Kiadó: Manticore
Megjelenés dátuma: 1973. 11. 19.
Az album hossza: 45.02 perc
Producer: Greg Lake
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 10 / 10
Az agysaláta-műtét a rocktörténet leghírhedtebb triójának utolsó, de éppen ezért legédesebb diadala. Hogy a „Brain Salad Surgery” az alfájuk és ómegájuk-e, arról máig megoszlanak a vélemények (van, aki a „Tarkust” vagy akár a „Trilogyt” helyezi elé), az viszont biztos, hogy a legjobb munkáik közé tartozik, és minden idők legjobb rocklemezeinek elit társaságában is ott a helye – bár még mindig gyakran félreértik, és nem kapja meg azt a tiszteletet, amit megérdemelne. Vele a szimfonikus progresszív rock aranykora elérte a csúcspontját.
A lemezen ELP-örökzöldek sorakoznak (gyakorlatilag az összes dal az), ugyanakkor afféle kvázi-koncepcióalbumnak is nevezhető, hiszen a központi darabja a csaknem félórás „Karn Evil 9” szvit, a zenekar történetének legambiciózusabb alkotása. Mielőtt belemennénk ennek a progresszív rock-remekműnek a részleteibe, érdemes pár szót szólni a háttérről, ami a létrejöttéhez és az arculatához vezetett.
ELP akkoriban népszerűsége csúcsán járt, és a legnagyobb hírű rocksztárok státuszát élvezte (az egyetlenek a progresszív rock történetében, akik ezt a státuszt alaposan ki is használták, és különféle színpadi meg backstage kilengéseikkel töltötték a pletykarovatokat). A „Trilogy” turné lezárása után először megalapították saját kiadójukat, a Manticore-t (a mitológiai lényről és a „Tarkus” szvit egyik főszereplőjéről elnevezve), majd bezárkóztak a stúdiójukba, ahol egymás után röpködtek a zenei ötletek. Annyi alkotói lendületet, mint a „Brain Salad Surgery” készítésekor, ELP a története során soha többé nem mutatott.
Nagy változást hozott a szövegírásban, ami addig kizárólag Lake, olykor Emerson terepe volt, hogy külső munkatársként megjelent Peter Sinfield. Sinfield Lake régi haverja az eredeti King Crimson idejéből, ahol a zenekar ötödik tagja volt, és már akkor is a rockzene egyik legeredetibb tollforgatójának számított. Az albumon kicsi, de fontos szerepe volt: a „Karn Evil 9” első részéhez írt szöveget, valamint a „Benny The Bouncer” burleszk teljes szövegét. Lake azzal hálálta meg, hogy vendégeskedett Sinfield szólóalbumán, ami ugyanabban az évben jelent meg ELP saját kiadójánál, a Manticore-nál.
Ahogy az összes korábbi ELP-lemezen, amelyek többek közt hangszeres újításaikkal tűntek ki, úgy ezen is központi szerepet játszott a korabeli mércével élenjáró elektronikus technológia, ami általában kizárólag Emerson felségterülete volt. A billentyűs varázsló addigi hangszerparkját – hammondorgona, zongora és a monofonikus mini moog szintetizátor – kiegészítette a sokoldalú, óriási moog moduláris rendszerrel, ami akkoriban forradalmat jelentett az elektronikus billentyűk polifonikus használatában, olykor pedig a harmonikával is eljátszadozott. Dr. Robert Moog feltaláló jóvoltából, aki abban az évben piacra dobta az új technológiát, Keith mostantól polifonikus szintetizátorokkal is átélhette zenei orgazmusait, ami sok mindenben megkönnyítette a felvételeket és a szerzést. A másik fontos újítás Palmer elektronikus dobjai voltak. A dobos nagymester most már egyszerre püfölhette az elektronikus dobokat, és használhatott olyan ütőhangszereket, mint a timpani és a csőharang. Manapság ezeknek a technikáknak a nagy részét felváltotta a modern MIDI-s felvételtechnika, de az akkori újításokkal felvett egyes zenei részletek még az idő hosszabb próbája után is minden másnak hangzanak, csak archaikusnak nem.
