Riverside : Shrine Of New Generation Slaves

0 601

Kiadó: Inside Out Music
Megjelenés dátuma: 2013. 01. 21.
Produkció: Riverside
Az album hossza: 50.59 perc
Műfaj: Progressive Rock


A Riverside a modern progresszív rock és progresszív metal azon kevés zászlóvivőinek egyike, akik művészileg folyamatosan emelkednek, nőnek, érnek, fejlődnek. Lemezről lemezre provokatívan kihívják saját magukat, és evolúciós úton fedeznek fel újabb és újabb zenei dimenziókat, amelyeket hatékonyan építenek be önálló progresszív artizmusukba, hogy az egy pillanatra se válhasson a trendek sekélyességének áldozatává. Ritkák azok a zenekarok, amelyek manapság ilyen szigorúan meghatározott módon őrzik egy egyedi, összetéveszthetetlen zenei szubsztancia művészi különállását, mint éppen a lengyel Riverside. Lengyelország mindig is olyan vidéknek számított, amely a rock történetében néhány kivételes zenei „különcöt” adott, Czesław Niementől az SBB szupergroupig, de ott van még a Collage és/vagy az Abraxas is, ha csak a „progosokra” szorítkozunk. Közéjük pedig kétségtelenül odatartozik a Riverside is.

A „Shrine Of New Generation Slaves” – érdekes, hogy az album címének kezdőbetűi kiadják a S.O.N.G.S. szót – új, komor, úttörő album, amely elmélyíti és kiterjeszti a zenekar új hang- és produkciós alapját. Ezzel az „Anno Domini High Definition” óta e téren jócskán eltávolodtak az első három stúdióalbumtól, és magasabb minőségi szintre léptek. Mondhatjuk, hogy a Riverside – Steven Wilson (a Porcupine Tree-vel, a projektjeivel és a szólóalbumaival együtt) és az Opeth mellett – az új hullám fő nagykövete azon zenekarok között, amelyek az új évezredben megszabják a progresszív rock fejlődésének alapvető játékszabályait. Munkáikkal folyamatosan bizonyítják sokrétűen rugalmas rálátásukat, amikor a vita arra terelődik, hogyan fogadjunk be és adjunk tovább bármilyen információt a zenei univerzum végtelenségéből. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a Riverside alkotói kontinuuma minden pillanatban azt bizonyítja: könnyedén meg lehet haladni azt a patetikus felismerést, hogy a rockzenében már rég minden elhangzott.

Az „Anno Domini High Definition”-nel ellentétben az új album intenzívebben kacérkodik a hetvenes évek retro progrock ösztönzéseivel. Kísérletező hangzásában nem olyan provokatív, mint elődje, mégis újra annyira más, hogy önmagában egy új, lezárt zenei entitást hoz a Riverside arcából. Mint mondtam, a srácok szinte teljesen felhagytak a hangmintákkal és programozott hurkokkal való kísérletezéssel, amelyek a fantasztikus előd, az „Anno Domini High Definition” esetében annyira jólesnek. Az új album ugyanis ennek a rendkívül igényes és összetett műnek számos szakaszában a hangzásmassza klasszikus megteremtésének, a gitárriff–billentyűk viszonyának végzetes kémiai kötését tárja fel! Ez a hetvenes évek rockkultúrájának retro hangzása, amely az Uriah Heep és a Deep Purple ismerőinek is közel áll (az „Escalator Shrine” középső instrumentális betétje, ahol a vad moogszóló sem marad el). A billentyűk ugyanis az hangszerelési megoldásokban gyakran a Hammond-orgona klasszikus hangját választják. Ez szilárd, keményen szóló fogást ad az albumnak, amire már a nyitó „New Generation Slave” is felhívja a figyelmet, ahogy a kompaktabban szóló, bőségesen megmetalosított részek is (a „Celebrity Touch” című szám).

Ami a Riverside történetét ennyire különlegessé teszi, az a kivételes hangszeres összhang mellett Mariusz Duda hangja. Ez végig erős melankolikus felhangot hordoz, amit a szétzúzott illúzió érzése támaszt alá, ez pedig a harag leplezetlenül lázadó elfojtását idézi elő, amely elutasítás és elvetés reakcióit generálja. Vagyis az egyén öncélú magányát. Mariusz hangja tiszta, törékeny, rendkívül érzékeny, szenvedélyes is, amikor ezt a zenei forma és a költészet megköveteli, ugyanakkor helyenként hűvös, és mint ilyen, következésképp elidegenedett. Pontosan az, amire az ilyen című albumnak szüksége van. Remekül illene az (újabb) Opeth vagy a Porcupine Tree típusú zenekarok zenei környezetébe, egyes brit neoprogresszív bandákéba, vagy a grunge zenekarok „kicsatlakoztatott” (unplugged) változatába. Ez utóbbi megjegyzést leszámítva az új Riverside-album általános atmoszférája is közel áll a neoprogresszív rockot képviselő Porcupine Tree és az újabb Opeth albumainak sötét, atmoszférikus hozadékához. Nem kerülhetjük meg Mariusz költészetének rendkívüli érzékenységét és szenzitivitását. Ez az új Riverside-album fő és alapvető vonzereje, amely egész lassan nő a szívünkhöz. Ez a nagyon átélt vokális értelmezése a soroknak az album minden újabb lejátszásával más érzelmi ingereket és más reakciót idéz majd elő bennetek (újabb és újabb mentális állapotokat). Ez borzolni fogja a fantáziátokat, tágítja az elmétek, sok kérdést fogtok feltenni magatoknak, miközben az album mindezt az információt igazmondásával a vokális interpretáción keresztül olyan finoman tálalja, hogy egy pillanat alatt beszippant a maga egyedi zenei világába. Egy pillanat alatt beleintegrálódtok.

