Szerző: Peter Podbrežnik
Helyszín: Hauptplatz / Feldkirchen / Ausztria
A koncert dátuma: 2007. 08. 24.
Látogatók száma: 1100
Jegyár: 47.00€
Aki ismer, tudja, hogy nekem az Uriah Heep minden egyes alkalommal, amikor láthatom őket, afféle egyedi zenei ünnep: a mosoly utána sokáig nem fagy le az arcomról, a lelkem meg a koncert után még jó ideig valahol „odafent” lebeg. Idén már megnézhettem őket a St. Pölten-i Lovely Days fesztiválon is, ahol (ahogy az lenni szokott) nagyon jó benyomást hagytak maguk után, a hangosítás körüli apróbb technikai bökkenők ellenére. Akkor láttam őket először megváltozott felállásban, az új dobossal, Russel Gilbrookkal. Az Uriah Heep 1987-től az idei év elejéig stabil felállásban működött, mígnem a legendás dobos, Lee „The Bear” Kerslake betegség miatt úgy döntött, visszavonul. Helyét a dobok mögött és a kísérővokálnál a jóval fiatalabb Gilbrook vette át. Eleinte elég szkeptikus voltam a csere miatt, de amikor először láttam élőben, meggyőződhettem róla, hogy kiváló dobosról van szó, aki hatalmas ütésekkel játszik, és nem kíméli az erejét. Kísérőénekesként még kell neki egy kis idő, mire nálam is teljesen befogadást nyer. Ugyanakkor szerintem a már régen nem fiatal zenekarnak több mint szükséges adag ifjonti energiát hozott. A kulcsfontosságú négyes természetesen a helyén maradt, és úgy öregszik, mint a jó bor: Mick Box gitáros (az utolsó eredeti tag és a zenekar fő hajtóereje), Trevor Bolder basszusgitáros (a rockzene történetének egyik legjobb basszusgitárosa, mióta Bowie zenekarában, a Spiders From Marsban elindult a pályáján), Phil Lanzon billentyűs (a legendás Ken Hensley lehető legjobb pótlása, akit csak találhattak, ráadásul szintén sokoldalú billentyűs és kísérőénekes) és a fenomenális énekes, Bernie Shaw (aki szerintem „csak” a harmadik legjobb énekes a zenekar történetében, David Byron és John Lawton után, de a kettejük közötti kiváló keverék, és bűnös módon elhanyagolt). Egyszerűen olyan zenekar ez, amely nem tud csalódást okozni a rajongóinak, még akkor sem, ha technikai gondok vannak a színpadon (mint a Lovely Days fesztiválon idén), vagy ha az időjárás is közbeszól (mint ezen az estén).
Térjek hát rá a beszámoló lényegére, miután főleg azoknak, akik nem voltatok képben, felvázoltam egy kis hátteret a zenekarról. Miután már-már teljesen elvetettem a reményt, hogy egy éven belül még egyszer láthatom őket (mellesleg gyilkos volt a jegyár, ami a Feldkirchen főterére összegyűlt meglehetősen szerény létszámon is meglátszott), a „felhők mégiscsak szétoszlottak”, és Alešsel újra részt vehettünk a verhetetlen heepsterek koncertjén. Miután egy fáradságos, derekasan „megfázott” autós út után végre megérkeztünk a „tett színhelyére”, körülnéztünk a festői városi főtéren, amelyet főleg kávézók és italpultok szegélyeztek. Mivel még két előzenekart hirdettek, akik nem keltettek bennem túl nagy lelkesedést, úgy döntöttem, hogy a Heep érkezéséig az eseményeket messziről, egy asztal mellől figyelem. A addig uralkodó kellemes hangulatot gyorsan elrontotta az első előzenekar, amely valami kétségbeejtően hamis bluesba kezdett, olyasmibe, mintha a legrosszabb rémálmomból húzták volna elő. Ezeknek a helyi, hamisan játszó parasztfiúknak a mikrofonja szó szerint egy gereblyére volt rögzítve, mégsem éreztem a legcsekélyebb szánalmat sem irántuk, sem az több mint fél órán át játszott leírhatatlanul unalmas zenéjük iránt. Az utódaik, akik közhelyes power blues-zal léptek színpadra, ugyan megmutatták, hogy tudnak játszani, én azonban továbbra is derekasan ásítoztam, és többször ránéztem az órámra. Leginkább az énekesük maradt meg bennem, egy igazi őszes kis rozmár, mellette még Lech Wałęsa is elegáns fókának tűnt volna. Mindazonáltal el kell ismernem, hogy az „apa rozmár” vokálisan viszonylag jól tartotta magát, a zenekar pedig a maroknyi hívének mégiscsak megadta, amit várt tőle. Egyeseket állítólag tényleg nagyon könnyű kielégíteni.
