Kiadó: Metal Blade Records
Megjelenés dátuma: 2020. 11. 6.
Produceri munka: Jim Matheos
Az album hossza: 72.23 perc
Stílus: Progressive Metal
Értékelés: 10/10
Kezdjük egy kis „romantikával”. A Fates Warning új albuma meg fogja szakítani a legelszántabb rajongók szívét. Több szempontból is. Semmi pánik, ezek a szempontok mind pozitívak, kivéve azt az egyet, amely arra utal, hogy ez nyilvánvalóan az együttes pályafutásának utolsó lemeze.
A Fates Warning amerikai heavy metal legenda, amely réges-régen, mondjuk az 1980-as évek első felében elkezdte játszani a régi kontinens akkori heavy metaljának jóval gyorsabb, agresszívebb és technikásabb változatát, abban az időben, amikor az N.W.O.B.H.M. szárnyán a műfaj egyre inkább a globális zenei színtér fókuszába került. A Fates Warning akaratlanul is rákényszerítette a zenekritikusokat, hogy lassan új műfaji megnevezést kovácsoljanak, amelybe végül be tudták sorolni az együttes sajátos zenei művészetét is. Ez volt a progresszív metal, jó néhány évvel a Dream Theater előtt.
A Fates Warning túlélte a metal összes korszakát, látott minden nagy felemelkedést, túlélte a teljes metalvilágot. A pályafutás immár a 37. évébe lépett. Az együttes valamennyi megtestesülésének mindmáig egyetlen állandója Jim Matheos gitáros. Az együttes csendes vezére, aki mindazt mozgatja, ami előre viszi a bandát. A Fates Warning arról híres, hogy egész pályafutása alatt egyetlen rossz lemezzel sem rukkolt elő a rajongóinak.
A „Long Day Good Night” mindeddig összesen a tizenharmadik stúdióalbuma ennek a rendkívül nagyra becsült zenekarnak, amely egy elszánt, őrült rajongótáborra büszkélkedhet. Nem éppen egy egész hadseregről van szó, de akik hallgatják őket, azok kifejezetten odaadó tisztelői a zenekar személyének és munkásságának.
A banda az új albummal ismét a Metal Blade Records szárnyai alá tért vissza. Tizenegy évvel azután, hogy megjelent a zenekar tizedik stúdióalbuma, az „FwX”. Még a két lemez borítója is kissé hasonlít egymásra. Csak épp az egyik újjászületésnek hat, a másik csendes kihunyásnak. A „Long Day Good Night” az együttes expresszionista zenei útjának diadalmas folytatása, amely nem áll meg, és nem pihen a babérjain. Őszintén szólva a Fates Warning azon dacos előadók közé tartozik, akikre azt mondhatjuk, hogy a zenei világ legjobban őrzött titkai, és akiknek a világ sosem adta meg a tiszteletre méltó elismerést a művészetükért. Főleg azután, hogy a kilencvenes évek elején egy pillanat alatt pompásan elfoglalták a Dream Theater progresszívmetál-trónját.
A „Theories of Flight” (2016) a „Darkness in a Different Light”-hoz (2013) képest zeneileg még határozottabb volt, és még több egyensúlyt hozott a technikai komplexitás, a progresszíven felfedező színesség és a zenei érték között. A „Long Day Good Night” viszont számos rendkívül jól hallgatható ponttal rendelkezik, amelyek miatt könnyedén ráaggatható az art rock jelző. Az eklektikusság miatt, de főként azért, mert a zenekar híres virtuóz erényeinek összessége itt olyan tökéletesen olvad össze az állandóan megfogó fülbemászósággal, ami együtt a markáns és egyedi atmoszféra záloga, amelyet egy igazi drámai színház irányít. Ti, igényesebb zenei gourmand-ok, akik talán attól tartottatok, hogy a Fates Warning az új albumon súlytalanná vált, és az Alter Bridge vagy a Foo Fighters útjára lépett, nagyot tévedtetek. A kísérletező, felfedező hozzáállás és a virtuóz játékosság pillanatai, amelyek közmondásosan a zenekar DNS-éből erednek, ezúttal célszerűbben vannak elosztva az albumon, és ugyanez igaz a zeneileg legmarkánsabb pontokra is, amelyek hamarabb a fülbe másznak. Ezekből most rengeteg van. Pont ez hozza a bőséges meglepetést. Pozitív értelemben. Egyúttal a „Long Day Good Night” az az album, amelyen a Fates Warning néhány olyan kirándulást is megengedett magának, amilyet addig határozottan nem próbált ki. Elég sok művészileg merész és sikerült kihívás akad. Ilyen a King Crimson és a The Pineapple Thief dobosának, a filigrán és érzékeny feelinges Gavin Harrisonnak a beépítése a provokatív, mégis törékeny When Snow Falls című dalba, vagy a vonósaranzsmánok a megrázó Under The Sun balladában.