A pszichedelikus felhangtól ezúttal sem lehet megszabadulni. Vannak olyan részek, amelyek kisebb-nagyobb mértékben olyan előadók zenéjének transzcendentális-cerebrális atmoszférafejlesztési kultúráját idézik, mint a Porcupine Tree („The Depth Of Self-Delusion”, főleg  a komprimált hangzású gitárvonalak, amelyek a Porcupine Tree 2005-ös „Deadwing” albumának gitárjátékához közelítenek), továbbá a Pink Floyd („Celebrity Touch”, az „Escalator Shrine” záró szakaszai) vagy akár a Marillion (a zenei háttér szerves tájképű kíséretének nagy része, amelyre a vokális interpretáció támaszkodik az egyedülálló „Deprived (Irretrievably Lost Imagination)” című számban). Mint említettem, az érzékeny énekvonalak mellett ezeknek a finom ízeknek fontos generátora Piotr Grudziński a gitárhangzásával, aki finoman tölti ki az instrumentális szakaszok rendelkezésre álló terét gitárvonalakkal. Ezek rendkívüli dallamos hozamot hordoznak, amely mindössze néhány hang használatán alapul, amelyet kivételes „sustain” effekt támogat, ez pedig az album erős cerebrális-pszichedelikus pillanatának társgenerátora. Ez a gitárjáték-megoldások örökölt elve, amelyet Steve Hackett, Andrew Latimer, David Gilmour, Steve Rothery és természetesen a már említett Steven Wilson, a csodatévők kezéből ismerünk. Ők mind britek.

Ez egy olyan album, amely minden egyes meghallgatási körrel egyre jobban elvarázsol majd, mert minden ismétléssel mélyebben a bőrötök alá mászik. Igazi progresszív album. Lassan kúszik be a fülbe. Kivételes elegyet hordoz a hangkép építőelemei között, vérbő egyensúlyt a dallamos fertőzőképesség (ezt magatoknak kell elsajátítanotok és kibogoznotok; igényes albumról van szó, amely nem mindenkinek való) és az összetett alakzatsorok egymásutánjának művészi expozéja között, amely egy pillanatra sem esik áldozatul az események fejlődése „széttöredezésének”. Megtartja a vörös fonalat. Ez az album évekkel később is energiával tölt majd el, amikor leveszitek a CD-gyűjteményetek polcáról és újra betesztek a CD-lejátszóba, mert már az elejétől világos, hogy kiállja az idő próbáját, és a zeneművészet minden idők legkiemelkedőbb teljesítményei közé írja be magát. Manapság kevés ilyen album van, és könnyen át is siklasz felette a agresszíven felszolgált zenei ballaszthalmaz közepette. Ezzel az albummal a Riverside ismét túlszárnyalta elődjét, új pontra jutott művészi fejlődésében, mesterien vette az új művészi kísértés jelentette kihívást, és olyan alkotóként került ki a történetből, aki a progresszív világ néhány további újító előadójával együtt diktálja a progresszív rockkultúra „eszmei olvasztótégelyét” az új időkben, és hajtja annak fejlődését. Ennél hitelesebb és természetesebb ugyanis nem is lehet. Ez egy olyan album, amely a zenei üzenet makulátlanul eredeti átadásával egyszerűen földbe döngöl majd.

szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 10 / 10


Riverside – Celebrity Touch (hivatalos videó)

Számlista:
1. New Generation Slave (4:17)
2. The Depth Of Self – Delusion (7:39)
3. Celebrity Touch (6:48)
4. We Got Used To Us (4:12)
5. Feel Like Falling (5:19)
6. Deprived (Irretrievably Lost Imagination) (8:26)
7. Escalator Shrine (12:41)
8. Coda (1:39)

Felállás:
Mariusz Duda – ének, basszusgitár
Piotr Grudziński – gitár
Michal Łapaj – billentyűs hangszerek
Piotr Kozieradzki – dob

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik