Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Barclay James Harvest
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 47:54
Értékelés: 4/5
A „XII” volt az utolsó Barclay James Harvest-album, amelyen még az eredeti kvartett játszott, vagyis mielőtt a zenekart elhagyta a már sajnos elhunyt billentyűs, Woolly Wolstenholme. Nem is igazán meglepő, hogy egyben ez az utolsó klasszikus, szimfonikus progresszív rock lemezük is, amely a szélesebb proggerközönséget is érdekelheti, nem csak a megrögzött rajongókat, hiszen a BJH a következő években teljesen felhígult, és átlagos, dallamos rockbandává vált, ahol csak néha-néha villant fel egy-egy art rockos szikra.
A „XII” megjelenésekor a megmaradt tagok közül valószínűleg senki sem sejtette, milyen drámai következményei lesznek Wolstenholme távozásának a zenekarra nézve, amely soha többé nem állt össze az eredeti felállásban, később pedig a belső viszályok szó szerint két külön félre szakították, és ezek a felek ma szomorúan tengődnek az időnkénti koncertturnékon. Ironikus, de egyben nagyon is találó, hogy Woolly utolsó BJH-albuma tartalmazza a zenekar tagjaként nyújtott legkiemelkedőbb hozzájárulásainak egy részét.
Az album energikus, dallamos rockszámmal, a „Fantasy: Loving Is Easy”-vel indul, amelyben lenyűgöznek a minimoog visszafogott effektjei, a Hammond-orgona suhogása, az erőteljes gitárfrázis és Lees dallamos, mégis érezhetően megkeseredett hangja. Érdekes, hogy a dal kislemezváltozatának szövegét cenzúrázták, pedig nincs benne semmi sokkolóan pikáns, legfeljebb Lees megszokott csípős humora egy újabb szerelmi csalódás kapcsán. Ezúttal sem hiányoznak az igazi BJH-klasszikusok, amelyek Németországban, ahol a zenekar mindig a legnagyobb népszerűségnek örvendett, szinte már népdalszámba mennek. Közülük mindenképp kiemelkedik Holroyd megrendítő balladája, a „Berlin”, amelyet a zenekar német barátainak ajánlottak, és a német főváros akkor még aktuális hidegháborús megosztottságát jelképezi. A romantikus hangulatot kiváló szimfonikus hangszerelés és Holroyd összetéveszthetetlen falsettója erősíti. A végeredmény a zenekar egyik legszebb balladája, pedig a BJH mindig is irigylésre méltó, kiváló balladakészlettel büszkélkedhetett.
A meglehetősen átlagos klasszikus rockdal, a „Classics: A Tale of Two Sixties” szövegét néhány irodalmi, és zenei klasszikus is megihlette (szó esik benne Bowie klasszikusáról, az „Aladdin Sane”-ről). A dal címe Dickens regényének, az „A Tale of Two Cities”-nek a paródiája. A szolid „Turning Circles” tipikus Holroyd-power-ballada a „Life Is For Living” stílusában, csak kifejezettebb pop-rockos utóízzel. A kelta hangulatú „Fact: the Closed Shop” pasztorális dallamot kap harmonikahangokkal és katonai induló ritmusával, ami a jellegzetesen angol zenekar aranykorát idézi. A szarkasztikus szöveg a zárt üzemek népszerűtlen gyakorlatára utal, ami az akkori angol szakszervezetek körében bevett szokás volt.
A „In Search of England” című szimfonikus ballada, amelyben pazar zenekari hangszerelés uralkodik, romantikus-hazafias alkotás, ezúttal Woollyval az énekmikrofonnál. Ez az utolsó dal, amelyet BJH-tagként rögzített, ezért a zenekar rajongói számára ma különleges érzelmi jelentősége van. A szöveg meglehetősen allegorikus, és a fiatalság naiv eszméi, valamint az öregkor racionális tapasztaltsága közötti ellentétről szól.
A „Sip of Wine” egy újabb Holroyd-ballada „pikáns” szöveggel a groupie-król, de kellemes akusztikus dallammal és „angyali” énekkel, amelyből felületes hallgatásra nem is sejtenéd, hogy a felszín alatt bármi mocskos rejtőzne. A „Harbour”, egy újabb akusztikus soft rock ballada slágerpotenciállal és Woollyval a főhangon, a hivatásos zenészek megszokott élményeiről mesél, akik egy hosszú koncertturné után hazaérkeznek, és gyakran apatikus állapotban találják magukat.
Lees sci-fi szöveggel átitatott klasszikusa, a „Science Fiction: Nova Lepidoptera” kétségkívül az album legjobb balladája, még a „Berlin”-nél is jobb, mert megvan benne az az éteri hangulat, amellyel a BJH a legjobb időszakában lenyűgözött, és amelyet a következő lemezeken már soha többé nem sikerült elérniük. A drámai szimfonikus hangszerelés és a háttéreffektek elegánsan olvadnak össze John melankolikus énekével, miközben sírós gitárszólója még tovább fokozza ennek a csodálatos örökzöldnek az epikus intenzitását. Az egész úgy hangzik, mint a klasszikus BJH-kvartett búcsúja, amelyet a legszebb emlékeinkben őrzünk majd.
A „Giving It Up” egy újabb hangulatos ballada szerelmes szöveggel, de nem hagy olyan erős nyomot, mint az album legtöbb másik dala. A záró, álmos akusztikus dallammal és szájharmonikával koronázott „Fiction: the Streets of San Francisco” az azonos című amerikai film és tévésorozat ihlette, Karl Malden főszereplésével. Nem éppen látványos lezárása egy a BJH jobb teljesítményei közé tartozó albumnak, de azért elég szolid, és jól illeszkedik az egész lemez hangulatába.
A kiváló „XII” volt az eredeti BJH-felállás utolsó albuma, a szimfonikus-pasztorális dallamvilág mestereié, akik a hetvenes éveken át a progresszív rock egyik leginkább figyelmen kívül hagyott zenekarát alkották. Bár általában kevésbé becsülik, mint a kereskedelmileg sikeresebb elődjét, a „Gone To Earth”-öt (1977), sok szempontból jobb nála. Wolstenholme távozása után a zenekar, amely onnantól triaként működött, soha többé nem épült fel igazán, pedig Lees és Holroyd mindent megtett, és Közép-Európában a nyolcvanas években is szép kereskedelmi sikereket és bőséges támogatást kapott.
Felállás
Les Holroyd – ének, basszusgitár, bendzsó, zongora, akusztikus gitár
John Lees – ének, gitár, basszusgitár
Mel Pritchard – dob, ütőhangszerek
Woolly Wolstenholme – ének, billentyűs hangszerek, mellotron, gitár
Produkció
Barlcay James Harvest és Martin Lawrence
Számlista
1. Fantasy: Loving Is Easy (4:00)
2. Berlin (4:47)
3. Classics: A Tale Of Two Sixties (3:34)
4. Turning In Circles (3:30)
5. Fact: The Closed Shop (3:46)
6. In Search Of England (4:12)
7. Sip Of Wine (4:22)
8. Harbour (3:42)
9. Science Fiction: Nova Lepidoptera (5:45)
10. Giving It Up (4:35)
11. Fiction: The Streets Of San Francisco (5:41)
