Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Procol Harum
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1969
Játékidő: 40:18
Értékelés: 5/5
A felejthetetlen prog rock úttörők, a Procol Harum – klasszikus felállásukban a karizmatikus énekes-zongorista Gary Brooker, a blues rockos gitárvirtuóz Robin Trower, a sokoldalú billentyűs Matthew Fisher, a megbízható basszusgitáros Dave Knights, a hihetetlenül egyenletes dobos B.J. Wilson és az örökké éleslátású szövegíró Keith Reid alkotta a csapatot, és ezzel a felállással hozták létre legszebb örökzöldjeik többségét – harmadik stúdiólemezükön a tengerpartra vetődnek, ahol a régi tengerészballadákat hallgatva eszükbe jut, hogyan csiszolhatnák még tovább győztes, újító zenei megközelítésüket.
Az „A Salty Dog” a dalszerzés és az hangszerelés terén jelentős váltást hoz a két korábbi Procol Harum-lemezhez képest: a hangzásuk jóval kevésbé homályos lett, minden dalnak világos íve és szerkezete van, a zenekari hangszerelések kidolgozottsága pedig új szintre lépett. A lemez – ahogy az ezektől az örök újítóktól elvárható – rendkívül sokszínű, és kalandos módon ötvözi a bluest, a popot, a szimfonikus rockot és a folkot. Az „A Salty Dog” idején jelentek meg az első súrlódások is a megrögzött bluesos Trower gitáros és a zenekar többi tagja között a további zenei irányról, ami leginkább a „Crucifiction Lane” című dalon érződik. Matthew Fisher, aki a lemez producere is volt, nem sokkal a megjelenés után kilépett, és csak 1991-ben tért vissza a „Prodigal Stranger” albumra, ezzel véget ért a klasszikus Procol Harum-felállás.
A lemez a lehető legjobban indul: a központi, címadó szerzeménnyel, a klasszikus rock történetének egyik legszebb balladájával, amely kislemezen is megjelent. Nosztalgikus dal egy szerencsétlen öreg tengerészről, akit „elgázolt az idő”, de happy enddel zárul. A szöveg részben allegória a hagyományos hivatások hanyatlásáról, különösen azokéról, amelyek az embert a természethez kötötték, ahogy ebben az esetben a tengerészet. Brooker szívszaggató éneke melodramatikus módon meséli el, hogyan „halnak meg” a tengerészek egy pohár rum mellett apránként, részletekben, miközben a régi hajóik a kikötő közepén egyre jobban rozsdásodnak, míg a helyzet hirtelen jobbra nem fordul. A dal áthatott a hatalmas zenekari hangszerelésektől és a romantikus melosztól, amelytől a legkeményebb szív is megremeg. A zongora törékeny hangjai mellett a hangulat végig a fatalista és az ünnepélyes között hullámzik, majd a bájos refrénnél hirtelen fénysugár tör elő, és teljes erejével megvilágítja a sorsának megadó tengerész szomorú sorsát, aki mindennek ellenére újra tengerre száll. Állítólag a sajnos már elhunyt dobost, B.J. Wilsont (1947-1990) is hirtelen elöntötte a fény, amikor Brooker először énekelte és zongorázta el neki ezt a halhatatlan szerzeményt. Wilson a végén annyira meghatódott, hogy kijelentette: ez a legszebb dal, amit valaha hallott.
A „The Milk Of Human Kindness” jókedvű keresztezés a blues és a szimfonikus rock között, tréfás, szarkasztikus szöveggel, amilyeneket Reid egyenesen imádott. A kissé megrészegedett gitárriff ringatózik a zongora és az orgona temperamentumos hangjai mellett, miközben Barrie James „B.J.” Wilson a dobokon pattogós ritmust tart. A „Too Much Between Us” gyengéd akusztikus ballada Brooker jellegzetes, melankolikus-bársonyos hangjával, amely hangulatában és ritmusában, Fisher orgonájának meleg hangzásával együtt kissé egy gyerekaltatódalra emlékeztet. „The Devil Came From Kansas” némileg allegorikus gúnyolódás az amerikaiak örök, mindenféle vallási kultusz iránti megszállottságán, valamint hagyományos fogyasztói szemléletükön; temperamentumos blues rock szerzemény hatalmas gitárriffel és pajkos orgonadallammal, ami a lemez legkeményebb dalává teszi. Brookert az éneklésben a többiek segítik, és rendkívül hatásos vokális harmóniákat alkotnak.
