Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 87:23
Értékelés: 3.5/5
A „Works Volume One”, a progresszív rock-legenda Emerson, Lake & Palmer ötödik stúdióprojektje a zenekar művészi és kereskedelmi hanyatlásának kezdetét jelzi: akkor készült, amikor a legendás triónak lassan már fogyni kezdett az alkotóereje, a progresszív rock pedig épp a tömegsikerének csúcsán állt. A „Brain Salad Surgery” (1973) című mestermű után az 1973-as és 1974-es hosszú, kimerítő turnén vezető zenekarként léptek fel a legrangosabb stadionokban, a csúcspont pedig a legendás California Jam fesztivál volt, ahol a Deep Purple-lel együtt ők voltak az est főszereplői olyan nevek előtt, mint a Black Sabbath, az Earth, Wind & Fire vagy az Eagles. Ezt kétéves szünet követte, amikor a következő stúdióprojekthez gyűjtögették az ötleteket.
1976-ban azonban, amikor elérkezett az új stúdióalbum felvételének ideje, meglehetősen radikális és váratlan húzásra szánták el magukat. A „Works Volume One” ugyanis, eredetileg négyoldalas dupla LP-ként, négy különálló részre oszlik, amelyek a záró két szerzemény kivételével a legendás formáció mindhárom tagjának szólótehetségét mutatják be. A trióban az egyéni képességek bizonygatásának vágyával megállíthatatlanul beférkőzött a szerzői individualizmus, ami egyre inkább ártott a további közös művészi kémiának, bár a „Work Volume One”-on ez még nem annyira szembetűnő, mint a későbbi albumokon.
A „Works Volume One” első része, az több mint 18 perces, klasszicista hangvételű zenekari szvit, a „Piano Concerto No. 1” a billentyűs zseni Keith Emersoné lett. Ezen a rockszólista és a szimfonikus zenekar viszonylag gyümölcsöző, de nem túlzottan látványos együttműködése hallható. Egy ilyen virtuóztól és hangszerelői koponyától, mint Emerson, sokkal látványosabb eredményt várna az ember, mint 18 percnyi zongorázást a zenekar tempójához igazodva. Az első tétel, az „Allegro Giojoso” többnyire romantikusan fűszerezett kidolgozásai közt még a gyors ujjú rögtönzései sem kapnak igazi lehetőséget, hogy teli tüdővel lélegezzenek.
A szvit második tétele, az „Andante Molto Cantabile” jóval drámaibb és tüzesebb, de még mindig nem elég elbűvölő ahhoz, hogy a darab megszabaduljon bizonyos szigorú akadémikus formáktól, amelyek elveszik a lendületét. Emerson, a nagy zenei újító, főleg a szintetizátor-technológia terén, itt – néhány rövidebb, összetettebb szólórögtönzést leszámítva – valahogy háttérbe szorul a billentyűs kombinátor és újító szerepében, és egyfolytában inkább a nagyzongorába kapaszkodik. A harmadik tételben, a „Toccata Con Fuoco”-ban a központi hangszerelés érdemel dicséretet, amely akár filmzenének is kiválóan megállná a helyét. Talán épp ez a szakasz hatott jelentősen Emerson későbbi szólópályájára filmzene-szerzőként. A teljes „Piano Concerto No. 1” során meglepően erősebben érződik a különböző barokk és romantikus klasszikus zenei mesterek hatása, mint a 20. század eleji zeneszerzőké, akiket Emerson általában a legjobban szeretett. A legendás billentyűs csak az album végén, a két közös szerzemény idején kap valódi lehetőséget, hogy újra a legszebb fényében ragyogjon.
