Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1974
Értékelés: 4/5
Az Eloy a harmadik albumára, a „Floating”-ra tovább csiszolta kísérletező oldalát, és gazdagította a hard rockos örökséget, amely elsősorban Bornemann izzó gitárriffjei és Wieczorke hammondorgonájának drámai futamai közötti tüzes összjátékra épült, ugrándozó ritmusra támaszkodva. A „Floating”-on (milyen találó cím egy olyan lemezhez, amely jó néhány space rockos/pszichedelikus hangszeres „lebegést” tartalmaz) az Eloy még nagyobb hangsúlyt fektetett a hosszabb hangszeres szakaszokra, ahol a gitár és a hammondorgona továbbra is a főszerepet játszotta. Az irány sok szempontból ugyanaz maradt, mint az elődön, az „Inside”-on (1973), de az egyes hangszeresek érezhetően fejlődtek, a szimfonikus hangszerelések hangzása kifinomultabb és kevésbé homályos lett, Frank éneke pedig itt már sokkal jobb volt.
A zenekar mint kollektíva is jóval egységesebben szól, mint korábban. Wieczorke itt még teljesen ragaszkodott a hammondorgonái általában elég ütős hangzásához. Más billentyűsöket – a „Plastic Girl” egy kevés mini moogját leszámítva – még nem használt, és a csapat messze állt a későbbi évek szimfonikus finomságától. Az eredeti basszusgitáros, Wolfgang Stöckert itt Luitjen Jansen váltotta, aki érdemi előrelépést nem hozott ezen a poszton, de folytatta elődje szilárd megközelítését: erős, ugyanakkor kifinomult basszusvonalakat játszott. A német prog/metal-színtér dobosleg endájával, Fritz Randow-val együtt hatékony ritmusszekciót alkottak, amely néhány kifejezetten izzó futamot is képes volt kiereszteni magából. Frank egyedi, markáns német akcentusú éneke biztosan nem mindenkinek ízlett, de nélküle ma sem képzelhető el az Eloy hangzásvilága. Az énekes hozzájárulása ezen az albumon egyébként csak ízelítő, és gyakran háttérbe szorul a hosszabb hangszeres kitérők mellett. A többnyire sci-fi szövegek futurisztikus víziókat tartalmaznak, a „Plastic Girl” megírásában pedig egy bérelt brit szövegíró is segített. A „Floating”-on érezni, hogy Bornemann akkoriban a heavy rockos Scorpions producere is volt: a lemez érezhetően keményebb, mint az „Inside”, és bár számos space rockos zenekar, például a Pink Floyd vagy a Hawkwind hatása folyamatosan tetten érhető, az Uriah Heep- vagy Deep Purple-féle art rock/hard rock hatások szinte még nyilvánvalóbbak. Frank gitárriffjei ugyanis többnyire heavy rockos szerkezetekbe ágyazódnak, és sokkal kevésbé a space rock szabad jamformáiba.
A nyitó, címadó energiapakk, a „Floating” a megcsiszolt heavy rock és az ezoterikus space rockos jammelés remek keveréke. A nyitó hammondrobbanás után fokozódó, masszív ritmus következik, amelyben a gitár- és orgonafutamok kiválóan átfolynak egymásba. Közéjük változatos átmenetek vágnak bele bongókon és ütőhangszereken, valamint Frank drámai „o-o-o-jai”. A számos kiszámíthatatlan ritmusváltás, az energikus és nyugodt szakaszok váltakozásával, jelentős fejlődést mutat az előző albumhoz képest.
A space rockos csemege és az album központi darabja, a „The Light From Deep Darkness” nemcsak epikus hosszával emelkedik ki a többi közül, hanem a legjobb átmenetekkel, az egyes hangszerelések szerkezetével és a futurisztikus hangulat hatásával is. A nyitó, orgonával, énekkel és cintányérokkal építkező fokozás kicsit a Pink Floyd néhány korábbi művére emlékeztet, aztán az egészet kettészeli egy nyers gitárriff, masszív orgonával, ugrándozó dobokkal és dühödt énekkel. A drámai, többszólamú vokális harmóniák és a hammondvonalak olykor az Uriah Heepet idézik. A hosszabb, jazzes árnyalatú hangszeres rész, ahol a főszerepet Jansen zörgő basszusa veszi át, mígnem a végső kataklizmát a dagadó gitárriffek és egy remek hammondszóló hozza el, a Hawkwind legjobb űrbéli kitérőihez fogható. Miután a dobátmenetek és a gitárriffelés közt ismét feltűnik egy „heepes” motívum a dühödt énekkel, a szerzemény visszatér a heavy rockos szférákba. Frank egy remek gitárszólót is megenged magának, meg néhány gitáreffektet Syd Barrett asztrális iskolájából. A záró hangszeres jam szép példa a tökéletes összehangoltságra, anélkül hogy unalmas, technikázós zagyvaság lenne belőle, mint ahogy az manapság a „prog” jelzővel dicsekvő zenekarok többségénél lenni szokott. A „Luč iz globoke teme” (A mély sötétségből jövő fény) szerintem az együttes pályájának egyik legjobb darabja.