Persze végül a zenei tartalom az, ami a legtöbbet számít, és amiért a lemez a szimfonikus progresszív rock tökéletességének megtestesítőjeként él a köztudatban. A nagyívű, bombasztikus nyitányt a „Jerusalem” hozza, Emerson feldolgozása egy népszerű brit egyházi himnuszból, amit az eredeti változatokban általában kamarazeneként adnak elő. ELP bombasztikus, epikus rockhimnuszt csinált belőle, ahol Emerson a billentyűkön templomi orgona fenséges hangját tartja, miközben Lake kiváló énekteljesítménnyel brillíroz. Átélt előadása az eredeti szövegből, amelynek szerzője a legendás brit sokoldalú művész, William Blake, a lemez hangulatát a fenségesség legmagasabb szintjére emeli. Érdekesség, hogy a BBC megtagadta a lejátszását a rádióban, miután kislemezen kiadták, ami azt bizonyítja, hogy a liberális 60-as évek minimális hatással voltak az olyan megcsontosodottan konzervatív szervezetekre, mint a BBC.
Emerson pedig nem lenne Emerson, ha nem vágna bele legalább egy saját értelmezésbe valamelyik klasszikus kompozícióból. Ezúttal őrült klasszicista bűvészkedéseihez a „Toccata” című művet választotta, amelyet eredetileg az argentin zeneszerző, Alberto Ginastera alkotott. Ez a modern klasszikus zene körébe tartozik. Ellentétben a korai ELP-évek gondjaival, főként a szerzői jogi problémákkal és a klasszikus zenei világ kollégáinak rosszallásával, Ginastera értelmes és nyitott zeneszerzőnek bizonyult, aki otthonában örömmel hallgatta Keith feldolgozását, és támogatta is. Keith igazi gyakorlóterepet csinált belőle a polifonikus moog szintetizátorok használatával való kísérletezéshez, miközben meggyőzően társul mellé Palmer az elektronikus dobokon végrehajtott rohamaival. Már az első másodperctől hátborzongató hangulat uralkodik, amit Emerson megvadult billentyűs improvizációi, Palmer vad dobmenetelései és a sokféle ütőhangszer teremt. Ezzel a „Toccata” a zenekar egyik legavantgárdabb alkotása.
Nagy stílusbeli kontrasztról és hangulatváltásról a „Still You Turn Me On” gondoskodik, Lake egyik újabb szép, romantikus akusztikus folkballadája, amilyenek kapóra jönnek mindenféle szerelmesnek. Lake – főleg régi King Crimson-os „barátja”, Robert Fripp miatt – sosem lett nagy mestere az elektromos gitárnak vagy a basszusnak, de itt újra bizonyítja, hogy akusztikus gitárosként gyakran rendkívül meggyőző volt. Az akusztikus gitáron játszott pásztori akkordjai kivételesen szép dallamot adnak, amelyet időnként szellemes, éles wah-wah futamok szakítanak meg Emerson harmonikáján (először fordult elő, hogy ilyesmibe belevágott). Az éneklés Lake karrierjének egyik legjobbja, ami amúgy az egész albumra igaz. Aki viszont figyelmesen hallgatja a szöveget, rájön, hogy az közel sem olyan romantikus, mint elsőre tűnik, és számos szarkasztikus színezetű szexuális célzást tartalmaz.
Ezt egy újabb rövidebb darab követi, a bohókás „Benny The Bouncer”, újabb komolytalan, tréfás dalocska korábbi suhancos alkotásaik, a „Jeremy Bender”, az „Are You Ready Eddy” és a „The Sheriff” hagyományában. Ez a suhancos roham az 50-es évekbeli kocsmai táncterek mulatságos hangulatát idézi, ahol az erőszak és a cinizmus az úr. Emerson vad zongorafutamai és Lake eltorzított éneke élőben tömeges kocsmai verekedés hangulatát teremtik meg. Mindezt a legjobban a groteszk szöveg testesíti meg, ami azzal végződik, hogy valaki fejszét vág a kidobó fejébe.