A második részben Greg Lake basszusgitáros, gitáros és énekes egy csokorra való, egymáshoz igencsak hasonló szerelmes balladát adott elő zenekari hangszerelésre és akusztikusgitár-akkordokra építve, de sajnos semmi olyat nem mondott velük, amit a legjobb korszakában ne mondott volna el már az olyan klasszikusokon, mint a „From the Beginning” vagy a „Still… You Turn Me On”. Sokaknak az olyan „nyivákoló” szerzemények túlzott szacharinadagjától, mint a „Lend Your Love To Me Tonight” és a „C’est La Vie” – utóbbiban még harmonika is szól, némi francia népzenei hangszereléssel –, örökre elmegy a kedve a szerelmes folkballadáktól. Másrészt a szövegek viszonylag igényesek, és egyáltalán nem túl nyálasak, hiszen ebben Lake-nek a King Crimson idejéből egykori bajtársa, a kultikus szövegíró és költő, Peter Sinfield segített. Mind az öt ballada közül a blues fűszerezte „Hallowed Be Thy Name” a legjobb és legkevésbé elaltató darab, a „Closer To Believing” viszont már-már patetikusan könnyes teljesítmény. Igaz, hogy Lake-nek akkor még kiváló hangja volt, és az akusztikus gitáros hangszerelései a háttérben szóló zenekari pompa mellett többnyire ízlésesek, de mindez valahogy elveszik a túlzott lírai édeskésségben.
A harmadik részben Carl Palmer dobos hat instrumentálison többé-kevésbé sikeresen mutatta be szóló dobmesterségét. Az „Enemy God Dances With Black Spirits” Szergej Prokofjev Szkíta szvitjének fő motívumára épül. Ebben a pompás szerzeményben, amelyet harcias dobinduló és temperamentumos zenekari hangszerelés tesz kiemelkedővé, Palmernek a zenekari hangszerelések kialakításában mindkét társa segített. A jazzes hangulatú „LA Nights” is igen érdekes darab: az ELP Los Angeles-i látogatása ihlette, slide gitáron Joe Walsh (Eagles) szerepel benne különleges vendégként, Emerson pedig billentyűkön játszik. A szellemes gitárfutamok mellett Walsh a Palmer jazzes ritmikai kanyarjai közt scat-éneklésben is kitesz magáért. A „New Orleans”, amelyet szintén az amerikai turné ihletett, a funk és természetesen a jazz rövid hibridje (végtére is New Orleans a jazz fővárosa), amelyen Palmer nem fukarkodik a trükkös ütőhangszeres rögtönzésekkel.
A barokk időzítésű „Two Part Invention in D Minor” Palmer feldolgozása Johann Sebastian Bach hangszerelésére, és szellemes cintányérjátékot tartalmaz. A „Food For Your Soul” teljesen őrült, rögtönzéses dobkiszabadulás, ahol Palmer a izgalmas fúvós futamok kíséretében a dobfelszerelés csépelése közben teljesen „összekavarodik”. A „Tank” Palmer szólókínálatának legkevésbé érdekes teljesítménye, hiszen az eredetileg 1970-ben, az ELP bemutatkozó lemezén megjelent instrumentális klasszikusának feldolgozása, csak ez a változat zenekari hátteret kapott. Az eredetiből ráadásul Carl dobszólója is hiányzik.
Az album negyedik, záró része, ahol a legendás trió végre ismét sikeresen egyesíti szerzői és hangszerelői erejét, a legjobb rajta, és felidézi az 1970 és 1974 közötti aranykorukat. A „Fanfare For the Common Man”, amely kislemezen is megjelent, sőt kisebb rádiós sláger is lett, a neves amerikai zeneszerző, Aaron Copland klasszikusának feldolgozása. Az ELP rendezésében készült rockváltozat a klasszikus zene és a rockzenekar egyik legbombasztikusabb-legpompásabb fúziója. Különösen legendásan szól a mogorva fanfárokkal induló bevezető rész (valószínűleg szintetizátoron szimulálták őket), amely a győztesek diadalmas bevonulását jelzi. Ezt gyors átmenet követi egy temperamentumos rögtönzéses szakaszba, amelynek közepén a kultikus trió igencsak szellemesen mutatja be legjobb hangszeres erényeit. Ez az egyik utolsó igazi klasszikus a későbbi korszakukból, amelyet az ELP egyes tagjai még ma is szívesen játszanak szólóban. Állítólag magának Coplandnek, aki akkor még élt, nagyon tetszett a remekművéből készült feldolgozás, bár a jazzes ritmikai árnyalatok egyes részeken biztosan kissé összezavarták.