A várakozásnak valamivel kilenc óra után lett vége, amikor a színpadra végre bevonultak a mi „régi ismerőseink” (ez már az ötödik találkozásom volt velük). Ekkor történt valami mókás, amit egy rajongói lelkesedésű ember könnyen összekapcsolhatna azzal a miszticizmussal, amely a születésük óta övezi ezt a zenekart. Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor a rockzene legendás „samanjai” belecsaptak a „So Tired”-be (ezúttal is pontosan ugyanaz volt a műsor, mint legutóbb, és szerintem már legfőbb ideje lenne egy kicsit felfrissíteni, mert nagyon hiányzott az a bizonyos meglepetésfaktor, amit a legtöbb koncerttől várni szoktam), egyszer csak eleredt az eső. A záporgó eső azonban, ami idővel valamelyest csendesedett, nem tartotta vissza a tömeget attól, hogy lelkesen ünnepelje a legendás zenészeket. A nagyon jól játszott, de nem túl izgalmas nyitány után a „Cry Freedom” következett, egyik kedvenc számom Bernie korszakából. Ő egyébként az esőn is poénkodott, miközben a számok nagy részét olyan jól énekelte el, mint amire régóta nem emlékszem, érezhetően jobban, mint legutóbb a Lovely Days-en. A többiek is viszonylag jó hangulatban voltak ezen az estén, bár látszott rajtuk, hogy az időjárástól nem repesnek. A régi és az újabb dalok váltogatásának jegyében a „Fallin’ In Love” következett, amely elsőként hozott egy kis romantikus szellőt a hangulatba. Mindig öröm egy-egy finomságot hallani a Lawton-korszakból, és most is nagyon méltó előadásnak lehettünk tanúi. A „Words in the Distance”, egy másik kedvencem a „modern korszakból”, folytatta a kiváló előadások sorát. Az eső nem tudta tönkretenni a jó hangulatot, sem a színpad és a közönség közötti kapcsolatot. Bernie ezt szokás szerint gyorsan ki is használta, hogy nagyobb közreműködésre és az egyes énekrészek, főleg a refrének közös éneklésére ösztönözze a közönséget. Heep-koncerten „lógás” nincs. A „Stealin’” mindig is az a népszerű Heep-sláger volt, amely vagány, cowboyos beütésével még a legtörődöttebb alakot is felrázza, ráadásul Byron korszakából való szám, ami mintha Bernie hangjára készült volna. Az újabb dalok közül a „Between Two Worlds” következett. Aztán Mick felkapta az akusztikus gitárt, és megszólaltak a legendás klasszikusuk, a „The Wizard” első akkordjai, a pozitív életszemlélet igazi zenei megtestesülése. Én a legelső hallásom óta „szerelmes” vagyok ebbe a számba, és bár éppen akkor esett a legerősebben, szokás szerint az elejétől a végéig végigénekeltem. A popos rockkal fűszerezett „Free Me” a Lawton-korszakból, amelyet a német nyelvű világ nagy része ismer, mert azon a vidéken ez volt a legnagyobb slágerük, a közönség és a zenekar szoros együttműködésének egy újabb főpillanata volt. Ezt még a koncert néhány csúcspontja követte. A „Sunrise” biztosan ezek közé tartozott, ez a napfelkeltéről szóló hatalmas dal, amelyet Bernie ezúttal is hihetetlen tűzzel énekelt el, én pedig tátott szájjal bámultam. Sok idősebb rajongó nagy örömére, akik emlékeznek a zenekar első lépéseire, ezután a „Gypsy” következett, az első klasszikusuk az első albumról. Ez, ahogy várható volt, Mick egyik legjobb pillanata volt, telt, szaftos szólók sorát mutatta be. Ezen az estén egy alaposan meghosszabbított „Look At Yourself”-et is hallhattunk, Mick, Trevor és Russel közbeiktatott jamjével. Ezután jött a hivatalos műsor csúcspontja a „July Morning” remekbeszabott eposzával. Ez volt Lanzon estéjének fő pillanata, hiszen bravúros előadást nyújtott hammond orgonán és mini moogon. Természetesen a remek előadásban nem volt egyedül, a többiek is nagyon jól vitték végig ezt az időtlen eposzt.