A zenekar tagjai a covid-19-járvány kitörése előtt hihetetlenül aktívak voltak. A Fates Warningon kívül. Jim Matheos tavalyelőtt az egykori Fates Warning-énekessel, John Archszal kiadta közös projektjük második albumát (RockLine recenzió), amely még jobb az elsőnél, és amelyen a Fates Warning jelenlegi felállásának minden tagja közreműködött (Ray Alder kivételével). Ray Alder kiadta a szólóalbumát, Joey Vera felvette és kiadta az Armored Saint új stúdióalbumát (RockLine recenzió), végül pedig a nem hivatalos ötödik tag, vagyis az együttes koncerttagja, Mike Abdow gitáros idén tavasszal fantasztikus instrumentális szólólemezt adott ki (RockLine recenzió). Ha ehhez hozzáadod a stílusbeli eltéréseket, amelyek ezek között a kiadványok között hangsúlyosak, akkor világos, hogy a srácok közös zenei testté egyesítése mindig egy újabb, még el nem mesélt zenei történetet garantál, amely legfeljebb lenyűgözhet.
Épp ezek a tevékenységek járultak hozzá ahhoz, hogy a srácok kivételesen jó formában vágtak bele az új album megalkotásába. Még érettebben, és Matheos mindenekelőtt olyan anyagot akart összehozni, amely mindenízében Fates Warning, ugyanakkor meglepetést is okoz. Mind magának a zenekarnak, mind a rajongóknak. Eközben a Fates Warning egy szemernyit sem áldozott fel a mérföldekről felismerhető eklektikusságából.
Az ember azt sem tudja, hol kezdje az anyag leírását, annyira változatos és képszerű. Kalandos, lenyűgöző, és nagyon ismerősen szól. Ha rögtön az album végére ugrunk, ott van a The Longest Shadow of the Day – ugye tudjátok, milyenek az árnyékok télen, délután négykor? Ez az album progresszív csúcspontja. Nemcsak azért, mert a dal tizenegy és fél perces, hanem mert kísérletező hangon szólít meg. A dalt Abdow nyitja jazzes (tiszta hangzású) gitárszólóval. Ez az a pont, amit a rajongók egyszerűen megkövetelnek a zenekartól. Látványosan bontakozik ki. Számos motívumon és ritmusváltáson keresztül, egy helyen hozva mindazt, amit a Fates Warning jelent. Jelentett, és reméljük, hogy jelenteni is fog. Amikor már úgy tűnik, hogy instrumentális számról van szó, becsatlakozik Alder az éneklésével, ami a dalt atmoszferikus záró crescendóba viszi.
„Long Day Good Night” tényleg úgy hat, ahogy a címe mondja. Egy nap, amely nagyon hosszan huny ki, ahogy átcsúszik az ugyanilyen hosszú éjszakába. Sötét album. Kifejezetten sötét. Búcsúnak hat. Az elejétől a végéig. Búcsú mindentől. A borító az utolsó, kihunyó napsugarat ábrázolja, amint elhagyja a posztapokaliptikus kilátások kietlen világát. Megfosztva mindattól, amiben valaha hittünk. Ez nagy valószínűséggel az utolsó Fates Warning-album.
