Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Moody Blues, The
Kiadó: Threshold
Megjelenés: 1983
Játékidő: 41:17
Értékelés: 3.5/5
Az angol szimfonikus progresszív rock úttörői, a The Moody Blues viszonylag sikeresen vették a hangzásbeli átmenetet a nyolcvanas évekbe, amiben bizonyára sokat segített, hogy mindig is erős dallamos arculatú zenekar voltak, és volt érzékük a nagy rádiósikerek megírásához. A »The Present« a tizenegyedik stúdióalbumuk volt, egyben a második Patrick Moraz (ex-Yes, Refugee) billentyűssel. A rutinos proggveteránok a »The Present« lemezen a kereskedelmileg sikeres elődjük, a »Long Distance Voyager« (1981) győztes hang- és dalszerzői receptjét próbálták folytatni, ezért a számok sorrendjét is ehhez igazították.
A rádióbarátabb dalok, amelyeket Justin Hayward énekes-gitáros írt és énekelt, az album elején kaptak helyet, a közepén ugyanígy a kereskedelmi irányba mutató, John Lodge énekes-basszusgitáros szerezte számok dominálnak, Ray Thomas énekes-fuvolista két szerzeménye pedig csak egészen a végére került. A „Going Nowhere” mellett, amelyért Graeme Edge dobos felel, ezek azon kevés dal közé tartoznak az albumon, amelyek szerkezetükben és hangulatukban a klasszikus, szimfonikus progresszív rockos The Moody Blues-ra emlékeztetnek, hiszen a „The Present” szinte teljes fordulat volt a dallamos rock felé, helyenként újhullámos elemekkel.
Az album három kisebb slágert hozott, a „Blue World”, a „Sitting at the Wheel” és a „Running Water” dalokat, így a Moodyk azon kevés együttes közé tartoztak a progresszív rock aranykorából, amelyek a nyolcvanas években is meg tudták őrizni népszerűségüket, még ha nem is mindenki lelkesedett a kereskedelmibb, az idők trendjéhez igazodó irányvonalért. A remekül hangszerelt „Blue World”, a máig utolsó brit slágerük, a szimfonikus proggrock egyik legfontosabb és legjobb képviselőjénél inkább emlékeztet néhány érdekes újhullámos zenekar akkori teljesítményére. A fülbemászó refrének mellett minimalista szintetizátor-textúrák uralkodnak, amelyek szépen szövik a titokzatos hangulatot, Hayward hangja pedig remekül átvészelte a nyolcvanas évekbe való átmenetet. Időnként kissé „siránkozó” hangszíne ugyanis bizonyos rokonságot mutat Simon Le Bonéval (Duran Duran), így nem meglepő, hogy a Moodyknak sikerült meggyőzniük a hallgatók új, „MTV-s” generációját is.
A „Meet Me Halfway” egy újabb kifejezetten dallamos popszám újhullámos hangszereléssel, amely Morazhoz akkor láthatóan nagyon közel állt, a remek vokális harmóniák pedig pozitív hangulatot teremtenek. A „Sitting At The Wheel”, amelyben Lodge basszusgitáros áll a mikrofon mögé, meglehetősen szokványos hibrid a dallamos rock és a boogie rock között. Bár kiváló szinten játsszák, és fülbemászó refrént tartalmaz, elég nagy hangulati ürességet hagy maga után. Kicsit több hangszerelési kifinomultságot és a klasszikus The Moody Blues-pecsétet hordozza a „Going Nowhere”, amelyet Edge dobos írt és énekelt. A többszólamúságban mindhárom fő énekes segített neki, azaz Hayward, Lodge és Thomas. Ironikus módon ez az album egyik legjobb pillanata, ahol érezni lehet ennek a legendás bandának az eredendő lelkét, ráadásul Hayward és Moraz is elkápráztat egy-egy jó szólóval, előbbi elektromos gitáron, utóbbi szintetizátoron.
A „Hole In The World” szolid instrumentális, amelynek több köze van az újhullámhoz, mint a szimfonikus proghoz, bár Moraz néhány szép zenekari textúrát rakott le szintetizátoron. Az „Under My Feet” egy újabb kifejezetten kereskedelmi irányultságú dallamos/pop rock szám Lodge főénekével, nosztalgikus többszólamúsággal és finom gitárfutamokkal. Az eredmény éteri és mozgalmas hangulat, amelyet közbeékelt szaxofonaranzsák és egy melankolikus, záró gitárszóló tesz még színesebbé. Az „It’s Cold Outside of Your Heart” hangszerelését tekintve rendkívül kiszámítható és kissé szokványos szerelmi ballada a vigasztalhatatlan Haywarddal a főénekesi szerepben, és semmilyen mélyebb hangulati nyomot nem hagy maga után. A „Running Water”, az album harmadik kislemeze és kisebb slágere, egy újabb eléggé megcukrozott szerelmi ballada zenekari háttérrel, miközben Hayward a „megtört szívű lovag” szerepében már szinte túlságosan kiszámíthatóvá válik.
Még szerencse, hogy Thomas fuvolista/énekes megmenti az album zárását. Először a rövid, de szórakoztató pasztorális nyitánnyal, az „I Am”-mel, amelyben az ő pajkos fuvolája uralkodik, aztán a „Sorry”-val, amely azon kevés album-szám közé tartozik, ahol újra felébred a klasszikus The Moody Blues lelke, bár bizonyos hangzásbeli részek, főleg a vokális harmóniák, az Electric Light Orchestrára is hajaznak. Thomas „rangban” csak a harmadik énekes volt a zenekarban, mivel a hangszíne nem illett olyan jól az akkori zenei trendekhez. A kevésbé fontos énekesi státusza ellenére kitűnően teljesítette küldetését, és a többszólamúság meg az élénk szimfonikus hangszerelések segítségével szép lezárást adott az albumnak.
A The Moody Blues az 1980-as évek elejére teljesen belesüllyedt a pop rockba, ami akkoriban több mint megfelelt nekik, még ha ezzel el is áldozták művészi önazonosságuk jelentős részét. A „The Present” hallgatása közben végig nem lehet megszabadulni az érzéstől, hogy fontosabbá vált számukra, hogy lépést tartsanak azzal, amit abban a korszakban a rádióhullámokon játszottak, mint hogy a „saját szívüket” kövessék. A korábbi, sokkal ötletesebb és szellemesebb dalszerzői és hangszerelési ötletekből az albumon szinte „nyomot sem” találni, bár igaz, hogy a Moodyk az eredeti billentyűs/énekes Mike Pinder 1978-as távozása után soha többé nem tudtak visszatérni korábbi művészi színvonalukra.
Felállás
Justin Hayward – ének, gitár
John Lodge – ének, basszusgitár
Ray Thomas – ének, fuvola, szájharmonika
Graeme Edge – dob, ének
Patrick Moraz – billentyűs hangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Pip Williams – szekvenszer
Produkció
Pip Williams
Számlista
1. Blue World (5:20)
2. Meet Me Halfway (4:08)
3. Sitting at the Wheel (5:40)
4. Going Nowhere (5:33)
5. Hole in the World (1:54)
6. Under My Feet (4:51)
7. It’s Cold Outside of Your Heart (4:27)
8. Running Water (3:23)
9. I Am (1:40)
10. Sorry (5:02)
