Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Spock's Beard
Kiadó: Mascot Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 79:46
Pontszám: 4.5/5
A proghullám újjáélesztésének amerikai bajnokai, a Spock’s Beard újabb albummal tértek vissza, amellyel azt is bizonyították, hogy a társalapító és kreatív vezéregyéniség, Neal Morse távozása után nyolc évvel is magabiztosan uralják a dallamos progresszív rock terepét. Ez a zene elsősorban a szívig hatoló, lírai kifejezőerő legjobb elemeiből, a fenséges szimfonikus hangszerelések színgazdagságából és a tagok kivételes technikai felkészültségéből táplálkozik. Az „X” – ahogy a címe is jelzi – a zenekar tizedik stúdióalbuma, egyben az első, amelynek kiadását a legendás proghoz tartozó „unokatestvérek”, a Marillion bevett gyakorlatához hasonlóan a rajongók előrendeléseiből finanszírozták. A támogatók neve szerepel az album különleges kiadásán, valamint a „Their Names Escape Me” című dalban is. Ez ettől még teljesen mellékes adalék, semmi köze a lemez zenei arculatához, amely ismét a Neal Morse vezette aranykor szintjén áll.
Az ő neve a jelek szerint a jövőben egyre ritkábban kerül szóba a régi zenekarával kapcsolatban, hiszen a Spock’s Beard Nick D’Virgilióval a főénekes, dobos és besegítő gitáros kettős szerepében az „Octane” (2005) minőségi megingása után már az előző, kiváló, „Spock’s Beard” (2006) című albumával bebizonyította, hogy még mindig képes mesterműveket alkotni. Az „X” nemcsak megszilárdította ezt a pozíciót, hanem a zenekar érettségét is egy szinttel feljebb emelte, és azt sejteti, hogy ha a Spock’s Beard ebben a tempóban folytatja, hamarosan túlszárnyalja az alapítástól a „Snow” (2002) című albumig tartó korszakot, amely a mai napig a legjobbnak számít náluk.
Az „X” azt mutatja, hogy a fiúknak komponálás közben ritkán fogy el a képzeletük, az őrült ötleteik és a hangzásbeli trükkjeik, amelyeket a mai progresszív rockban gyakran hiányolunk. Az album ráadásul teljesen váratlan frissességet hoz. Nick D’Virgilio az állandóan kiváló dobolás mellett eddigi legjobb énekesi formáját is megmutatta, a másik három „sorstárs” hangszeres tudása pedig mint mindig, valódi csemege a fülnek. Meg kell mondani, hogy az „X” hangulatában egy árnyalattal sötétebb és valamivel „földhözragadtabb” album, mint amit a Spock’s Beardtől megszokhattunk, így biztosan tetszeni fog mindazoknak, akiknek elegük van a „zöld nyelvű” prédikációkból és a svéd proghoz tartozó csapatok – élükön a The Flower Kings és a Kaipa – szüntelen vidámkodásából.
A Spock’s Beard abban különbözik a legtöbb többi proghullámos újjáélesztőtől, főleg a skandináv iskolától, amely a kilencvenes években jelent meg válaszként a progresszív rock eredeti hagyományát képviselő zenekarok krónikus hiányára, hogy gyakorlatilag minden szerzeményének lelke és szíve van, a steril és az unalmas fogalmak pedig teljesen idegenek tőle. Végig érezni a tagok közötti kivételes összetartozást, otthonosságot és alkotói kémiát. Az albumon például két 16 percnél hosszabb szerzemény is helyet kapott, a „From the Darkness” és a „Jaws of Heaven”, igazi prog-eposzok, amelyek a kivételes vokális harmóniák, a dallamos hangszerelések és a szólópiruettek meggyőző összefonódásának köszönhetően úgy repülnek el, mintha az ember csak legyintene. A két említett szám egyben a lemez legjobb alkotása is. Míg a titokzatos, helyenként kissé sötét „From the Darkness” sikeresen ötvözi a modern produkciót a bravúros szólókkal, a groove-os basszusvonalakkal és a lédús hangszerelésekkel (különösen a „queenes” zárlat nyűgöz le), addig a „Jaws of Heaven” a szimfonikus prog legszebb korszakát idézi fel.