Az albumot Matheos és Alder még tavaly kezdte írni, és tulajdonképpen szoros, különösen bensőséges közös munkájuk eredménye. Ez főleg abból érződik, hogy a hangszerek sokszor, finommechanikai, filigrán húzásokkal, ravaszul igazodnak a vezető énekdallamokhoz, amelyek átveszik a kezdeményezést, és amelyekben Alder egyszerűen elbűvöl fenomenális hangjával és teljes átélésével. A szövegek többségét Ray Alder írta, kivéve a már említett The Longest Shadow of the Day szövegét, amely Matheosé, valamint a The Last Song című dalét, amelyet Matheosszal közösen írtak. Alder és Matheos most először írt közösen szöveget. És szimbolikusan ez nyilvánvalóan az utolsó Fates Warning-dal is. Az utolsó, amely megszületett. Alder ugyanis egy hivatalos nyilatkozatban azt mondta, hogy Matheos a jövőben nem akar többé zenét írni a Fates Warningnak. A turnék mindenképp szóba jönnek, de úgy tűnik, a „Long Day Good Night” lehet a Fates Warning pályafutásának utolsó albuma.
Az album nyitánya és zárása kiegészíti egymást. Mint a napfelkelte és a naplemente. Az akusztikus The Last Song záráskor kiváló alapot készít elő ahhoz, hogy újra nekiessünk a lemeznek. A háromperces atmoszferikus építkezésű bevezető után kirobban a The Destination Onward markáns riffjével, amely azonnal megfog. Rögtön világos, hogy ez kiváló album lesz. A nyitódal kitárja Alder felismerését, hogy a Fates Warning egyszer befejezi a pályafutását. Ez a felismerés valamiről, ami meg fog történni. Így vagy úgy. Mert megírták, hogy megtörténjen. Most a banda működik, de a vége felé tart, így vagy úgy. Depresszív szöveg. De mesteri sötétség, amely összetöri a szívet. Már a nyitányban. Ez a zenekar pályafutásának leghosszabb albuma, jó 72 perces. Egyetlen másodperc sem felesleges. Olyan átfogó és kidolgozott. A Shuttered World tovább fokozza a nyitó rohamot, még keményebben és még feszesebben szól. Az album egyik leggyorsabb dala. Ütőerő pedig nem hiányzik belőle. A megfogó, de melankolikus refrénben sem. Általában véve a refréndallamok ezúttal szinte kivétel nélkül markánsan fülbemászók. Nehéz kedvenceket választani az albumról.
Főleg pedig ezúttal a csendes pontok ragadnak meg különösen, mint az Under the Sun, amelyben a Fates Warning olyan szelídséggel és keserűséggel lep meg, amilyet ilyen törékenyen képes létrehozni. Egy dal, amely nyugodtan szólhatna a rádiókban. Azokon, ahol van legalább egy szemernyi zenei műveltség és zenei intellektus (nem Szlovéniában). Itt van a kifejezetten mély és sóvárgó Now Comes the Rain, a versszak és a refrénének dallama közötti briliáns építkezéssel, ahol a hangulat az intenzitás fejlődésével folyamatosan nő.
A Now Comes the Rain és a kicsivel később következő Begin Again összefügg. A szövegekkel. Minden bukás után fel kell tudni állni. A szétszórt Scars arról szól, hogy bizonyos dolgok, amiket átélsz, egy életre veled maradnak, és figyelmeztető hegekként követnek. A Liar az első szöveg, amelyhez Alder az aktuális politikai helyzetből merített ihletet. Természetesen az Egyesült Államokkal a középpontban, megdöbbenve azon a borzalmas felismerésen, hogy sok ember számára elfogadhatónak tűnik a rasszista anarchia romlottsága. A The Way Home néhány évvel ezelőtti történetből merít ihletet, egy malajziai légitársaság gépéről, amely repülés közben csodálatos módon eltűnt. A Glass Houses a világ lakosságának egyre súlyosabb közösségimédia-függőségére épít. A When Snow Falls eredetileg bónuszdalnak készült az album japán piacra szánt kiadásához. A dobokat teljes egészében Gavin Harrison játszotta fel hozzá, mert Jarzombek a felvétel idején túlságosan le volt foglalva más dolgokkal. A leginkább nyugodt és hipnotikusan felfedező pontnak hat, ahol a zenekar olyan művészi kirándulást engedett meg magának, amilyet egyébként nem szoktunk meg tőle. Az Alone We Walk arról szól, hogy mindenki a saját útját járja. Egy napon Alder úgy döntött, hogy Madrid központjából gyalog indul haza. A nyolc mérföldes séta során a város pereme felé haladva egyre kevesebb kétlábúval találkozott. Alder útja egy pontján teljesen egyedül találta magát egy parkban. Egyedül önmagával és az érzéseivel.
