Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 45:04
Értékelés: 5/5
Az „agysaláta-műtét” a rockzene történetének leghírhedtebb triója utolsó, de éppen ezért legédesebb diadala. Hogy a „Brain Salad Surgery” az ő alfájuk és ómegájuk-e művészi szempontból, arról ma is megoszlanak a vélemények (van, aki a „Tarkust” vagy akár a „Trilogyt” helyezi előbbre), az viszont kétségtelen, hogy a legjobb lemezeik közé tartozik, és minden idők legjobb rocklemezeinek elit társaságában is ott a helye, még ha gyakran félreértik is, és nem kapja meg azt a tiszteletet, amit megérdemelne. Ezzel a szimfonikus progresszív rock aranykora elérte a csúcspontját.
A lemezen az ELP örökzöld klasszikusainak sora hallható (gyakorlatilag az összes szám az), ugyanakkor kvázi-koncepcióalbumnak is nevezhető, hiszen központi darabja a majdnem félórás „Karn Evil 9” szvit, a zenekar története legambiciózusabb alkotása. Mielőtt belemennénk ennek a progresszív rock-mesterműnek a részleteibe, érdemes szót ejteni a háttérről, amely a létrejöttéhez és a hangzásához vezetett.
Az ELP akkoriban népszerűsége csúcsán állt, és a legsármosabb rocksztárok státuszát élvezte (a progresszív rock történetében egyedüliként nagyban ki is használták ezt, és színpadi meg színfalak mögötti kilengéseikkel rendre megtöltötték a pletykarovatokat). A „Trilogy”-turné lezárása után előbb megalapították saját kiadójukat, a Manticore-t (a nevét a mitológiai lényről kapta, aki a „Tarkus” albumnak és szvitnek is az egyik főszereplője), aztán bezárkóztak a stúdióba, ahol egymás után pattantak ki a zenei ötletek. Annyi alkotói lendületet, mint a „Brain Salad Surgery” készítésekor, az ELP soha többé nem mutatott a története során.
Nagy változást hozott a szövegírásban, amely addig kizárólag Lake, alkalmanként pedig Emerson területe volt, hogy külső közreműködőként megjelent Peter Sinfield. Sinfield Lake régi cimborája volt még az eredeti King Crimson idejéből, ahol a zenekar ötödik tagjaként már akkor is a rockzene egyik legeredetibb tollforgatójaként tartották számon. A lemezen kicsi, de fontos szerepe volt: ő írta a „Karn Evil 9” első részének szövegét, valamint a „Benny The Bouncer” burleszk teljes szövegét. Lake azzal viszonozta a szívességet, hogy vendégszerepelt Sinfield szólólemezén, amely ugyanabban az évben jelent meg az ELP saját kiadójánál, a Manticore-nál.
Akárcsak az összes korábbi ELP-lemezen, amelyek egyebek mellett hangszeres újításaikkal tűntek ki, ezen is központi szerepet kapott a korabeli viszonyok között korszerű elektronikus technológia, amely rendszerint kizárólag Emerson felségterülete volt. A billentyűs varázsló addigi felszerelése, amely eddig csak hammond-orgonából, zongorából és a monofonikus mini moog szintetizátorból állt, kibővült a sokoldalú, óriási moog modulárral, amely akkoriban forradalmat jelentett az elektronikus billentyűk polifonikus használatában, időnként pedig a harmonikával is eljátszadozott. Dr. Robert Moog feltaláló jóvoltából, aki abban az évben piacra dobta az új technológiát, Keith most már a polifonikus szintetizátorokon is átélhette zenei orgazmusait, ami sok mindenben megkönnyítette a felvételi és a zeneszerzői munkát. A másik fontos újítás Palmer elektronikus dobja volt. A dobos nagymester ezentúl egyszerre püfölhette az elektronikus dobokat, és használhatott olyan ütőhangszereket is, mint a timpani és a csőharang. Manapság ezeknek a technikáknak a többségét a modern MIDI-s felvételtechnika váltotta fel, de az akkori újításokkal rögzített hangzásdarabkák hosszabb idő elteltével is minden, csak nem archaikusan szólnak ezen a lemezen.