Mindezek a dalok azonban csak a nagy finálé előkészítői voltak, ez a „Brain Salad Surgery” magja, amely nélkül nem beszélhetnénk örökzöld léptékű remekműről. Szó van a már említett, csaknem 30 perces szupereposzról, a „Karn Evil 9”-ről, karrierjük legambiciózusabb alkotásáról, amellyel bebizonyították, hogy még mindig az újítás megtestesítői és a fenséges epikus szvitek királyai (pályafutásuk során egyébként csak kettőt alkottak – a „Karn Evil 9” mellett az ELP-rajongók legnagyobb tiszteletét a „Tarkus” élvezi –, de mindkettő a legnagyobb teljesítményüknek számít).
Ami a „Karn Evil 9”-nél a kivételes kompozíciós jellege és kivitelezése mellett még tovább erősíti a titokzatosság és a fenségesség különös aurájának egyidejűségét, az az apokaliptikus sci-fi koncepciója, ami drámaian kapcsolódik Giger borítójához. A történet főleg olyan klasszikusokból merít ihletet, mint Huxley „Szép új világ” és Orwell „1984” című regénye.
A jövőben a világból örökre kiirtottak minden bűnözést, vele együtt minden evilági dekadenciát, és megteremtették a „tiszta” társadalmat. Ennek felügyeletéről számítógépek gondoskodnak, amelyek az emberi élet minden mozdulatát ellenőrzik. Tilos minden szórakozás és minden, ami egyéni gondolkodáshoz és lázadó szellemhez vezethetne, a zene pedig különösen szigorúan tiltott. Mindez azért, hogy az emberekből minél személytelenebb, robotszerűbb lényeket faragjanak, a számítógépekkel rokon lélekkel. Ennek ellenére mélyen a föld alatt létezik egy földalatti világ, ahol még szabadon él néhány ember, akik közben forradalmat és lázadást szítanak a számítógépek uralma ellen. Ismerősen hangzik? Persze, valami nagyon hasonlót jóval később láthattatok a Mátrix-trilógiában vagy olyan filmekben, mint például az Equilibrium.
A „Karn Evil 9” – furcsa neve Emerson szóalkotásából ered, amellyel a karneváli hangulatot akarta érzékeltetni – az összes nagy epikus szvit hagyományához híven több szekcióra oszlik. Ez esetben háromra; az első szekció (bevezetőjével együtt) a nyitó bemelegítés Lake énekével az előtérben, a második a fenséges fordulat Emerson hosszabb hangszeres improvizációival (főleg zongorán), a harmadik pedig elsősorban Emerson végső orgazmusa a polifonikus moog szintetizátorokon, amelyek teljesen kibernetikus hangulatot teremtenek. A legismertebb és legkedveltebb szekció kétségkívül a nyitó, amelyben ott vannak Lake híres szavai: „Welcome back my friends to the show that never ends” (ami később az első koncertalbumuk címe is lett). Emerson változatos billentyűparkján – legyen az hammondorgona vagy moog szintetizátor – végzett bűvészkedései és Palmer elektronikus dobokon végrehajtott rohamai mellett az előtérben egy fenséges dallam áll, ami drámai központi refrénben csúcsosodik ki. Idővel kibontakozik a karneváli motívum és hangulat, ami aztán az egész szvitet áthatja.
A második szekcióban Emerson lélegzetelállító szólóbravúrjai uralkodnak, főleg zongorán, valamint Palmer sajátos dobátvezetései. Nem hiányoznak a legkülönfélébb szellemes improvizációk sem minden idők egyik legnagyobb billentyűsétől. A szvit legjobb része azonban az epikus zárórész, ahol egy nagyon meggyőző lezárást kapunk, drámai párbeszéd/epikus küzdelem zajlik ember és számítógép között. Lake kiválóan abszolválja ezt az énekes párbeszédet, és kivételes hangulatot teremt, amikor két egymással szemben álló erő, a szerves és az elektronikus-kibernetikus küzd az uralomért. Utóbbi a gonoszt testesíti meg, ezért szándékosan eltorzították Emerson vokóderes effektjén át, ami elektronikus hangzást ad neki. Mindkettő az emberiség jövőjéről dönt: visszatérünk-e a természethez és az emberséghez, vagy a gépek és a mesterséges intelligencia rabszolgái leszünk. Eközben érdemes felidézni, hogy a lemez megjelenésekor személyi számítógépek még egyáltalán nem léteztek, és mindez akkor – szemben a mával, amikor a számítógépek már szinte teljesen uralják mindennapjainkat – tiszta tudományos fantasztikumnak tűnt.
