Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hammill, Peter
Kiadó: Naive Records
Megjelenés: 1982
Játékidő: 42:34
Értékelés: 4/5
A legendás Van Der Graaf Generator mennydörgő hangú frontembere, Peter Hammill az „Enter K” albummal új fejezetet nyitott rendkívül termékeny és viharos zenei pályáján, amelyen ez a „posztapokaliptikus költő” mindent megélt, amit csak lehet. Ez volt Hammill első lemeze a Naive Recordsnál, amelyet Gordian Troeller alapított és vezetett, a VDGG egykori menedzsere, aki a nyolcvanas években a new wave-es Orchestral Manoeuvres in the Dark menedzseként ért el sikereket. Egyúttal ez volt Peter első lemeze egy hosszabb sorozatban (egészen a nyolcvanas évek végéig), amelyen a saját zenekarával, a K Groupppal lépett fel. Az együttest 1981-ben alapította a koncertturnéhoz.
Hammill bandájának fő különlegessége az volt, hogy minden tagnak saját neve volt: Hammill volt K, Guy Evans dobos a Brain nevet kapta, Nic Potter basszusgitáros Mozartként vált ismertté, a szólógitáros John Ellis pedig Fury néven futott. Az „Enter K” volt Hammill első közös munkája Ellis gitárossal. Ellis korábban egy másik rendkívül fontos progresszívrock-Peter, Peter Gabriel gitárosaként tette le a névjegyét a „Peter Gabriel IV” (1982) albumon. David Jackson ezúttal csupán vendégszaxofonosként volt jelen az „The Unconscious Life”, a „Don’t Tell Me” és a bónuszdal, a „Seven Wonders” felvételein.
Az „Enter K”-n Hammill folytatta az előző három stúdióalbum stílusirányát, vagyis időnként az új hullám elemeit is bevonta. Ezúttal a billentyűknek az átlagosnál is nagyobb figyelmet szentelt. A főgitáros jelenléte ellenére sem fukarkodott az alkalmankénti, egyedi elektromosgitár-improvizációkkal. A produkció alapján – a billentyűk hangzásbéli „lenyomatát” leszámítva – nehezen mondanánk meg, hogy az „Enter K” a nyolcvanas évek elején készült. Peter nem sokat törődött az akkori zenei trendekkel, hagyományos, „posztapokaliptikus”, borongós dalszerzői megközelítésén csak minimális változtatásokat hajtott végre.
Minden szerzemény vezető „hangszere” ismét Hammill utánozhatatlan hangja volt, amellyel könnyedén váltott az égi magasságok és a pokoli mélységek között. Az újhullámos hatásokkal átszőtt „Paradox Drive” remek nyitánya az albumnak. Egy kissé funkos bevezetés után trash-es szakaszba csap át ütős gitárvariációkkal, miközben a mennydörgő hangú énekes dühös hangszálrázása egyenes arányban nő Evans megalkuvást nem ismerő dobbetéteivel. A gitáron megszólaló funkos motívum rendkívül szellemesen szól, és ez az egyetlen fénysugár az egyébként rendkívül sötét, szinte fatalista hangulatban, a záró szintetizátorszóló pedig a nyolcvanas évek lüktetéséből is megcsillant valamit.
Az „The Unconscious Life”, amelyben Jackson szaxofonakrobatikával siet a segítségére, tipikus Hammill-zongoraballada kifejezetten melankolikus, komor hangulattal, így nem meglepő, hogy „élőben” is sokszor szívesen játszotta. Az „Accidents”, amelyben az új hullám elemei is hallhatók, kaotikus lüktetést, ingerült gitáreffekteket és dinamikus ritmusváltásokat tartalmaz Evans megalkuvást nem ismerő dobolásának diktátuma alatt, miközben a „nyelves doktor” ismét elbűvöl „kaméleonszerű” énekteljesítményével. A viszonylag ütős „The Great Experiment” esetében is a billentyűknek köszönhetően érződik valamivel erősebben az újhullámos ambientális utóíz, a drámai csomót pedig – ahogy várható – maga a „mennydörgő” bontja ki az őrjöngő gitárpasszázsok kíséretében.
A „Don’t Tell Me” újabb kiváló, zongorára építő ballada Jackson vendégszaxofonjával, az énekmester pedig melodramatikus vokális játékának csúcsán áll, amely a széteső szerelmi kapcsolat feletti beletörődését tükrözi. A melankolikus körhinta, a „She Wraps It Up” megrázó hangulatával nyűgöz le, amelyben Peter vokális akrobatikán és megható zongoraaranzsmanokon keresztül mesél el még egy szomorú történetet az „energiavámpírokról”, pontosabban egy „energiavámpírnőről”.
A komplex „Happy Hour” közel tízperces hosszával már a proggresszív eposz határán jár, pedig szelíd balladaként indul szokatlanul békés hangulattal. Hammill mester idővel vokális műremekeivel – amelyekben kontrasztosan keveredik az empátia, a szarkazmus és a düh – epikus atmoszférát teremt, miközben az akusztikus gitárvariációk bőséges adag finomságot csepegtetnek a dalba. A bónuszdal, a „Seven Wonders”, amelyben ismét élvezhetők Jackson szaxofonművészkedései, funkos gitárfrázisaival meglehetősen szokatlan stílusbeli kísérlet, miközben a kultikus énekes, zeneszerző és költő mennydörgő vokális sorozataival gyorsan „a helyére teszi a dolgokat”, hogy ez a dallamosan építkező szám véletlenül se hangozzon túlságosan kereskedelminek.
Az „Enter K” újabb kiváló Hammill-stúdiómunka volt, amely kivételes kifejezőerejével és irigylésre méltó ambientális mélységével a mai napig megrázza a hallgatót. A nyolcvanas évek szintetizátor-technológiája csak minimálisan hatott Peter hagyományos dalszerzői és hangszerelői megközelítésére, így az újhullámos elemekkel való alkalmankénti kacérkodás rendkívül ízlésesre sikerült. Az a tény, hogy az „Enter K”-n három egykori VDGG-társ, vagyis Evans, Potter és Jackson működik közre Hammill mellett, azt eredményezte, hogy bizonyos dalok – főleg ott, ahol Jackson szaxofonja is jelen van – időnként ennek a kultikus angol progrockegyüttesnek az hangzására emlékeztetnek. A legtöbb zenésszel ellentétben, akik egy csapatnál végzett sikeres munka után egy idő elteltével önálló útra léptek, Hammill soha nem próbált „elmenekülni” zenei múltja elől, és rendíthetetlenül kitartott saját, teljesen egyedi szerzői víziói mellett.
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, billentyűk
John Ellis – szólógitár
Nic Potter – basszusgitár
Guy Evans – dobok
David Jackson – szaxofon a „The Unconscious Life” & „Don’t Tell Me” dalokban
Producer
Peter Hammill
Számlista
1. Paradox Drive (4:36)
2. The Unconscious Life (5:07)
3. Accidents (4:39)
4. The Great Experiment (5:14)
5. Don’t Tell Me (4:46)
6. She Wraps It Up (4:24)
7. Happy Hour (9:18)
8. Seven Wonders (4:27) (bónuszdal)
