Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nektar
Kiadó: Bellaphon
Megjelenés: 1972
Értékelés: 4.5/5
A Nektar, a brit space rock-látnokok, akik a nagyobb adókedvezmények miatt stúdiómunkájuk java részét Németországban töltötték, a sci-fi koncepciójú debütálás, a „Journey To The Centre Of The Eye” után, amellyel pszichedelikus hangzások, billentyűs hullámzások, dallamos vokális harmóniák és ütős gitárfutamok keverékével az űrrock új evolúciós fokát mutatták be, az „A Tab In The Ocean” című következő albummal óriási lépést tettek előre az érettség felé. Az elsőlemezt uraló meglehetősen sötét, pszichedelikus és homályos hangzás után ezúttal a dallamnak is több tér jutott, ahol általában elsőrangú vokális harmóniákkal, valamint a gitáros-énekes Roye Albrighton és a billentyűs Alan Freeman tüzes/higgadt párbajaival ragyognak. A produkció egyébként az egyik legjobb az akkori időkből.
Az „A Tab In The Ocean” – ahogy az évek során az együttesnél teljesen bevett gyakorlattá vált – számok színes keverékét hozta, amelyeknek a jelentős komplexitás és a sok tempóváltás mellett közös vonásuk, hogy általában nagyon ütősen szólnak, az akkori időkhöz képest egészen a ma heavy metalnak nevezett műfaj határáig. Az art rock komponens ezúttal is erősen jelen van (a lemez dalainak többsége érezhetően tartozik a Pink Floyd és az Uriah Heep hagyatékának, ami a következő albumokon egyre kevésbé lesz észrevehető). Különösen a gitárpasszázsoknak jut sok hely, és ez jó, hiszen Albrightonnak saját, felismerhető játékstílusa van, és sosem esik bele azokba a túlzó szólózásokba, amelyek jellemzően a bluesban gyökerező gitárosokra jellemzők. A játéka egyik pillanatban kivételesen nyers, a következőben már rendkívül lágy és érzékeny lehet. Olyan mesterség ez, amelyet csak a legnagyobbak uralnak. Freeman orgonája és mellotronja viszont a kulcsépítőköve annak az űrbéli hangzásnak, amely megakadályozza, hogy a Nektar egy átlagos art/hard rock bandaként szóljon. A space rock világának többi együttesével ellentétben a Nektar mindig is komoly adag erőt rejtett magában, és alaposan fel tudta rázni a csontokat, ha úgy tartotta kedve. Az album dalainak többsége közvetlenül folyik egymásba, bár ezúttal nincs összekötő koncepció. Ennek ellenére a szövegek többségét a magány témája köti össze egy teljesen ismeretlen, futurisztikus világban.
A címadó „A Tab in The Ocean” fenséges space rock-eposz és az album egyik legjobb pillanata. Pszichedelikus hangzások bőségével és hullámok morajlásával nyit, majd bevágnak a hatalmas orgonák és egy ütős gitárriff, amelyhez egy menetelő, pokoli dobritmus csatlakozik. Az orgona és a gitárpasszázsok összhangja végig irigylésre méltó atmoszférikus szinten van, és a kompozíció központi építőeleme. A vágtázó ritmus idővel melankolikus részbe fordul, amikor megszólal Albrighton pszichedelikusan ízesített éneke (egy ponton jelentős a hasonlóság a legendás Syd Barretttel), a slide-gitár bőséges használatával. A Nektar rendkívül művészien szövi egymásba az egyes átmeneteket és hangulatváltásokat, az érzelmes pillanatoktól, amikor a gyengéd gitár és a dallamos ének (gazdag háttérvokállal) dominál, egészen a valódi pokoli menet pillanatairól, meglehetősen megcsavart gitárvonalakkal, amelyek ma is ütősen szólnak. Az érzelmes ének és az étvágygerjesztő gitárpasszázsok kivételesen fenséges hangulatot és a pszichedelia meg a hard rock tökéletes egyensúlyát teremtik meg. Ron Howden dobos a cinek és a többi ütős kellék használatában végig rendkívül változatos. A rövidebb hangszeres részeket a dal utolsó szakaszában kiváló vokális harmóniák egészítik ki. Egyszerűen hihetetlen, milyen gyorsan vált a Nektar a piszkos riffelés és a felcsavart ritmusvonal brutalitása, valamint a mellotron finom függönyei és a dallamos gitár alkotta nyugodt melankólia között. Freeman a fináléban még egy jó orgonaszólót kínál, és azzal a többi hangszerest is visszarántja a dal nyitó motívumához, a szám pedig úgy zárul, ahogy kezdődött – a hullámok morajlásával.