Persze a lemez zenei tartalma az, ami a legtöbbet számít, és amiért a lemez a szimfonikus progresszív rock tökéletességének megtestesítőjeként él a köztudatban. A nagyszabású, bombasztikus nyitányt a „Jerusalem” hozza, Emerson feldolgozása egy népszerű brit egyházi himnuszról, amelyet eredeti változataiban általában kamarazeneként adnak elő. Az ELP bombasztikus, epikus rockhimnuszt csinált belőle, amelyben Emerson a billentyűkön fenntartja a templomi orgona fenséges hangzását, miközben Lake kiváló énekteljesítménnyel brillíroz. Átélt előadása az eredeti szövegből, amelynek szerzője a legendás brit sokoldalú művész, William Blake, a lemez hangulatát a fenségesség legmagasabb szintjére emeli. Érdekesség, hogy a BBC megtagadta a lejátszását a rádióban, miután kislemezen is kiadták, ami azt bizonyítja, hogy a liberális ’60-as évek mennyire elenyésző hatást gyakoroltak egy olyan megcsontosodottan konzervatív szervezetre, mint a BBC.
Emerson viszont nem lenne Emerson, ha nem vágna bele legalább egy saját értelmezésbe valamelyik klasszikus kompozícióból. Ezúttal az őrült klasszicista kalandozásaihoz Alberto Ginastera argentin zeneszerző „Toccata” című művét választotta. Ez a modern klasszikus zene körébe tartozik. Szemben azokkal a nehézségekkel, amelyekkel Emerson az ELP első éveiben szembesült, főként a szerzői jogok miatt, de a klasszikus zene világából érkező kollégái rosszallása miatt is, Ginastera értelmes és nyitott zeneszerzőnek bizonyult, aki otthonában örömmel hallgatta meg Keith változatát, és támogatta is azt. Keith igazi gyakorlópályává alakította a számot a polifonikus moog szintetizátorokkal folytatott kísérletezéséhez, miközben Palmer meggyőzően tart vele lépést az elektronikus dobokon végrehajtott rohamaival. Már az első másodperctől rátelepszik a hallgatóra a hátborzongató hangulat, amelyet Emerson megveszett billentyűs improvizációi, Palmer vad dobmenetelései és a sokféle ütőhangszer teremt meg. Ezzel az egyik legavantgárdabb alkotásuk.
Nagy stílusbeli kontrasztról és hangulatváltásról a „Still You Turn Me On” gondoskodik, egy újabb azok közül a szép, romantikus, akusztikus Lake-féle folkballadák közül, amelyek mintha kifejezetten mindenféle szerelmesnek készültek volna. Lake, főként régi King Crimson-os „barátja”, Robert Fripp érdemei miatt, sosem lett valami nagy mestere az elektromos gitárnak vagy a basszusnak, itt viszont ismét bebizonyítja, hogy akusztikus gitárosként gyakran rendkívül meggyőző volt. A pasztorális akkordok kombinációja az akusztikus gitáron kivételesen szép dallamot alkot, amelyet időről időre szellemes, éles wah-wah futamok szakítanak meg Emerson harmonikáján (első alkalom, hogy ő valami hasonlóba belevágott). Az éneklés Lake karrierjének egyik legjobbja, ami egyébként az egész lemezre igaz. Aki viszont odafigyel a szövegre, rájön, hogy az a látszattal ellentétben sokkal inkább nem romantikus, hanem számos szarkasztikus felhangú szexuális utalást tartalmaz.
Ezt egy újabb rövidebb darab követi, a bohókás „Benny The Bouncer”, megint egy komolytalan, tréfás kis szám a korábbi csibészes alkotásaik, így a „Jeremy Bender”, az „Are You Ready Eddy” és a „The Sheriff” hagyományában. Ennek a rosszcsont rohamnak sikerül megteremtenie az 50-es évek saloon-táncparkettjeinek hangulatát, ahol az erőszak és a cinizmus uralkodik. Emerson vad zongorafutamai és Lake eltorzított éneke egy tömeges kocsmai verekedés atmoszféráját idézik. Az egészet a legjobban a groteszk szöveg testesíti meg, amely azzal végződik, hogy valaki egy baltát vág a kidobó fejébe.
