Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1968
Produkció: Joe Boyd és Tod Lloyd
Album hossza: 37.46 perc
Stílus: Folk Rock
Értékelés: 7.5/10
A vita arról, hogy melyik volt – vagy melyik a mai napig – minden idők legjobb brit folk rock zenekara, sosem zárul le végleges ítélettel, mégis gyakorlatilag minden hallgató egyetért abban, hogy a műfaj legfontosabb csapata a Fairport Convention. A brit akusztikus, majd elektromos folk rock legendás úttörői, akik az olyan örökzöldekkel, mint a „Crazy Man Michael”, a „Matty Groves”, a „Sir Patrick Spens”, a „Meet On the Ledge”, a „Fotheringay”, a „Farewell Farewell”, a „Walk Awhile”, a „Rosie” és társaik, örökre beírták magukat a zenetörténetbe, első lépéseiket 1966-ban tették, amikor London északi részén összefutott Ashley Hutchings basszusgitáros és Simon Nicol gitáros (ő ma az egyetlen eredeti tag), akik akkor az Ethnic Shuffle Orchestra tagjaként zenéltek együtt. Közös próbáikat egy olyan házban tartották, amelyet a helyiek ‘Fairport’-nak hívtak, innen jött az ötlet az új zenekar nevéhez.
Az eredeti Fairport Convention-felállásba bevonták még Richard Thompson gitárost és Shaun Frater dobost. Már az első templomi koncertjük után megtörtént az első a számtalan felállásváltás közül, amelyek aztán gyakorlatilag az egész pályafutásukat végigkísérték. Az eredeti dobost, Fratert a fellépés után Martin Lamble (1949-1969) váltotta, aki egyszerűen kilépett a közönségből a tagok elé azzal, hogy vegyék fel új dobosnak, mert szerinte ő jobb szolgálatot tud tenni, mint Frater. Ezt be is bizonyította, és tragikus haláláig, 1969-ig a zenekar dobosa maradt. Ezután csatlakozott hozzájuk Judy Dyble énekesnő, így már az első lépéseknél kialakulhatott felismerhető, éteri hangzásuk. Az eredeti felállást akkori menedzserük és producerük, Joe Boyd javaslatára egészítette ki Ian McDonald énekes (később Iain Matthews néven lett ismertebb, hogy ne keverjék össze az egykori King Crimson- és Foreigner-fúvós/billentyűssel, akit ugyanígy hívnak). Boyd szerezte meg nekik a szerződést a híres Polydor kiadónál.
Az azonos című debütalbum sok szempontból korának lenyomata, és kevéssé hasonlít a későbbi, angolszász és kelta hangulatú folk rock remekműveikre, hiszen inspirációját többnyire a hatvanas évek amerikai folk és folk rock zenészeitől merítette, élen Bob Dylannel, Joni Mitchellel és a The Byrds-szel. A nevük és a női-férfi vokálok használata miatt sokan amerikai zenekarnak hitték őket, a Jefferson Airplane nyomdokain járó utódoknak, ami elég mulatságos volt. Ez volt az egyetlen Fairport Convention-album, amelyen Judy Dyble a főénekes, hiszen a megjelenés után szólópályára lépett, korábban pedig rövid ideig kipróbálta magát a burleszk proto prog rock Giles, Giles & Fripp együttesben, amelyből később a nagy King Crimson kifejlődött. Helyét a legendás Sandy Denny (1947-1978) vette át, aki a következő években sajátos hangjával és karizmájával teljesen elhomályosította Dyble emlékét, pedig ő is rendkívül tehetséges énekesnő volt, akinek kissé különc szokása volt, hogy koncert közben, amikor éppen nem állt mikrofon előtt, zoknit kötött.
Az album Emitt Wiser amerikai zenész „Time Will Show the Wiser” című számának feldolgozásával nyit, egyszerű rock’n’roll standarddal, szerény pásztori dallammal Nicol akusztikus gitárján és jó kettős vokálharmóniákkal, amelyekben Matthews viszi a főszólamot. Richard Thompson határozott elektromosgitár-riffekkel megmutatja, hogy a jövőben a nagy gitártehetségek között nagyon is számolni kell vele. Az „I Don’t Know Where I Stand”, amely eredetileg Joni Mitchellé, szép folk ballada Dyble éteri hangjával, amelyben jól hallhatók Hutchings elegáns basszusvonalai és Lamble szellemes cintányér-átmenetei is. Bár az eredeti amerikai szerző műve, a Fairport Convention már karrierje e korai szakaszában képes némi pásztori angol bájt hozzáadni, olyasmit, amit a következő években csak tovább fokoznak.