A minden hájjal megkent billentyűs, Ryo Okumoto fékezhetetlenül veti be a legendás mellotront, és briliánsan építi a többrétegű zenekari hangszereléseket, amelyekből nincs hiány az albumon. Ezekért a vendég fúvósok és vonósok feleltek, így a zenekar hangzása teljesen organikus. Ebbe a kategóriába tartozik a „The Emperor’s Clothes”, az album egyik legszebb meglepetése, amelynek nyitányában barokk fúvós hangszerelések lepnek meg. A jazz-fusionös színezetű instrumentális „Kamikaze”, amely egyébként a lemez legrövidebb darabja, különleges alkalom Okumoto szólókitörései számára, amelyek Alan Morse bravúros gitárteljesítményeivel összefonódva valóságos epikus csatává állnak össze. A legendás billentyűs hangszerek, a mini moog és a hammondorgona minden rajongója remekül fog szórakozni hallgatás közben.
Ugyanakkor a Spock’s Beard lelkesen kerüli az elnyújtott improvizálásokat, amelyek megbonthatnák az egyes szerzemények dallamos szerkezetét. A „The Quiet House” szép példája a neo-progresszív rock epikájának, amely a romantikus vokális harmóniáknak és a szintetizátorhangzásnak köszönhetően még a nyolcvanas évek bájából is hordoz valamit. Rendkívül üdvözlendő, sőt egyenesen meglepő, hogy teljesen hiányoznak a balladás pillanatok, amelyekben a zenekar a múltban túl gyakran esett bele a tipikus amerikai pátosz nyálas kitöréseibe. Nehogy félreértés legyen: a szövegeiben továbbra is örök optimista marad, de földközelibb fajta, a korunk társadalmi problémái iránti érzékkel, a metafizikai prédikálást pedig szívesebben hagyta egykori társára és annak szólókarrierjére.
Miután már úgy tűnt, hogy a kiváló előző lemez után aligha tudnak még egyszer hasonlót letenni az asztalra, a Spock’s Beard az „X”-szel megalkotta egyik legérettebb munkáját, amely minden további nélkül felveheti a versenyt a Neal Morse-korszak legjobb teljesítményeivel is, mint a „V” (2000) és a „Snow”, és kétségtelenül a D’Virgilio-éra eddigi legjobb albuma. Az album egészében is szinte szemtelenül fülbemászó, ami általában csak a legjobbaknak sikerül. Ezúttal a szerzemények többségénél a hetvenes évek progresszív rockjának gyökereihez való szinte teljes visszatérés mellett döntöttek, hosszabb keményrockos vagy popos kísérletezések nélkül, amelyekkel a múltban olyan szívesen éltek, és ez bőségesen megtérült nekik. Ebben nagy érdeme van a kiváló produkciónak is, amelyet a zenekar minden tagja jegyez, és amellyel rendkívül sikeres hidat építettek a régi és a modern hangzásárnyalatok között. Az egyetlen kritika (ismét!) az album címére vonatkozik, amelyben lehetett volna egy kicsit több kreativitás, a borító pedig ezúttal sem különösebben figyelemre méltó.
Felállás
Nick D’Virgilio – ének, dob, ritmusgitár
Alan Morse – gitár, vokál
Ryo Okumoto – billentyűs hangszerek
Dave Meros – basszusgitár, vokál, kiegészítő billentyűk
VENDÉGZENÉSZEK:
John Boegehold – kiegészítő billentyűk
Jimmy Keegan – vokál
Danielle Ondarza – kürt
Denis Jiron – harsona, basszusharsona
Eric Gorfain – hegedű
Daphne Chen – hegedű
Lauren Chipman – brácsa
Richard Dodd – cselló
Produkció
Spock’s Beard
Számlista
1. Edge of the In-Between (10:30)
2. The Emperor’s Clothes (5:52)
3. Kamikaze (3:50)
4. From the Darkness (16:36)
— a. The Darkness
— b. Chance Meeting
— c. On My Own
— d. Start Over Again
5. The Quiet House (9:03)
6. Their Names Escape Me (8:57)
7. The Man Behind the Curtain (7:46)
8. Jaws of Heaven (16:22)
— a. Homesick for the Ashes
— b. Words of War
— c. Deep in the Wondering
— d. Whole Again