Mindezek a számok viszont csupán előkészületet jelentettek a nagy fináléhoz, a „Brain Salad Surgery” magjához, amely nélkül nem beszélhetnénk örökzöld mesterműről. A szó a korábban már említett, közel 30 perces szuperepikus darabról, a „Karn Evil 9”-ről van, a pályafutásuk legambiciózusabb alkotásáról, amellyel bebizonyították, hogy továbbra is az innováció megtestesítői és a fenséges, epikus szvitek királyai (a karrierjük során egyébként mindössze kettőt alkottak, a „Karn Evil 9” mellett az ELP-rajongók körében a „Tarkus” élvezi a legnagyobb tiszteletet, de mindkettő a legnagyobb teljesítményük maradt).
Ami a „Karn Evil 9”-nél a kivételes kompozíciós jellegén és kivitelezésén túl még tovább fokozza a titokzatosság és a fenségesség egyidejű, szokatlan auráját, az az apokaliptikus sci-fi koncepciója, amely drámaian kapcsolódik Giger borítójához. A történet elsősorban olyan klasszikusokból merít ihletet, mint Huxley „Szép új világ”-a és Orwell „1984”-e.
A jövőben a világból örökre kitörölték a bűnözést, és vele együtt minden világi dekadenciát, és létrehoztak egy „tiszta” társadalmat. Az ellenőrzéséről számítógépek gondoskodnak, amelyek az emberi élet minden mozdulatát figyelik. Tilos minden szórakozás és minden, ami az embereket egyéni gondolkodáshoz és lázadó szellemhez vezethetné, a zene pedig különösen szigorúan tiltott. Mindez azért, hogy az emberekből a lehető legszemélytelenebb, robotszerű lényeket formáljanak, akik lelkükben rokonok a számítógépekkel. Ennek ellenére mélyen a föld alatt létezik egy földalatti világ, ahol még mindig szabadon él néhány ember, akik közben forradalmat és lázadást szítanak a számítógépek uralma ellen. Ismerősen hangzik? Persze, valami nagyon hasonlót jóval később láthattatok a Mátrix-filmtrilógiában vagy olyan filmekben, mint például az Equilibrium.
A „Karn Evil 9” a különös neve Emerson egy szóalkotásából ered, amellyel a karneváli hangulatot akarta érzékeltetni, és a nagy epikus szvitek hagyományához híven több szakaszra oszlik. Ebben az esetben háromra; az első szakasz (a bevezetőjével együtt) a kezdeti bemelegítés Lake énekével az előtérben, a második a fenséges fordulat hosszabb, Emerson-féle hangszeres improvizációkkal (főként zongorán), a harmadik pedig elsősorban Emerson végső orgazmusa a polifonikus moog szintetizátorokon, amelyek teljesen kibernetikus hangulatot teremtenek. A legismertebb és legkedveltebb szakasz minden bizonnyal a nyitó, amely tartalmazza Lake híres szavait: „Welcome back my friends to the show that never ends” (ez később az első koncertlemezük címe is lett). Emerson sokszínű billentyűparkjának, legyen az hammond vagy moog szintetizátor, kalandozásai és Palmer elektronikus dobos rohamai mellett az előtérben egy fenséges dallam áll, amely a drámai központi refrénben éri el a csúcspontját. Idővel kibontakozik egy karneváli motívum és hangulat, amely aztán az egész szvitet uralja.
A második szakaszban Emerson lélegzetelállító szólókalandjai uralkodnak, főként zongorán, valamint Palmer sajátos dobátvezetései. Nem hiányoznak a legkülönfélébb szellemes improvizációk sem minden idők egyik legnagyobb billentyűsétől. A szvit legjobb része viszont az epikus záró rész, ahol egy nagyon meggyőző befejezést kapunk, amelyben drámai párbeszéd/epikus küzdelem zajlik ember és számítógép között. Lake ezt az énekes párbeszédet kiválóan hajtja végre, és kivételes hangulatot teremt, amikor két egymással szemben álló erő, a szerves és az elektronikus-kibernetikus küzd az uralomért. Az utóbbi a gonoszt testesíti meg, ezért szándékosan eltorzították Emerson vokóderes effektjével, amelynek elektronikus hangzása van. Mindketten az emberiség jövőjéről döntenek; visszatérünk-e a természethez és az emberséghez, vagy a gépek és a mesterséges intelligencia rabszolgái leszünk. Itt érdemes emlékezni arra, hogy a lemez megjelenésekor még egyáltalán nem léteztek személyi számítógépek, és mindez, szemben a mával, amikor a számítógépek már szinte teljesen uralják a mindennapjainkat, akkor tiszta tudományos-fantasztikumnak tűnt.