Az „If (Stomp)” saját szerzemény, amelyben az amerikai folk és a Beatles hatása egyaránt érződik. Kulcsszerepet Thompson választékos akusztikusakkord-használata és Matthews szinte jellegzetesen hagyományos angol éneke kap. A „Decameron” újabb kellemes népzenei ballada akusztikus gitárdallamra építve, amely Matthews hipnotikus éneke és társnője finom kísérete révén a gyerekaltatódal határát súrolja. A „Jack O’Diamonds” eredetije – legalábbis a szöveget illetően – Bob Dylané. Alapvetően hagyományos texasi folk dal, amely kártyások versengéseiről mesél. Az ízléses interpretáció mellett a tagok itt sokat kísérleteznek a magas vokálokkal, és szokatlan megoldással, korsóba fújással helyettesítik a sípot.
A rövid instrumentális „Portfolio” saját szerzemény, jazzes akkordmenettel a zongorán, amelyet Dyble játszik, és csattanós mandolinhangokkal. A „Chelsea Morning” sikerült interpretációja a folk klasszikusnak, amelyet eredetileg Joni Mitchell írt, Judy Collins pedig népszerűsített. A női és férfi vokál itt a kedélyes akusztikus dallam mellett harmonikusan egészíti ki egymást egy kissé pszichedelikus atmoszféra megteremtésében. A „Sun Shade” újabb kellemes folk szám, gitárakkordok finom egymásutánjával és kifejezetten romantikus, nosztalgikus hangulattal, amelyben egyúttal a kelta pátosz az uralkodó. A bonyolult kísérlet, a „The Lobster”, közel öt percével az album leghosszabb száma, bevezetőjében pszichedelikus gitár-, basszus- és ütőhangszeres improvizációkat tartalmaz, majd teret enged egy drámai motívumnak Matthews rövid vokalizálásával. Itt könnyen lehetne proto prog rockról is beszélni.
Az „It’s Alright Ma It’s Only a Witchcraft” tréfás kis szám burleszk szöveggel, amelyben Thompson humoros gitárriffjeinek hála még blues rock hatások is érzékelhetők, ami e zenekarnál nem túl gyakori. A dallamos refrén ismét ügyesen bontakozik ki a férfi- és a női vokál párbeszédében. A „One Sure Thing” Dyble melankolikus hangjának és az átható akusztikusgitár-dallamnak a vezényletével újabb sikeresen elbritesített feldolgozása egy amerikai folk rock standardnek, amelyet eredetileg Harvey Brooks és Jim Glover adott elő. Az „M1 Breakdown” rövid, záró folk instrumentális, mulatságos mandolinhangokkal és féktelen ritmussal.
A Fairport Convention bemutatkozó albuma többé-kevésbé sikerült folk és folk rock standardok színes gyűjteménye volt, kevés saját szerzeménnyel, de az amerikai eredetik minden feldolgozása legalább szolid lett, miközben az első jelek már ott voltak, hogy megszületett a brit folk rock kulcszenekara. Az új horizontok felfedezésének vágya már ekkor izzott az olyan hangszeres tehetségekben, mint Hutchings, Thompson, Nicol és Lamble, és a rocklegendák panteonjába vezető nagy áttöréshez már csak néhány lépés kellett. Az első Sandy Denny érkezése volt, aki éteri-mámorító énekstílusával rengeteg hajtóanyagot hozott magával.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Time Will Show the Wiser
2. I Don’t Know Where I Stand
3. If (Stomp)
4. Decameron
5. Jack O’Diamonds
6. Portfolio
7. Chelsea Morning
8. Sun Shade
9. The Lobster
10. It’s Alright Ma, It’s Only Witchcraft
11. One Sure Thing
12. M1 Breakdown
Felállás:
Judy Dyble – ének, elektromos és akusztikus autoharp, zongora
Ian MacDonald (Iain Matthews) – ének, doromb
Richard Thompson – elektromos és akusztikus gitár, mandolin, kísérő ének
Simon Nicol – elektromos gitár, akusztikus gitár, kísérő ének
Ashley Hutchings – basszusgitár, nagybőgő
Martin Lamble – ütőhangszerek, hegedű
VENDÉGZENÉSZ:
Claire Lowther – cselló