A „Castle In The Air” újabb szilárd keresztezés a heavy és a space rock között: wah-wah gitáreffektekkel indul, amíg be nem tör egy izzó gitárriff masszív dobokkal. Időnként hihetetlenül finom dallam szólal meg akusztikus gitáron, narrációval, ami némileg csillapítja ennek a változatos szerzeménynek az ütős menetét. A dobátmenetek az akkori időkhöz képest elképesztően gyorsak, a dallamos basszus használata pedig nem kevésbé kiváló. A többszólamú énekharmóniák hipnotikus-pszichedelikus hangulatot teremtenek, amely a hallgatót egy rövidebb űrutazásra is elviheti, ha elég nyitottan átadja magát neki. A zúduló gitárriffek és a pokoli ritmus brutális motívumai azonban hamar visszarántják a földre. A záró részben még egy dinamikus Fritz-féle dobszóló következik, olyan, amilyet egy heavy rockos dobos sem szokott minden nap letenni az asztalra.
Egyszer csak, szünet nélkül, a szerzemény átfolyik a háborgó „Plastic Girl”-be, amely az album egyik legjobb darabja. Itt Wieczorke a változatosság kedvéért néhol a mini moogot is megszólaltatja, amely akkoriban még mindig előkelő és meglehetősen nehezen beszerezhető hangszer volt. A szaftos gitárriff és az orgona végig fokozza a drámai hangulatot, miközben az ének a bérelt brit szerző szövegét meséli el. Idővel a hammond- és gitárdallamok veszik át a kezdeményezést, míg a szerzemény át nem csap egy hipnotikus-transzcendentális hangszeres kitérőbe, amely épp olyan nyugodtan zárja a számot, ahogyan az indult.
A záró „Madhouse”, amely az album többi darabjánál közelebb áll a 70-es évek klasszikus heavy rockjához, Bornemann jellegzetes, ütős riffelése és a számos ritmusváltás összjátékára épül. A ritmikus fokozás után remek hangszeres rész következik, sok gitárcsavargatással és szólóval, dübörgő basszus és dobok mellett. Az ének ezúttal is meglehetősen a háttérbe szorul a produkcióban. Újabb szilárd, ütős szerzemény, amely a megszokotthoz képest kicsit kevésbé asztrális, de ettől még nem kevésbé meggyőző a drámai, nagyfeszültségű hangulat megteremtésében.
A progresszív rock néhány rajongója a „Floating”-ot – elsősorban nehezen kategorizálható, heavy rockos jellege miatt, amely az egyes szerzeményekben megmutatkozik – jóval kevésbé becsüli, mint az elődjét, ami kissé meglep, mert úgy látom, hogy az együttes fejlődése az „Inside”-hoz képest több mint nyilvánvaló, mind az egyes hangszerelések megírásában, mind a hangszeres kivitelezésben, mind a lemezen található öt dal többségének szerkezetében. A zenekar hangzása pályájának ebben a szakaszában a prog rockos összetevők terén még nagyobb hangsúlyt kapott a számos kiszámíthatatlan ritmusváltáson, amelyek gyakran hosszabb space rockos hangszeres jamekbe csaptak át. Talán néhol valóban egy kicsit túl nagy a hangsúly az orgona nehéz hangzásán, amely már a következő albumon kezd majd átadni a helyét a szélesebb billentyűs paletta változatosságának és finomságának, amelyről az együttest általában jobban ismerik, de ez semmit sem von le a lemez többi progresszív rockos erényéből. A „Floating”-gal az Eloy még nem szakadt el teljesen a Naprendszer határaitól, mert még jóval ambiciózusabb, többnyire koncepciózus kiadványok követték, és egyre inkább a szimfonikus irány felé hajlottak, de ez az album ettől függetlenül a német progresszív rock egyik legjobb teljesítménye marad, még akkor is, ha figyelembe vesszük a korabeli, a köztudatban elterjedtebb és hagyományosabb krautrock-színtér egyes eredményeit.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Luitjen Jansen – basszusgitár
Manfred Wieczorke – orgona, akusztikus gitár
Fritz Randow – dob
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Floating (3:59)
2. The Light From Deep Darkness (14:37)
3. Castle In The Air (7:13)
4. Plastic Girl (9:05)
5. Madhouse (5:16)
Bónuszszámok az újrakiadásról:
6. Future City
7. Castle in the air
8. Flying high
Az album hossza: 40:10