Ezzel véget ért a hivatalos műsor. A heepsterek fürgén tértek vissza az ütős „Bird Of Prey”-jel, egy keményrockosabb-metalosabb hangvételű számmal, nagyon megfelelő választás azoknak az „álmosoknak” az életre keltésére, akiket az eső kissé elaltatott. A koncertet szokás szerint a két legismertebb és legkedveltebb klasszikusukkal zárták, az „Easy Livin’”-nel és a „Lady In Black”-kel, ami minden volt, csak nem meglepetés. Az „Easy Livin’” alatt elment az áram a főkábelben, így nekünk, közönségnek kellett a dobritmus segítségével gyakorlatilag magunknak végigvinnünk a számot, amelyet szerencsére a jelenlévők nagy többsége ismert. Érdekes, hogy idén ez már másodszor fordult elő velem koncerten (a Jethro Tull pordenonéi fellépésén a főkábel megbénulása miatt a koncertnek még idő előtt véget is kellett érnie, az is a végefelé történt). A zenekar szerencsére gyorsan rendbe hozta a kellemetlen közjátékot. Visszajött az áram, így rendesen eljátszhatták az est utolsó számát, a „Lady In Black”-et, az est második akusztikus pillanatát, ahol a közönség szokás szerint elénekelte a híres „ah-ah-e”-ket a refrénekben. A zenekar búcsúját hosszú, lelkes ováció kísérte, a heepsterek pedig szokásuk szerint ezúttal sem győztek hálálkodni a közönségnek a jó együttműködésért. Mick ezúttal nem volt olyan nagylelkű a pengetőkkel, mint máskor, mert csak a saját oldalára dobált, de azt, aki elsősorban a zenéjükért jött, ez nem nagyon bántotta. A barátnőm nem volt túl elégedett ezzel, de ő is egyetértett abban, hogy a koncert irigylésre méltó színvonalú volt. Emlékezetemben a négy évvel ezelőtti müncheni fellépésüket nem múlta felül, de ez is biztosan a három legjobb közé tartozott, amit tőlük láttam. Néhányan az első sorokban panaszkodtak, hogy az énekhang végig rosszul hallatszott, miközben ott, ahol én álltam (a keverőpult közelében), a hang egyszerűen kiváló volt. Ha a jegy ára legalább egy kicsit emberibb lett volna, biztos vagyok benne, hogy sokkal több ember lett volna ott, nem pedig a tér felénél is kevesebb. Ettől és a rossz időtől eltekintve megerősíthetem, hogy ismét egy csúcsteljesítmény tanúi lehettünk a rockzene egyik utolsó életben maradt varázslóitól, akiktől tisztán a tökéletesnél semmivel kevesebbet nem várhatsz.
Setlist
1. So Tired
2. Cry Freedom
3. Fallin’ In Love
4. Words In A Distance
5. Stealin’
6. Between Two Worlds
7. The Wizard
8. Free Me
9. Sunrise
10. Gypsy
11. Look At Yourself
12.) July Morning
—ráadás—
13.) Bird Of Prey
14.) Easy Livin’
15.) Lady In Black
Képgaléria
