Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Boston
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 32:52
Értékelés: 4.5/5
Az azonos című, 1976-os debütalbum megjelenése után a Boston hatalmas kereskedelmi sikerhullámon lovagolt. Az album az Egyesült Államokban az összes idők legjobban fogyó rockdebütjeként vonult be a történelembe, több mint 17 millió példányban kelt el.
A „Don’t Look Back”, az első lemez két évvel később megjelent követője megőrzi a debütalbum forradalmi hangzásának minden védjegyét. A Boston akkoriban igazi gyógyír volt a progresszív rock népszerűségvesztésére, és arra az általános jelenségre, hogy a rockban korábban kiforrott, tökéletesre komponált lemezeket kiadó előadók munkái egyre következetlenebbek lettek, miközben a születő punk zene penésze kezdte ki a műfajt. Mivel a zenekar bemutatkozó albuma óriási bevételt hozott az Epic kiadónak, az keményen rányomult a bandára, hogy minél előbb jöjjön az új lemez, amely tovább csordogáltatja a milliókat a bankszámláikra.
A borító egy számítógépes játék ihletéséből született, a kristályoszlopok masszív tömbje pedig, főleg a hátoldalon, arra az otthonra emlékeztet, ahol régi haverunk, Clark Kent lakik, amikor „Supermanné” változik. Az albumot a Boston eredetileg „Arrival” címen akarta kiadni, de kiderült, hogy ilyen című lemez már létezik, a Fleetwood Mac neve alatt. A „Don’t Look Back” egyébként az első album volt, amelyet 1983-ban kezdtek „sajtolni” nagyon kis (teszt) példányszámban a kompaktlemez (CD) formátumára, de a kiadó, az Epic és Scholz közötti nézeteltérések miatt a megjelenés nem jött azonnal, csak jó néhány évvel később. 2006-ban a „Don’t Look Back” remaszterelt formában újra megjelent. Az új hangzásról Tom Scholz személyesen gondoskodott.
A Boston második albuma is folytatja a debütalbum hagyományát, és a címadó „Don’t Look Back” (Top 10-es Billboard-sláger, a legmagasabb helyezése a 4. hely volt) pontosan az, amit az ember egy Boston-lemeztől vár és hallani szeretne, miután megismerkedett a debütalbum More Than A Feeling című dalával. A nagy ívű dallamosság epikus bombasztikussága, a hangzás telítettsége, Delp képszerű, tiszta, dallamos, tekintélyt parancsoló énekhangjának és a refrénben mesterien kikevert, drámai gitáros vokálharmóniáknak az állandó, szoros párbeszéde visszavonhatatlanul végzetes és azonnal fertőző hatású, mint a szerelem első látásra mindenkinek, aki a tökéletességet keresi a makulátlan dallamban és a produkciós hangzásban. Ha az album legnagyobb pillanatait keressük, nem kell sokáig kutatni. Maradjunk a slágereknél. Az A Man I’ll Never Be (top 40-es Billboard-sláger) epikus power ballada, amelyet a finom versszak és az arénarockos dallamosságba átcsapó, bombasztikus refrén mesteri kombinációja díszít, amelyben a gitárharmóniák hangzása minden dimenzióban kibontakozik. Ezekkel a Boston újra intenzív drámai ízt, valamint szellemes, mégis összhangban lévő, kontrasztos lüktetést ad a hangzásához, a dinamika hullámzásával a dal motívumainak dallamos színességén át. Ez az a szám, amely a Boston esetében a „Bohemian Rhapsody”-t jelenti, természetesen Boston-recept szerint elkészítve és tálalva. Hogy a srácok a rock ‘n’ roll mellett nőttek fel, azt a Feelin’ Satisfied (top 50-es Billboard-sláger) hirtelen váltása jelzi, amely ismét előcsalogatja a zenekar összes védjegyének egyediségét. Az előrefrén a tipikus rock ‘n’ roll rázós hangulatnak van alárendelve, ami – bizarrul mondva – olyan, mintha a Grand Funk Railroad a vasvillát és a parasztkötényt estélyi szmokingra cserélné. A Boston a refrénben ismét olyan riffet használ, amely nagyon is a More Than A Feeling csábítását idézi, és a Delp éneke meg a vokálharmóniák között létrejövő kötelező varázs mellé hozzáteszi a More Than A Feelingből ismert, jellegzetes, alátámasztott arénás clapping beat báját. Az album intenzív vágtában folytatódik tovább a kicsapongó Partyval, ezt pedig az álmodozó Used To Bad News követi, amely – az orgonaszínezetekkel, az akusztikus gitárkíséretre épülő díszítésekkel és Brad Delp bluesos hangulatú érintéseivel – akaratlanul is futólag arra emlékeztet, amit abban az időszakban az Uriah Heep csinált John Lawtonnal az énekmikrofonnál. Az album egy különben kompakt, tipikus Boston-féle bombasztikus rock ‘n’ roll szám, a közepes tempójú, fertőző énekdallamú Don’t Be Afraid zárja, és éppen ezen a ponton derül ki az egyetlen hibája: az album érezhetően túl rövid.
Scholz ebben az időszakban kereszttűzbe került, mert az Epic kiadó a zenekarra erőltette a politikáját, hogy minél előbb szállítsanak új lemezt. Egy Scholz-féle perfekcionista számára ez teljességgel elfogadhatatlan volt, mi, az ilyen zene rajongói pedig határozottan megrövidültünk legalább egy dallal, ha nem többel. Ezt maga Scholz is megerősítette, amikor egyszer kijelentette, hogy az album nem éri el a zenekar elvárt minőségi színvonalát, mert kapkodva készült, és személyes csalódottságának adott hangot, különösen a lemez második fele miatt.
Bármi történt is a színfalak mögött, mindkét fél elégedett lehet. A kiadó, amely összesen több mint 7 millió példányt adott el az albumból, a zenekar pedig, amely – Scholz (jogos) kételyei ellenére – még egy klasszikust és kiváló zenei dokumentumot tett le az asztalra, amely felbecsülhetetlen, sajátos karizmájával tovább tárta szét a függönyöket az AOR-zene népszerűsödésének új távlatai előtt. A „Don’t Look Back” meghallgatása ezért az új évezredben is egyedi, rendkívül vonzó, mindenekelőtt pedig magával ragadó rock ‘n’ roll kaland marad.
Felállás
Brad Delp – ének, gitár
Barry Goudreau – gitár
Tom Scholz – gitár, billentyűs hangszerek, basszusgitár
Fran Sheehan – basszusgitár
Sib Hashian – dob, ütőhangszerek
Produkció
Tom Scholz
Dalok listája
1. Don’t Look Back
2. The Journey
3. It’s Easy
4. A Man I’ll Never Be
5. Feelin’ Satisfied
6. Party
7. Used to Bad News
8. Don’t Be Afraid
