Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gentle Giant
Kiadó: DRT Entertainment
Megjelenés: 1976
Játékidő: 73:20
Értékelés: 5/5
A „Playing the Fool” dupla koncertalbum, amely a megjavíthatatlan progresszív rockbohócok, a Gentle Giant gondozásában született, akik minden idők egyik legegyedibb zenekarát alkotják. Egyúttal ez az egyetlen hivatalos koncertdokumentum, amely a legendás banda működése idején megjelent, ezért már csak emiatt is kultikus státuszt élvez a rajongók körében.
A Gentle Giantet még a prog rockos honfitársai között is különc fenegyereknek tartották, pedig a hetvenes évek közepén éppen hemzsegtek a zenekarok, amelyeknek a legfőbb alkotói parancsolatai közé tartozott a féktelen hangzáskísérletezés, a bonyolult többszólamúság és a szokatlan ütemfajták használata. A rock, a jazz, a folk és a klasszikus zene féktelen keresztezése mellett a zenekar egyik fő ismertetőjegye a csibészes humor volt, amely többnyire Rabelais híres óriás-irodalmi hőseinek, Gargantuának, Pantagruelnek és Panurge-nek a kalandjaiból merített ihletet, de a modern angol társadalom problémáin való gúnyolódástól sem riadtak vissza.
A zenekar zenei víziója, kiváló humora, tökéletes és főleg sokoldalú hangszerkezelése – néhány, a rockzenében teljesen szokatlan hangszerrel együtt – ellenére az akkori kritikusok részéről gyakran találkozott értetlenséggel, mert sokáig ellenálltak mindenféle hangzásbeli kommercializálódásnak. Az ebbe az irányba tett első lépés a hetvenes évek végén a zenekar fokozatos hanyatlását és bukását is jelentette.
A „Playing the Fool” a legjobb korszakukban készült, és éppen akkor jelent meg, amikor pályájuk művészi csúcsát élték. A felvételek az 1975-ös európai turné különböző fellépéseiről származnak, ahol többnyire az akkor friss „Free Hand” (1975) albumot mutatták be. A Gentle Giant koncertjei külön fejezetet jelentettek, és számos klasszikus élőben, a szellemes improvizációknak köszönhetően – amelyekkel gyakran teljesen átalakították egy-egy szám szerkezetét – még a stúdióverziókat is felülmúlta.
A koncertfelvételt a „Just the Same” nyitja, a zeneipar útvesztőit jelentőségteljesen kigúnyoló szatíra, amely épp megfelelő nyitó csemege a jellegzetes ritmikai szövevények, a váratlan szimfonikus fordulatok és a bőséges adag szaftos jazz fusion improvizáció tengerével. Ebben a kiváló csarnokhangulat is a segítségükre van, amely ennek a remek koncertalbumnak minden előadásán érezhető. A „Free Hand” első számát a „The Power and the Glory” (1974) nyitódalának előadása követi.
A „Proclamation” kitűnő változata Derek Shulman paranoiás vokális kitöréseivel maró szatíra a diktatúráról és az abszolutizmusról, huncut jazzes ritmusképletekre, blues gitárfrázisokra és védjegyszerű disszonáns vokális harmóniákra építve. Ezután az „Octopus” (1973) című legendás albumról következnek művészien összefűzött és eljátszott részletek – ez a legkedveltebb, és a többség szerint a legjobb lemezük is –, ami egyben a koncertkiadvány csúcspontját is jelenti. A felvétel első felét a „Funny Ways” rendkívül átélten játszott változatával zárják, amely az 1970-es, felejthetetlen, névadó debütalbumukról származik.
Ezután nem felejtenek el visszatérni a fenomenális „In a Glass House” (1973) albumhoz sem, amelyről a „The Runaway” és az „Experience” klasszikusainak kissé felgyorsított és megrövidített változatát játsszák el. Különösen kiemelkedik a „The Power and the Glory” sztenderdjének, a „So Sincere”-nek a jócskán kibővített változata, amely még az eredetinél is jobban sikerült ebből a hihetetlen hangszeres bravúr- és különcségkeverékből. Valószínűleg hiányérzetünk lenne ennél a koncertdokumentumnál, ha véletlenül elfelejtették volna előadni a „Free Hand” albumcímadó számát, amellyel a kiadóváltás miatti frusztrációjukat fejezték ki. Hajszálpontosan játsszák el, ami azt jelenti, hogy a titokzatos nyitó felállást teljesen kiszámíthatatlan módon építik tovább számos drámai fordulattal, amelyekben bőven érezhetők a kemény rockos modorosságok, főleg Gary Green ütős gitárfrázisainak köszönhetően. Kifinomult átmenet a szimfonikus elemek, a jazz és a kemény rock között, amely a mai napig lenyűgöz.
A Gentle Giant azonban nem lenne igazi tréfamester, ha nem engedne meg magának még egy kis csibészséget, és nem játszana el egy egyperces, ám rendkívül szellemes változatot a „Sweet Georgia Brown” jazz-sztenderdből (az eredeti szerzők Ben Bernie és Maceo Pinkard). A számot ma a legtöbben a szórakoztató kosárlabdacsapat, a Harlem Globetrotters bemutatkozó himnuszaként ismerik. Az album végére olyan előadást, helyesebben előadásokat válogattak, amelyek a teljes felvétel legnagyobb meglepetései is egyben: kitűnő, két dalból összeállított medley, amely két olyan számot fog össze, amely nem túl gyakran került a koncertrepertoárjukra. Először a „Three Friends” (1972) sztenderdjét, a „Peel the Paint”-et játsszák el, majd művészien átvezetnek az ütős „I Lost My Head”-be, amely az akkor még csak készülő, új, „Interview” (1976) albumról származik, amelyen már megjelentek a fokozatos kommercializálódás első „csírái”.
A „Playing the Fool” remek koncertdokumentum, amely rendkívül szerencsésen ragadja meg és mutatja be egy kultikus zenekar lényegét, amely az eltelt évtizedek után sem szűnik meg meglepni radikális kompozíciós újításaival és hangszeres bravúrjával. Az album első fele a kitűnő, többnyire kibővített klasszikusváltozatokon keresztül a zenekar kissé visszafogottabb oldalát mutatja meg, a második részen viszont egy hajszálnyival vadabb és agresszívebb előadások dominálnak néhány régi kedvenc kapcsán. A két fél együtt egy lekerekített képet ad a legendás zenekarról, amely kiemelkedő nyomot hagyott a progresszív rock történetében, annak ellenére, hogy maguk is szinte soha nem vették komolyan magukat, és a jó zene rajongóinak többsége legalább annyira emlékezni fog rájuk nemcsak zenei pofonjaikért, hanem bohókás szövegeikért és felejthetetlen borítóikért is.
Felállás
Gary Green – gitár, vokál, ütőhangszerek
Kerry Minnear – billentyűs hangszerek, cselló, vokál, ütőhangszerek
Derek Shulman – ének, altszaxofon, basszusgitár, ütőhangszerek
Ray Shulman basszusgitár, hegedű, akusztikus gitár, trombita, vokál, ütőhangszerek
John Weathers – dobok, tambura, vokál, ütőhangszerek
Produkció
Gentle Giant
Számlista
CD1
1. Just The Same
2. Proclamation
3. On Reflection
4. Excerpts From Octopus
CD2
1. The Runaway
2. Experience
3. So Sincere
4. Free Hand
5. Sweet Georgia Brown (Breakdown In Brussels)
6. Peel The Paint/I Lost My Head (Medley)
