes, Krzysztof Borek emelkedik ki. Varázslatos hangja van. Jobban simulni a számok szerzői szerkezetéhez tulajdonképpen nem is tudna. Ez a hang gond nélkül lehetne egy brit neo-progresszívrock-zenekar alapeleme. Mivel olykor finoman Collinsra húz – inkább Simonra, mint Philre –, egyes hangszerelések teátrális zenei jelenlétükben még erősebben hordozzák a Genesis inspirációjának lenyomatát. Borek egyébként saját, egyéni énekkarizmát épít. Ahogy honfitársa, Mariusz Duda is. Mindkét énekes túlságosan fontos építőeleme azoknak a zenekaroknak az identitásának, amelyekhez tartoznak. A „Zenith” esetében biztos, hogy ilyen erős atmoszférikus hatású album egy ilyen énekes nélkül sosem születhetett volna meg.
A „Zenith” ötletekben rendkívül gazdag, színes album. Kivételesen zenei, a hangulatok intenzíven váltják egymást. A hangszerelés a hangzásvilág erőteljes díszleteinek megteremtése szempontjából sokrétűen felépített. A hangszerelések lehetnek teljesen organikusak is, amikor akusztikus gitárra és zongorára támaszkodnak (a sóvárgó balladisztikus Plan B). Az albumot minden lépésen erőteljesen támogatja a billentyűk sokszínű hangzáskészlete, Meller pedig egyes részeken filigrán módon, programozott mintákkal támogatta meg a kompozíciókat, ami az intenzív atmoszféra kontrasztjának hatásához teszi hozzá az i-re a pontot. Az album súlypontja a magával ragadó atmoszféra kibontakozása, nem pedig Meller gitáros bűvészkedése. Az album úgy működik, mint egy zenekar lemeze, noha egy szólóelőadóé.
Meller gitárja elsősorban kiegészítő eszközként működik az album hangulati állapotainak kontrasztos fokozásához. A kompozíciók egyes részein teljesen visszavonul, és teret nyit a szintetizátorpalettáknak, a programozott loopoknak, a klasszikus zongorának, aztán a gitár hirtelen átveszi a főszerepet, amikor a vezetődallamokban a transzcendencia és a hipnózis hangulatát teremti meg. Ezt már bevezetőként igazolja az Aside című számban a meglehetősen klasszikusan felépített szóló, amelyért Meller Gilmournak tartozik köszönettel. A Knife kontrasztos folytatása az albumnak. Ha az Aside legalább egy kicsit optimista és ébresztő hatású volt (főleg a nyitómotívum), a Knife az album egyik legsötétebb pontja, ahol a hangzásvilág megteremtésének terhét a klasszikus zongora és a programozott minta lenyűgöző kombinációja veszi magára. A billentyűk az elektromos zongora pasztelljeit is kölcsönveszik (a hangzás a Rhodeshoz áll közel), hasonlóan a Riverside-hoz.
Ahol Meller különösen lenyűgözően robban ki a gitáron, az az album egyik legmagával ragadóbb pontja, a Frozen, amely tele van zenei kontrasztokkal a vezérmotívumok egymásutánjában. A progresszívrock-gourmand-ok pedig főleg a Trip című számnak fognak örülni. Pontosan egy lövés az abszolút elkábulás pszichés állapotába, amikor eltűnik a tér és az idő. Briliánsan ragadja meg a hipnotikus struktúrák fejlődését, amelynek közben érdemes teljesen kikapcsolni a tudatot. Meller gitárdallama, kifejezett sustain-effekttel támogatva, főleg a szám második felében dominál, és az album egyik atmoszférikus csúcspontját nyújtja, amelyre Steve Hackett, valamint két tanítványa, Nick Barrett (Pendragon) és Steve Rothery (Marillion) is felvonná a szemöldökét. Bár a szám ez a része egyszerűen diadalmas az érzéki öntudatosságában, a zenekar gondoskodott a ritmikai struktúrák további megmozgatásáról is, amelyekben a dob a szabad improvizáció öléig merül. A Trip az egyetlen szám, amelyet Meller Mariusz Dudával írt.
Az albumnak csak egy részét írtuk le. Nehéz leegyszerűsíteni az egészet. Annyi információt hordoz. Egyszerűen azt kell hangsúlyozni, hogy az album tökéletes középúton jár, nagy zenei vonzerejű, kidolgozott struktúrák között, motívumbeli lazasággal párosítva, a progresszív rock természetű cerebrális kitérők sokaságával, ahol a hangzásvilág építésében minden hangzásszerkezet kiváló összhangban van. Mindennek a középpontjában briliáns, érzéki és mélyen kifejező ének áll. Ennek a zenei testnek a párbeszéde egyszerűen elképesztő. Elmélyültségében.
A „Zenith” kiváló album. Sajnos észrevétlen marad. Ha nem ismered vagy nem rajongod a Riverside-ot, nehezen találsz utat Mellerhez. Ha viszont felfedezed a zenészt, a „Zenith”-t ingyen meghallgathatod Meller bandcamp-profilján. A „Zenith” azon féltve őrzött zenei titkok közé tartozik, amelyekig csak a legnagyobb progresszívrock-megszállottak egy maroknyi csapata jut el. Különösen azok, akik a pompázatos atmoszférák hipnotikus vonzerejét mindenek fölé helyezik. A „Zenith” lassan nő. Súlytalan alkotás, amely lassan hódít, mert túl jól uralja a abszolút művészi szabadságnak átadott romantika bűvöletét.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Aside
2. Knife
3. Plan B
4. Halfway
5. Frozen
6. Fox
7. Trip
8. Magic
Felállás:
Maciej Meller – gitár, mandolin, fuvola
Krzysztof Borek – ének
Robert Szydło (Maciej Gołyźniak Trio) – basszusgitár
Łukasz Damrych – billentyűk
Łukasz Sobolak – dob
Szymon Paduszyński – vokál a 3. számon
