Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1969
Játékidő: 38:59
Értékelés: 3/5
A Yes, minden idők egyik legjobb, legbefolyásosabb és legkedveltebb progresszív rockbandája, hosszú, kiszámíthatatlan kalandokkal teli útját néhány hónappal az azonos című debütalbumuk megjelenése előtt kezdte meg, a lemez pedig egyszerűen a „Yes” címet kapta. A születésük inkább csak egy volt a véletlen események sorából, amelyek minden idők egyik leghosszabb életű progresszív rock-meséjének megvalósulásához vezettek. Minden azzal indult, hogy Chris Squire, a homályos pszichedelikus rockbanda, a Mabel Greer’s Toyshop újító basszusgitárosa (korábban a Synn tagja volt) leült egy kocsmában, és eredménytelenül törte a fejét a zenei jövőjén. Itt botlott bele Jon Andersonba, a keleti szellemi eszméktől megihletett különc fickóba, akit már akkor is egyedi, falsettóval átitatott, angyali hangja tett felismerhetővé. Beszélgetés közben kiderült, hogy nemcsak az ízlésük hasonlít (The Beatles, The Byrds, Vanilla Fudge, Simon & Garfunkel stb.), és nemcsak a nézeteik azonosak (olyan zenét akartak, amellyel addig feltáratlan hangzáskombinációkat hoznak létre, átlépik az akkori popzene határait, az egészet pedig pozitív szemléletű költészettel egészítik ki), hanem a hangjuk is meglehetősen rokon, és a többszólamú harmóniákban remekül kiegészítik egymást. Ez utóbbiak a karrierjük egyik legfelismerhetőbb védjegyévé váltak.
Az első közös stúdiókísérletek után gitáron csatlakozott hozzájuk Peter Banks, Squire egykori haverja a Synn idejéből, aki akkoriban a újítóbb gitárosok közé tartozott, mert nem ragaszkodott a korra jellemző ritmus- és blues gitárformákhoz, és a játékába folyton több különböző hangzásötletet szőtt. Neki köszönhető a zenekar neve is: az ötletet egy kiállításon kapta, Yoko Ono, John Lennon híres, ha nem épp hírhedt felesége képein. A Melody Maker magazinban feladott hirdetéssel csalták be a soraikba Bill Brufordot, a erős jazzhagyományokat hozó fiatal dobost, aki gyorsan minden idők egyik legtekintélyesebb rock/jazz dobosává vált, és technikai szempontból akkoriban bizonyára a zenekar legkiválóbb muzsikusa volt. Utolsóként Tony Kaye, a klasszikus zenében képzett billentyűs érkezett, aki a ritmus és a blues iránt is fogékony maradt. Masszív Hammond-orgonahangzása az első éveikben a dallamos, folyékony, folyton változó hangfüggönyök egyik kulcseleme volt, amelyek a Yest kezdettől fogva megkülönböztették a korszak szokásos pszichedelikus rockbandáitól. A Yes egyebek mellett kivételes érzékét mutatta annak is, hogyan kell remek feldolgozásokat készíteni más zenekarok dalaiból: teljesen egyéni módon újraaranzsálták őket, és így gyakorlatilag új számokat hoztak létre. Általában viszont már akkor is teljesen eredeti, többnyire erősen dallamos, mégis összetett szerkezetű kompozíciókra törekedtek, amelyekkel a víziójukat közvetíthették. A dallam a zenéjükben – néhány más progresszív rock újítóval ellentétben – mindig fontos szerepet kapott.
A „Yes” stílusában messze áll a későbbi, rendkívül összetett kalandoktól, amikor kitalálták a teljesen felismerhető, szimfonikus felépítésű hangzásukat, amelyet „zöld nyelvként” is emlegettek. Erős pszichedelikus hatások és a 60-as évek popjának jegyei érződnek rajta, itt-ott pedig a jazz és a klasszikus zene hatása is kihallható. Az album összes száma legalább szolid és nagyon jól hallgatható, nemcsak a progresszív rock rajongóinak, hanem mindenkinek, aki fogékony a minőségi dallamos rockra. A nyitó „Beyond And Before” gyökerei egy soha meg nem valósult ötletre nyúlnak vissza Squire Mabel Greer’s Toyshop-os idejéből. Ezt a kompozíciót, amely a pszichedelia és a dallamos rock hatásos keveréke, Squire felismerhető, dallamos basszusvonala és Banks energikus gitárriffjei jellemzik, amelyek helyenként wah-wah effekten mennek keresztül. Ez utóbbiak később teret engednek a dallamos, többszólamú vokális harmóniáknak, amelyek rendkívül kellemes hangulatot teremtenek. A fő versszak a szám alakulása közben többször is visszatér. Kaye billentyűi még elég pszichedelikusan szólnak, de jól illeszkednek a gitárvonalakhoz, miközben Bruford már az elején a jazzes dinamika és a rockos erő energikus keverékét kínálja. A szöveg Squire és Clive Bayley, a Toyshop-os időkből való társa műve, az egyén belső érzéseit mutatja be, és nem mesél el történetet, ahogy az a kortársak többségénél megszokott volt. Ez a lírai megközelítés idővel a Yes újabb védjegyévé vált. Összességében rendkívül meggyőző nyitány, amely a hallgatót rögtön szépen bevezette egy nagyszerű pálya kezdetébe, és megmutatta a zenekar kísérletező természetét.