A folk rockos „Boredom”, amelyben a fő vokális szerepet Fisher veszi át, egyszerű, mégis szórakoztató pasztorális kis dal fuvolahangokkal, cimbalommal és az akusztikus gitár gyengéd akkordjaival, hozzá kifejezetten szatirikus szöveg a modern társadalom apátiájáról. A „Juicy John Pink” rövid blues rock szám borzolt hangú szájharmonikával és Brooker kissé becsípett hangulatú énekével. Itt tisztán érződik Trower dalszerzői hatása, a központi szerepet az ismétlődő, temperamentumos gitárriffje játssza.
A misztikus „Wreck of the Hesperus”, amelyben az énekes stafétát ismét Fisher veszi át, ezzel szemben pályafutásuk egyik legkiforrottabb mesterműve, hatalmas, melodramatikus zenekari hangszerelésekkel, amelyektől a szimfonikus prog rock szerelmesei ma is megnyalják mind a tíz ujjukat. A szöveg ismét tengeri kalandokat érint, egy hajótöröttről szól, aki valahol az óceán közepén tévedt el, miközben az esti csillag mutatja neki az utat a part felé. A görög mitológiában Hesperus, az esthajnalcsillag megszemélyesítése, a hajnal istennőjének, Eósznak a fia és Eosphorus testvére volt (aki Prosphorus néven is ismert, illetve főleg később, a keresztény mitológiában, mint a hírhedt bukott angyal, Lucifer).
A szimfo rockos mesterművet, az „All This And More”-t, amelyben bonyolult ütemváltások követik egymást, szintén a lemez legjobb pillanatai közé sorolhatjuk: Brooker szívszaggató hangja remekül olvad egybe a síró gitárpasszázsokkal és a törékeny zongoradallammal. A bánatos blues rock ballada, a „Crucifiction Lane” tetőtől talpig Trower-szerzemény, amely már kissé a későbbi szólókarrierjét idézi, és jól mutatja, miért kezdtek eltávolodni a nézetek közte és a többiek között a Procol Harum további zenei irányát illetően. Trower vigasztalhatatlan énekét hatalmas gitárfrázis, törékeny zongoraárnyalatok és ismétlődő ritmus támasztja alá, a végén pedig gasztronomikus gitárszóló teszi fel a koronát.
Fisher záró szimfonikus műremeke, a „Pilgrim’s Progress” gyönyörű örökzöld dallammal és rendkívül meleg, szinte hipnotikus orgonahanggal büszkélkedhet, ami remekül illik álmodozó énekéhez, és együtt szinte ünnepélyes ambientet teremt, különösen a záró részben, amelyben tapsolás és jókedvű vokalizálás hallható. A lemez néhány újabb CD-kiadása bónuszdalt is tartalmaz, a „Long Gone Geek”-et, amely eredetileg az „A Salty Dog” kislemez B-oldalaként jelent meg. Ez egy újabb temperamentumos blues rock szám tréfás szöveggel egy esetlen stréberről.
Az „A Salty Dog” e megállíthatatlan prog rock úttörők hosszú és viharos pályafutásának egyik legjobb állomása, akik a legszebb mesterműveik többségét karrierjük korai szakaszában alkották meg. Már maga a címadó dal – a tengerészromantika végéről, az emberi kapcsolatokat romboló új technológiák térhódítása miatt – elég volt ahhoz, hogy a lemez megjelenésekor kultikus státuszt vívjon ki magának; ez a felejthetetlen örökzöld rendkívül elmélkedő természetével a hallgatót ma is teljesen elvarázsolja, pedig a lemez többi dala sem „légből kapott”.
Felállás
Gary Brooker – ének, zongora, celesta, háromhúros gitár, csengők, szájharmonika, zenekari hangszerelések
Robin Trower – gitár, ének (09), akusztikus gitár, tamburin
Dave Knights – basszusgitár
Barrie Wilson – dob, ütőhangszerek, tabla
Matthew Fisher – orgona, ének (05, 07, 10), marimba, akusztikus gitár, zongora, ritmusgitár, zenekari hangszerelések
Kellogs – fuvola
Keith Reid – szövegek
Produkció
Matthew Fisher
Számlista
1. A Salty Dog (4:41)
2. The Milk of Human Kindness (3:47)
3. Too Much Between Us (3:45)
4. The Devil Came from Kansas (4:38)
5. Boredom (4:34)
6. Juicy John Pink (2:08)
7. Wreck of the Hesperus (3:49)
8. All This and More (3:52)
9. Crucifiction Lane (5:03)
10. Pilgrims Progress (4:32)