Az album a megrázó áthatóságú, válogatott frázisok tökéletes keverékét hordozza, amelyet a ritmusszekció kivételes ereje nemesít, ahol a hangzásvilág szerves jellege uralkodik. Ezt a ritmikai áthatóságot kontrasztosan koronázza meg Joey Vera basszusvonalainak magas dinamikájú groove-retorikája, valamint Bobby Jarzombek állandóan zseniális átvezetései, gurításai és provokatív átmeneti ötletei. Az album egy bizonyos mértékig váratlan fordulatokban gazdag események kiváló halmozódása, amelyek ezúttal – mint mondtuk – rendkívüli zenei tömörségű formába vannak foglalva. Ezúttal inkább art metal, mint progresszív metal album. Termékként kivételes részletezési folyamaton ment keresztül, és valójában a legoptimalizáltabb szerzői megoldások gyűjteményét testesíti meg. Művészi ragyogású mű, és a zenekar teljes diszkográfiájának különleges albuma.
Ha tényleg ez az utolsó, akkor már csak emiatt is biztosan megszakítja a rajongók szívét, de amúgy is megtöri a mélysége és művészi csiszoltsága, amely határtalan melankóliát hoz. Amikor hallgatóként átveszed ezt az intenzív fájdalmat, amelyet az album pontjai feltárnak, annál kifejezettebb a hipnotikus, „keserédes” mámora. És ha tényleg ez az utolsó Fates Warning-album, akkor szerzőként a galaxis legnagyobb zenei hőseinek stílusában búcsúztak vele. Határozottan a zenekar pályafutásának egyik legjobb albuma, ha pedig nem a legjobb, akkor határozottan a művészileg legérettebb. A nyolcvanas évek elejét is beleértve. Felesleges hozzátenni, hogy az idei év egyik legjobb progresszívmetál-albumáról van szó. Furcsának tűnik, hogy így nevezünk egy olyan legendás zenekar új albumát, amely a progresszív metal úttörője volt, és az első művészi csúcspontját a nyolcvanas évek közepén érte el. Főleg, mert ez már a tizenharmadik stúdióteljesítménye. De így van. Számtalan lejátszás után is folyamatosan jutalmaz, és a megszólaltatott kifejezésmóddal lekötve tartja a hallgatót. Ennyi kifejezőerő és mélység birtokában van. Az új, érettebb művészi szintre való ugrással előadva. Jól ismert művészet ez, amely ezúttal a szent ötletbeli frissességtől és éleslátástól duzzad.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. The Destination Onward
2. Shuttered World
3. Alone We Walk
4. Now Comes the Rain
5. The Way Home
6. Under the Sun
7. Scars
8. Begin Again
9. When Snow Falls
10. Liar
11. Glass Houses
12. The Longest Shadow of the Day
13. The Last Song
Felállás:
Ray Alder – ének
Jim Matheos – gitár
Joey Vera – basszusgitár
Bobby Jarzombek – dob
Közreműködő zenészek:
Mike Abdow – gitárszólók a 2., 5. és 12. számon
Gavin Harrison – dob, ütőhangszerek a 9. számon
Mike Posen – hegedű a 6. számon
Raphael Weinroth-Browne – cselló a 6. számon