Az „I See You” az amerikai pszichedelikus folk rock előadók, a The Byrds nagyon szerencsés feldolgozása, és az album két feldolgozásának egyike. A Yes teljesen más hangzásvilágba öltöztette, így egy merőben új számot alkotott. Az egyes hangszeres részek improvizációiban jól kihallatszanak a jazzes hatások. Ez különösen szembetűnő Bruford dobjainak és Banks gitárjának használatában. A hangszeres kirándulások ellenére végig tartják a dal dallamos szerkezetét, és megőrzik a fő, pszichedelikus színezetű refrént, a meglehetősen naiv szöveggel együtt. A melankolikus, romantikusan nyugodt „Yesterday And Today” balladában határozottabban megmutatják a kitűnő dallamos rockhoz és popos beütéshez való kivételes érzéküket, amelyet a The Beatles legendás iskolájában tanultak. Kaye szimfonikus zongoraaranzsmanai és Jon angyali hangja gyönyörűen viszik a központi, rendkívül romantikus dallamot. Az ilyen könnyed és lírában gazdag szerzemények később Jon zeneszerzői stílusának általános jellemzőivé váltak. A pattogós „Looking Around” rengeteg funk-elemet, egyszerű szerkezetet és dallamos, többszólamú refrént tartalmaz. Kaye Hammond-orgonáinak hangja a hangszeres részekben szépen összeolvad Banks kiélezett gitárpasszázsaival. A dinamikus „Harold Land” jóval kísérletezőbb szerzemény. A pattogós bevezető, a Hammondok gazdag rétegei és a remek dobátmenetek után melankolikus rész jön, ahol Jon mesélni kezd a szöveg főszereplőjéről. Ez egy olyan férfiról szól, aki túlélte a háború borzalmait, és felidézi az emlékeit. A neve egy valódi személyre utal, egy ismert jazz-szaxofonosra, aki Bruford kedvenc muzsikusai közé tartozott. Különösen érdekes a középső rész, amely katonazenekar indulóját idézi. A záró részben ismét megismétlődik a nyitó motívum.
Ezután egy kiváló, végletekig feltekert feldolgozás következik a The Beatles klasszikusából, az „Every Little Thing”-ből, amely bizonyosan a The Beatles-feldolgozások legjobbjai közé tartozik. Itt ismét megmutatkozik a zenekar mestersége az aranzsmanok teljes átalakításában, amelyek a feldolgozásból egy merőben új számot csinálnak. A gitár, a dobok, a basszus és a Hammondok tüzes nyitó passzázsai idővel átadják a helyet egy gyönyörű, romantikus dallamnak, ahol belép Jon éneke, és a hallgatónak szerelmi mesét kezd mesélni, teljes naiv fenségében. A hatalmas gitárriff nagyon ízlésesen simul az orgona munkája közé, miközben Chris szellemes basszusvonalai a szerkezet egyik fő csemegéi. Szerény véleményem szerint ez a nagyszerű feldolgozás teljesen egyenrangúan megállja a helyét a The Beatles-eredetivel szemben. Valószínűleg nem véletlen, hogy az album két legjobb darabja a végén található, ami azt mutatja, hogy a banda már akkor is számról számra finomította az ötleteit.
A romantikától és vágyakozástól átitatott „Sweetness” a legszebb, ha nem a legszebb szerelmes dal a teljes pályafutásukban, legalábbis ami a „földi” szerelem lírai kifejezését illeti a szokásos pasi/csaj viszonylatban, és nem Jon későbbi, magas szinten zajló szellemi „mantrázásait”, amelyek a karrierjük további részében következtek. A csodálatos harmonikus többszólamúság kivételes hangulatot teremt. Szerintem szinte ideális szám mindazoknak, akik a legkönnyebb módon be akarják vezetni a választottjukat a zenéjükbe. Szerintem még manapság is kevés az olyan lány, akit ez ne varázsolna el. Zárásként pedig itt van a szimfonikus csemege, a „Survival”, amely szerintem a teljes album legjobb műve, és már részleges betekintést ad a pályafutásuk folytatásába. Az egyes aranzsmanok remekül illeszkednek, a ritmusvonal pedig szokás szerint kiválóan megkent. Az energikus riff után szellemes motívum következik, olyan stílusban, mint egy gyerekcipő-reklám zenéje, jellegzetes dallamos basszussal, mint mindig dinamikus dobokkal és sokféle ütőhangszerrel. A folytatásban a kompozíció természete teljesen megváltozik, és sokkal melankolikusabb, nyugodtabb vizekre evez, ahol gyönyörű, jazzes színezetű gitárpasszázsok és szimfonikus orgonaaranzsmanok olvadnak egymásba. Jon énekteljesítménye a romantikus pátosz és a szövegéből sugárzó társadalmi elkötelezettség rendkívül hatásos keverékét nyújtja. A szöveg az élet örök köréről és az életformák szüntelen, mindent átható túlélési harcáról szól. A refrén tele van gyönyörű többszólamú harmóniákkal, amelyek hihetetlen éteri varázst teremtenek. A nyitótéma a kompozíción belül még többször visszatér. Remek záródarab, amely az album összes műve közül a legközelebb áll a későbbi, jóval kifinomultabb szimfonikus prog rock szerzeményekhez.
