Szerző: Jernej Vene
Előadó: Bon Jovi
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 49:40
Értékelés: 3.5/5
A Bon Jovi minden bizonnyal az elmúlt néhány évtized egyik legnépszerűbb rockbandája. A csapat a nyolcvanas években futott be, és az amerikai melodikus (pop) hard rock egyik fő képviselője volt. A kilencvenes évek elején a Bon Jovi rendkívül fontos stílusváltáson ment keresztül. A későbbi lemezeken ugyanis jóval modernebb hangzású rockot játszottak, amelyben azért mindig maradt valami a régi keménységből és a dallamos érzékenységből. Ez a változás tartotta a Bon Jovit évtizedeken át a rockszínpad csúcsán. A srácok persze közben megőrizték becsületes hozzáállásukat önmagukhoz, a munkához és a hallgatósághoz. A sikerük titka pedig minden bizonnyal az is, hogy rendkívül fülbemászó, jó dalokat tudnak írni. Ehhez néha barátaiktól, ismert amerikai dalszerzőktől kapnak segítséget. A Have a nice day lemezen ebben a szerepben John Shanks és Desmond Child működött közre. A kilencedik stúdióalbum, a Have A Nice Day megközelítésében meglehetősen logikus folytatása elődjének, a 2002-es Bouncenak. A dalok markáns versszakokra, énekelhető dallamokra és csábító refrénekre épülnek.
A Bon Jovi többnyire a nagyon középutas, tipikusan amerikai hangzású klasszikus pop rock mellett marad. A nyitó és egyben címadó dal jó példa a fent elmondottakra. Zavaró viszont az az érzés, hogy a 2000-ben a Crush albumon megjelent nagy sláger, az It’s My Life nagyon hasonlít a Have A Nice Day címadó dalára. Ez a probléma sok olyan együttesnél felmerül, amelyek már egy évtizede vagy még régebb óta működnek. Talán nem a szerzők kifulladásáról van szó, inkább arról, hogy kiszámítható zenei körben mozognak, ezért tényleg nehéznek tűnik olyan kompetens lemezt készíteni, amely évek múltán többet jelent majd, mint egy újabb kavicsot a zenekar pályáján.
A Have a nice day albumon is akad néhány kiváló akusztikus dal és ballada. Összességében azonban a lemez közelebb áll a középutas, kiszámítható és gyorsan felismerhető amerikai pop rockhoz, mint azokhoz a keményebb rockos irányokhoz, amelyekhez a banda a múltban sokszor nyúlt. Ennek ellenére nem lenne igazságos azt állítani, hogy a Bon Jovi konzervatív vagy unalmas albumot csinált. Szinte minden dalban hallani valami modernebb fogást is. Középutas rockos zenei besorolásuk nagyon jól illik a keserédes szövegekhez, amelyek még mindig meglehetősen személyesek, és mindig közel állnak az egyszerű amerikaihoz. Itt a Bon Jovi nagyon közel került példaképéhez és honfitársához, Bruce Springsteenhez. Szövegeik ugyan jóval kevésbé elkötelezettek az övéinél, de az egyik dalban jókora iróniával a 2004-es amerikai választásokat is megemlítették. Ahogy az a zenekarnál már lassan megszokott, most is minden a helyén van. A kivitelezés kiváló, a produkció szintén, a dalok pedig talán még egy hangyányit hallgathatóbbak, mint néhány korábbi albumukon. Érdekes album a középutas rock hívei számára.
Felállás
Jon Bon Jovi – ének, gitár
Richie Sambora – gitárok, vokál
David Bryan – billentyűk, vokál
Hugh McDonald – basszusgitár, vokál
Tico Torres – dob, ütőhangszerek
Produkció
Jon Bon Jovi, Dann Huff, Rick Parashar, Richie Sambora, John Shanks
Dallista
1. Have A Nice Day
2. I Want To Be Loved
3. Welcome To Wherever You Are
4. Who Says You Can’t Go Home
5. Last Man Standing
6. Bells Of Freedom
7. Wildflower
8. Last Cigarette
10. I Am
12. Complicated
13. Novocaine
14. Story Of My Life
15. Who Says You Can’t Go Home