A „Desolation Valley” igazi Nektar-klasszikus, Albrighton monumentális riffjével, amitől végigfut a hideg a hátadon, és amely bizonyosan új fogalmakat vitt a ma heavy metalnak nevezett műfaj első lépéseibe. Ez az egyedi riffelés, a mellotron hullámaira helyezve, a dal során többször visszatér, és gondoskodik az ezoterikus és drámai jellegéről. A Nektar a következő pillanatban már számukra elég szokatlan bluesos vizekre evez, ahol könnyed ének, kocsmai ritmus és teljesen bluesos gitárhasználat érkezik. Nem sokat engednek az érzelmeknek, és idővel ismét megszólal az a hatalmas ezoterikus motívum, amely még néhányszor visszatér. Az űrbéli ezotéria és a hard rockos riffelés ilyen váltogatása, „kocsmai” megállókkal közbeszúrva, a korai, klasszikus Nektar egyik fő vonzereje. Még a rövid záró funky jam sem tudja elhomályosítani Albrighton kultikus riffjét és a központi motívum zengő orgonáit, amelyek egyszerűen nem akarnak kimenni a fejedből, pedig ebben a részben a kiváló basszusgitáros, Derek Moore is jócskán érvényesül.
Hirtelen megérkezik a „Waves” című instrumentális szám, egy pszichedelikus színezetű hangszeres pillanat, amelyet a gitár és a billentyűk nyugodt, pszichedelikusan álmodozó dallamai jellemeznek. A „Waves” idővel közvetlenül átmegy a kiváló „Crying In The Dark”-ba, ahol Albrighton a bevezetőben a wah-wah gitár remek használatával uralkodik, amire még Mick Box (Uriah Heep) is féltékeny lehetne. Ezt hirtelen és rendkívül szellemes átmenet követi egy hard rockos részbe, ahol masszív dobritmus és az akkori időkhöz képest kivételesen ütős riffelés dominál. A drámai éneket nagyon jól vezetik végig az egyes, színes átmeneteken. A hangszeres motívumok fénysebességgel váltják egymást, és nehéz lenne kiemelni a legjobbat. Egy ponton funky ritmus érkezik a basszusgitár kiváló használatával, amit remek orgonaszóló követ.
A „Crying In The Dark” átmegy a fenomenális „King Of Twilight”-ba, amely valószínűleg a legismertebb daluk, elsősorban az Iron Maiden meglehetősen ismert (és nagyon szolid) feldolgozása révén. Ez a rendkívül népszerű metálóriások lépése, akiknek főnöke, Steve Harris mindig is nagy Nektar-rajongó volt, sokat segített abban, hogy az érdeklődés a proghistóriai legendák iránt az utóbbi években, különösen az újraegyesülés után, ismét némileg föléledt. Sok drámai arányú, váratlan átmenetekkel teli, nagy adag ütősséggel megáldott dalról van szó. Derek Moore dübörgő basszusa, amely a dobokkal együtt a harci menetet diktálja, az egyik ékesszóló bizonyíték arra, miért rajong Harris ennyire az együttesért. A drámai vokális harmóniák a legjobbak közé tartoznak, amiket a progresszív rockban valaha hallottam, az ütős átmenetek és a gyilkos ritmus pedig mind a tíz ujjunkra való csemege. Az epikus refrén képes időnként végigfuttatni a hideget a hátadon. Az egész, a szöveget is beleértve, valamiféle harci menetként vagy dühös jobbágyok lázadásaként szól, akik úgy döntöttek, hogy szembeszállnak egy zsarnoki uralkodóval. Prog rock-klasszikus és egy kiváló album remek lezárása.
Az „A Tab In The Ocean” az együttes történetének egyik legjobb pillanata (szememben biztosan a három legjobb albumuk közé tartozik a „Remember The Future” és a „Recycled” mellett), és az űrrocké is általában. Ezzel a Nektar jelentős lépést tett előre a meglehetősen homályos és sötét pszichedelikus kezdetekhez képest, és hangzását új, sokkal dallamosabb területekre bővítette. Ugyanakkor egyetlen albumon sem szóltak ilyen ütősen, később sem. Akiket érdekelnek a dallamos metal gyökerei, alaposan meg fognak lepődni, mennyi ilyen elem van itt, a prog rock rajongói pedig egy rendkívül dinamikus albumot élvezhetnek, amely mindenből sokat kínál. A Nektar a 70-es években egészen a feloszlásáig albumok sorozatát adta ki, köztük néhány elsőrangú mestermunkával, de néhány kevésbé ambiciózus termékkel is. Talán éppen ez a zenei irányvonal-ingadozás a fő oka annak, hogy otthon, Angliában soha nem szereztek igazi elismerést, és nem kapták meg a megérdemelt helyet a 70-es évek leggyakrabban emlegetett progresszív rock együttesei között.
Felállás
Roye Albrighton – ének, gitár
Derek „Mo” Moore – basszusgitár, ének
Allan Freeman – billentyűs hangszerek, mellotron, háttérének
Ron Howden – dobok, ütőhangszerek, háttérének
Mick Brockett – fényeffektek
Produkció
Mark Powell
Számlista
1. A Tab In The Ocean (15:31)
2. Desolation Valley (5:45)
3. Waves (2:53)
4. Cryin’ In The Dark (5:27)
5. King Of Twilight (4:07)
Az album hossza: 33:43