Legalább akkora hírnevet szerzett, mint a lemez zenei tartalma, a zenetörténet egyik legkülönösebb borítója is, amelyet a svájci szürrealista művész, H.R. Giger alkotott. Utóbbi később főleg a xenomorf nevű sci-fi lény megalkotójaként szerzett halhatatlan hírnevet, amely az azonos című Alien-filmekben inkább „az idegen” néven ismert. A borító egy női arcot mutat (csak a száj látszik), amely egy koponya alakú virtuális-kibernetikus börtönbe van zárva. Giger eredeti ötlete nem kevés vitát váltott ki, mert eleinte péniszt rajzolt az arc elé. A heves reakciók és a nyomás miatt a képet később átretusálta, így azon a helyen valamiféle fény van, de a pénisz körvonala, aki jól megnézi, még mindig látszik. A borítóhoz kapcsolódó hátoldalon pedig egy mesterséges falból kiszabadult női arcot láthatunk. Látható, hogy a haja feltűnően hasonlít a híres sci-fi szörny bőrstruktúrájára. A borító koncepcióját az album eredeti címe indokolta, aminek „Whip Some Skull On Ya” kellett volna lennie, ami az orális szex körülírása. Nos, a „Brain Salad Surgery” is ilyen kifejezés, bár valamivel kevésbé nyilvánvaló. A két kép ma is hiányzik, mert valaki ellopta őket Giger munkáinak egy prágai kiállításán. A Rolling Stone magazin válogatásában – amely egyébként már régóta hagyományosan lefitymál mindent, ami nem a kiadói konszernek, az MTV és hasonló trágya ízlése szerint való – is minden idők egyik legjobb zenei borítójának választották.
A progresszív rock három szent királya a „Brain Salad Surgery”-vel a műfaj időtlen klasszikusát alkotta meg, és ez volt az utolsó stúdiómesterművük, amellyel a következő évben megjelent dupla koncertalbummal együtt lezárták művészileg és kereskedelmileg legsikeresebb korszakukat. A „Brain Salad Surgery” a „Tarkus” mellett továbbra is fő várományosa a legjobb lemezükre szóló szavazásnak, egyben legszebb emlékművük a szimfonikus progresszív rocknak, ami akkor Nagy-Britanniában és Olaszországban érte el népszerűsége csúcsát. Sajnos ELP a „Brain Salad Surgery”-turné és az annak végtermékeként megszületett kiváló koncertalbum után hosszabb szünetet tartott. Utóbb kiderült, hogy ezután sosem tértek igazán magukhoz, és aranykoruk elkerülhetetlenül véget ért. A „Brain Salad Surgery” a nagy trió koronagyémántja művészi erejük csúcsán, amelynek ott kell lennie minden tisztességes rockrajongó gyűjteményében.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Jerusalem
2. Toccata
3. Still…You Turn Me On
4. Benny the Bouncer
5. Karn Evil 9
Karn Evil 9: 1st Impression, Pt. 1
Karn Evil 9: 1st Impression, Pt. 2
Karn Evil 9: 2nd Impression
Karn Evil 9: 3rd Impression
Felállás:
Keith Emerson – hammondorgona, zongora, harmonika, moog szintetizátor, moog polifonikus modul, számítógéphang a Karn Evil 9: 3rd Impression című dalban
Greg Lake – ének, akusztikus gitár, elektromos gitár, basszusgitár
Carl Palmer – dobok, ütőhangszerek, elektronikus dobok
