Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Moody Blues, The
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 40:05
Értékelés: 4.5/5
A legendás angol progresszív rock úttörők, a The Moody Blues a hetvenes évek elején – annak ellenére, hogy a korabeli brit kritikusok többsége már nem rajongott értük olyan lelkesen, mint a korai években – karrierjük csúcsán álltak, alkotói és kereskedelmi értelemben egyaránt. Az „Every Good Boy Deserves Favour” albummal a szimfonikus prog rock saját, úttörő formájával, amelyet ekkorra szinte a tökélyig fejlesztettek, ismét feljutottak a brit slágerlisták élére.
Az album címe, amely stílusában sok mindenben a remek elődjének, az „A Question Of Balance” (1970) lemeznek a folytatása, rövidítve EGBDF, ami a gitár hangolásánál használt hangsor mozaikszava. Ez az akkordmenet félig rejtett módon többször is visszatér az albumon, amely a Moody-hagyományokhoz híven rendkívül rétegzett a pazar szimfonikus hangszerelések súlya alatt (elsősorban melotronon, de a mini Moogon is, amely akkoriban a zenei technológia igazi csodája volt), ugyanakkor teli van elbűvölő dallamokkal – és ezekről a rajongók nagy örömére pályájuk során soha nem mondtak le holmi bonyolult és homályos improvizációk kedvéért.
A nyitó, főleg hangszeres színezetű kísérlet, a „Procession”, amely koncepciójában a zene fejlődését meséli el az őskortól napjainkig, az egyetlen szám a pályafutásukban, amelyet mind az öt tag közösen írt. A zene történelmi fejlődését különféle motívumok ciklikus váltakozása jeleníti meg a madárcsicsergéstől, a sámánritmusokon, az egyházi kóruson, a szitáron és a barokk hangszerelésen át az orgonák, a melotron drámai zúgásáig és egy epikus gitárriffig, amellyel a végén végre megmutatják az utánozhatatlan, szimfonikus The Moody Blues-hangzást. A ritmust Graeme Edge elektronikus dobjainak hangja jellemzi (ő adta elő a „sámánéneket” is), ami akkoriban sajátos technológiai újításnak számított. A „The Story In Your Eyes” sláger kislemez, amelyen Justin Hayward gitáros-énekes bársonyos, melodramatikus hangja és hatalmas gitárriffje uralkodik, az album legismertebb klasszikusa. A finom basszusvonalat a háttérben a melotron mogorva hangjai kísérik, amelyek gyönyörűen olvadnak össze a dallamos refrénnel.
A pásztoridillel átitatott „Our Guessing Game”-ben, ahol a fuvolista Ray Thomas veszi át a vezetést az énekben a hipnotikus kórusharmóniák segítségével, megjelenik az a jellegzetes, éteri ambient varázs, amely annyira jellemző ezekre a szimfonikus prog rock újítókra. Az „Emily’s Song” című balladának különleges jelentősége van John Lodge basszusgitáros-énekes számára, hiszen újszülött lányának ajánlotta. Lodge pazar szimfonikus hangszerelés és az akusztikus gitár meleg dallama kíséretében úgy énekli el, ahogyan a legjobban tudja – szívből és a rá jellemző barátságos hangszínnel. Ezt még két szám követi a feltörekvő basszusgitáros énekes vezetésével. Az „After You Came” érdekes dallamos szerkezetű, közepes tempójú dal epikus főmotívummal és drámai vokális harmóniákkal. A hangszeres színezetű záró rész egy humoros gitárszólót is tartalmaz.
A „One More Time To Live”, a zene fejlődéséről szóló koncepciós kirakós második darabja, pásztori ambientet kínál Thomas fuvolájának és a gitár finom akusztikus dallamának köszönhetően. A fő, drámai „Procession”-motívum itt ismét megjelenik, így újra a bezárult kör érzetét kelti, bár az album egésze egyáltalán nem koncepcióalbum. A „Nice To Be Here” egy újabb finom Thomas-ballada játékos akusztikus dallammal és hullámzó melotronhangokkal. Szerkezetét tekintve „szent egyszerűsége” ellenére a békés ambientnek köszönhetően rendkívül hatásos alkotás, főleg esős napokon, amikor a barátokkal kártyázol vagy sakkozol.
A „You Can Never Go Home” újabb tökéletesen jellegzetes Hayward-alkotás melodramatikus énekmegközelítéssel, többszólamú vokális harmóniákkal, hipnotikus gitárdallammal és a melotron testes kíséretével, hatalmas dobátmenetek mellett. A záró zenekari eposzban, a „My Song”-ban végül a billentyűs Mike Pinder kapja a főszót a mikrofon előtt, aki az egészet a melotron tágas hullámzásaival fűszerezi, ezzel tovább mélyítve az epikus-drámai hangulatot. Ez az a győzedelmes záródal, amelyben a gyönyörű zenekari hangszerelések révén az egész albumon a legkirívóbban megmutatkozik, miért volt a The Moody Blues mindig a szimfonikus prog rock egyik kulcszenekara, amely korai újításaival jelentősen hatott olyan prog rock óriásokra, mint a Genesis, a Yes, a Camel, a BJH és mások.
Az „Every Good Boy Deserves Favour”, ez a újabb remek stúdiósiker, amely a legendás zenekar minden kedvelt jellegzetességét felvonultatja, megszilárdította a The Moody Blues státuszát az örök újítók és a melodikus szimfonikus prog rock bajnokai között. Az album az elejétől a végéig remek, és egyúttal kissé eltérő, de nem kevésbé minőségi produkció jellemzi, mint a legendás kollektíva korábbi lemezeit, hiszen először vették fel másik helyszínen, vagyis a stúdió nem tartozott akkori kiadójukhoz, a Deccához.
Felállás
Justin Hayward – ének, gitár, szitár
John Lodge – ének, basszusgitár
Ray Thomas – ének, fuvola, tamburin
Graeme Edge – elektronikus és akusztikus dobok
Mike Pinder – ének, melotron, Hammond-orgona, szintetizátor, csembaló
Producer
Tony Clarke
Számlista
1. Procession
2. The Story in Your Eyes
3. Our Guessing Game
4. Emily’s Song
5. After You Came
6. One More Time to Live
7. Nice to Be Here
8. You Can Never Go Home
9. My Song