Legalább akkora hírnevet, mint a lemez zenei tartalma, szerzett magának a zenetörténet egyik legkülönösebb borítója is, amelyet H.R. Giger svájci szürrealista művész alkotott. Giger később főként a sci-fi lény, a xenomorf megalkotójaként szerzett halhatatlan hírnevet, akit az azonos című filmekben „Alien” néven ismerhetünk. A borító egy női arcot ábrázol (csak a száj látszik), amely egy koponya alakú virtuális-kibernetikus börtönbe van zárva. Giger eredeti ötlete nem kevés vitát váltott ki, mivel kezdetben egy péniszt rajzolt az arc elé. A heves reakciók és a nyomás miatt később átretusálta a képet úgy, hogy azon a helyen valamiféle fény van, de a pénisz kontúrja, aki jól megnézi, még mindig látható maradt. A borítóhoz kapcsolódó hátoldalon pedig egy női arcot láthatunk, amely megszabadult a mesterséges faltól. Láthatjuk, hogy a haja szokatlanul hasonlít a híres sci-fi szörny bőrszerkezetéhez. A borító koncepcióját a lemez eredeti címe indokolta, aminek „Whip Some Skull On Ya” kellett volna lennie, ez pedig a orális szexre használt kifejezés. Nos, a „Brain Salad Surgery” is egy ilyen kifejezés, bár valamivel kevésbé nyilvánvaló. A képek ma is hiányoznak, mert valaki ellopta őket Giger munkáinak egy prágai kiállításán. A Rolling Stone magazin szavazásán, amely egyébként hagyományosan már régóta lenézi mindazt, ami nem a kiadói korporációk, az MTV és hasonló mocsok ízlése szerint való, szintén minden idők egyik legjobb zenei borítójának választották.
A progresszív rock három királya a „Brain Salad Surgery”-vel időtlen műfaji klasszikust alkotott, és az utolsó stúdiómesterművüket, amellyel a következő évben megjelent dupla koncertlemezzel együtt lezárták művészileg és kereskedelmileg legsikeresebb korszakukat. A „Brain Salad Surgery” a „Tarkus” mellett ma is a fő esélyes, ha arról szavaznak, melyik a legjobb lemezük, ugyanakkor a szimfonikus progresszív rock legszebb emlékműve, amely akkor Nagy-Britanniában és Olaszországban érte el népszerűsége csúcsát. Sajnos az ELP a „Brain Salad Surgery”-turné és a kiváló koncertlemez után, amely a turné végterméke volt, hosszabb szünetet tartott. Utóbb kiderült, hogy ezt követően sosem térlek magukhoz igazán, és az aranykoruknak elkerülhetetlenül vége lett. A „Brain Salad Surgery” a nagy trió koronagyémántja művészi erejük csúcsán, amelynek ott kell lennie minden rendes rockrajongó gyűjteményében.
Felállás
Keith Emerson – hammond-orgona, zongora, harmonika, moog szintetizátor, moog polifonikus modulár, számítógépes hang a Karn Evil 9: 3rd Impression számban
Greg Lake – ének, akusztikus gitár, elektromos gitár, basszusgitár
Carl Palmer – dob, ütőhangszerek, elektronikus dob
Produkció
Greg Lake
Számlista
1. Jerusalem
2. Toccata
3. Still…You Turn Me On
4. Benny the Bouncer
5. Karn Evil 9
Karn Evil 9: 1st Impression, Pt. 1
Karn Evil 9: 1st Impression, Pt. 2
Karn Evil 9: 2nd Impression
Karn Evil 9: 3rd Impression