A „Works Volume 1” másik klasszikusa az ambiciózus szimfonikus progrockeposz, a „Pirates”, amely Emerson hangszerelését tartalmazza; eredetileg az 1980-as „A háború kutyái” című film zenei alapjának szánták, amelynek főszerepeit Christopher Walken és Tom Berenger játszotta. Sinfield szövege romantikus hangvételben szól a karibi kalózok mindennapjairól és a spanyol gályák fosztogatásáról. Ez a terjedelmes eposz számos érdekes tempóváltást és kavargó átmenetet tartalmaz a hatalmas atmoszférában, amelyben igazán nem nehéz elképzelni az idilli óceánt, amelyen a ma minden eddiginél népszerűbb karibi kalózok fosztogató útra vitorláznak. Lake éneke, és ezzel a feszült kalandtörténet elmesélése itt egyenesen fenomenális, Emerson és Palmer pedig végig kiváló hangulatban van, szellemes szólóvariációkkal színesítve a masszív zenekari hátteret. A „Works Volume One” második fele, vagyis Palmer szerzeményei és a két közös darab érezhetően jobb Emerson zenekari orgiájánál és Lake nyálas szerelmes balladáinál, amelyek ritmusukban túlságosan hasonlítanak egymásra.
Az ELP a szólóközpontú és igencsak terjedelmes „Works Volume One”-jával elidegenített jó pár régi rajongót, akik addig abban hittek, hogy a legendás trió a muskétások elve szerint működik: „egy mindenkiért, mindenki egyért”. A zenei tartalma azt bizonyította, hogy a legendás trió ekkorra valahogy elveszítette azt az elbűvölő meglepetésfaktort, amelyet a progresszív rock nagy újítóiként képviselt, akik oly sikeresen egyesítették a két látszólag összeegyeztethetetlen zenei világot: a klasszikus zenét és a rockot. Sok rajongó és kritikus joggal csalódott a megjelenésekor, hiszen négy év után új stúdiómesterművet vártak. Más oldalról nézve azért még mindig jó album, tulajdonképpen az utolsó igazi stúdióteljesítményük, amelyet – Lake egyes szacharinos kiömléseit leszámítva, amelyekből, mint már említettem, egy kicsit túl sok van – gond nélkül, élvezettel végig lehet hallgatni az elejétől a végéig, de amelyen még nem fújták ki magukat teljesen. Ez sajnos már a következő stúdióprojektjükön megtörtént, a „Works Volume One” jóval gyengébb folytatásán, a roppant újszerű című „Works Volume Two”-n, amely egy évvel később jelent meg, és bebizonyította, hogy az ELP-nek, mint a hangszerelői újítás, a virtuóz merészség és a rendkívüli művészi bátorság hordozójának végleg befellegzett.
Felállás
Keith Emerson – billentyűs hangszerek
Greg Lake – ének, gitár, basszusgitár
Carl Palmer – dob és ütőhangszerek
VENDÉGMUZSIKUSOK:
Joe Walsh – gitár és scat-ének az „LA Nights”-on
Londoni Filharmonikus Zenekar
John Mayer – karmester
Producerek
Keith Emerson, Greg Lake, Carl Palmer és Peter Sinfield
Számlista
CD 1: 41:07
— Keith Emerson —
1. Piano Concerto No. 1 {Emerson} (18:28)
a) First Movement: Allegro Giojoso (9:24)
b) Second Movement: Andante Molto Cantabile (2:12)
c) Third Movement: Toccata Con Fuoco (6:52)
— Greg Lake —
2. Lend Your Love To Me Tonight (4:05)
3. C’est La Vie (4:20)
4. Hallowed Be Thy Name (4:38)
5. Nobody Loves You Like I Do (4:00)
6. Closer To Believing (5:34)
CD 2: 46:16
— Carl Palmer —
1. The Enemy God Dances With The Black Spirits (excerpt from „The Scythian Suite” 2nd Movement) {Prokofiev} (3:21)
2. L.A. Nights (5:47)
3. New Orleans (2:50)
4. Two Part Invention In D Minor {Bach, arranged by Palmer} (1:58)
5. Food For Your Soul (4:02)
6. Tank (5:12)
— Emerson, Lake & Palmer —
7. Fanfare For The Common Man {Aaron Copland, arranged by Emerson} (9:45)
8. Pirates (13:19)