Az album 2003-as újrakiadása néhány bónuszdalt is tartalmaz. Az első közülük a Buffalo Springfield-feldolgozás, az „Everydays”, amely egész pszichedelikus fenségében itt kislemezverzióban szerepel, míg a végleges változata a következő albumukon, a „Time And A Word”-ön (1970) jelent meg. Elég álmodozó, pszichedelikus színezetű szerzemény, rengeteg hangszeres szünettel, többnyire középtempóban, és a refrénben a jellegzetes többszólamúsággal. A fő dallamot Kaye Hammondjai és Jon angyali éneke adják. A „Time And A Word”-ön található változat a szimfonikus aranzsmanok miatt jobban tetszik. Ugyanez igaz a „Dear Father” korai változatára is, amely eredetileg a „Sweet Dreams” kislemez B-oldalán jelent meg, és más, keményebb aranzsmanokkal és hosszabb játékidővel rendelkezik. A bónuszdalok közül a legérdekesebb a „Something’s Coming”, egy részlet feldolgozása Bernstein „West Side Story”-jából, ahol a Yes szépen demonstrálja a legkülönfélébb ritmikai megoldásokkal való kísérletezést. Squire a basszusán keresztül Paul Simon klasszikusából, az „America”-ból is beemel elemeket. Ez utóbbi is néhány évvel később felkerült a feldolgozásaik listájára. Mindhárom említett kompozíció ráadásul korai változatában is megtalálható itt, amelyek csak minimális eltéréseket kínálnak az egyes aranzsmanokban és a hosszban. Ezek elsősorban a zenekar legszenvedélyesebb rajongóinak kötelezők.
A „Yes” fényévekre van attól, ami a pályafutásuk további részében következett, amikor a zenekar albumról albumra fejlődött hangzásban, miközben elfoglalta a progresszív rock trónját minden idők egyik legújítóbb bandájaként, és idővel kivételes népszerűséget is elért. Szerintem viszont az ilyen összehasonlítás teljesen értelmetlen, az albumot a keletkezése idejének összefüggésében és az „újszülött” szerepében kell nézni. Ebből a szempontból rendkívül szolid kezdet egy nagyszerű pályához, nélküle nem fejlődött volna ki az a termékeny, örökzöld kert, amelyben a későbbi szimfonikus prog rock mesterműveik megtermettek. Bár a megjelenésekor eléggé elégedetlenek voltak a végeredménnyel, és azt állították, hogy nem sikerült rajta minden ötletet úgy megvalósítaniuk, ahogy elképzelték (az ambícióik már akkor sem ismertek határt), ez a debütalbum szerintem jobb, mint amilyennek Chris és Jon ma hajlandó lenne elismerni. A hihetetlen King Crimsonnal ellentétben, akik a debütalbumukkal egy szemvillanás alatt megrázták a progresszív rock világát, ami a rockzene történetének egyik nagyon ritka, szinte egyedülálló esete, a Yes (a Genesishez és a Jethro Tullhoz hasonlóan) fokozatosan fejlődött a progresszív nagyságok státuszáig, amelyet „csak” a híres harmadik albumával ért el (erről egy másik kritikában bővebben). A Yes számára a pályafutás további részében még jóval izgalmasabb és kifinomultabb dolgok következtek, de ez egy nagyon szépen megformált alapkő volt, amely a zenei világnak rögtön egy messzire felismerhető, határozott zenekart mutatott be, teljesen saját víziójával a rockzene szokásos formáinak meghaladásáról.
Felállás
Jon Anderson – ének
Peter Banks – gitár
Chris Squire – basszusgitár, kísérőének
Tony Kaye – billentyűs hangszerek
Bill Bruford – dobok
Producer
Paul Clay
Számlista
1. Beyond and Before (4:50)
2. I See You (6:33)
3. Yesterday and Today (2:37)
4. Looking Around (3:49)
5. Harold Land (5:26)
6. Every Little Thing (5:24)
7. Sweetness (4:19)
8. Survival (6:01)
Bónuszdalok az újrakiadásról (2003):
9. Everydays (single version) (6:23)
10. Dear Father (early version #2) (5:51)
11. Something’s Coming (7:08)
12. Everydays (early version) (5:18)
13. Dear Father (early version #1) (5:31)
14. Something’s Coming (early version) (8:02)
