Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Wishbone Ash
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 41:33
Értékelés: 4.5/5
A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején három csodálatos, egymástól teljesen eltérő zenekar tűnt fel, amelyek a zenei nyelvezetükkel egy fedél alá terelték a progresszív rock rajongóit és a kemény rock megszállottjait is. Mindhármukat összekötötte, hogy a hívek, főleg a kontinentális Európában, istenítették őket, miközben az akkori, mélységesen frusztrált brit zenekritikusok szívük mélyéről megvetették őket, így pályájuk java részében arra voltak ítélve, hogy otthon nem számíthattak szélesebb körű kereskedelmi sikerre. Az Uriah Heep és az Atomic Rooster hívei nagyjából ugyanekkor találkoztak a rejtélyes Wishbone Ash-sel is, amely a nevét a varázsvesszőről (az értékes fémek keresésére használt Y alakú vesszőről) kapta, és egy szempillantás alatt szerelem lett belőle első látásra. A névötletet a Flying-V gitár formája adta, amely mindig is Andy Powell gitáros-énekes fő hangszere és védjegye volt, aki a mai napig a legendás brit art rock zenekar egyetlen eredeti tagja.
A legjobb lemezeket felvevő kultikus négyest Powell mellett Martin Turner énekes-basszusgitáros, Ted Turner második gitáros és Steve Upton dobos alkotta. A Wishbone Ash kultikus státuszát elsősorban a többszólamú (hármas) gitárharmóniáival vívta ki, amelyekkel jelentősen hatottak a későbbi kemény rock és metal zenekarokra, például a Thin Lizzyre és az Iron Maidenre. Ezt a stílusjegyet már az azonos című bemutatkozó lemezen megmutatták, amely a kemény blues rock, a progresszív rock, a jazz és a folk rendkívül érdekes keveréke, és joggal sorolható a rocktörténelem legjobb debütalbumai közé. A srácoknak szerencséjük volt, hogy egy nap egy gitárjam során csatlakozott Powellhez a legendás Deep Purple-gitáros, Ritchie Blackmore, aki az 1970-es közös turné alatt lehetővé tette számukra, hogy szerződést írjanak alá az MCA kiadóval, amelynél aztán tizenegy évig maradtak.
Érdekes, hogy kislemeznek, valószínűleg a tömörségük miatt, a „Blind Eye” és a „Queen of Torture” került kiválasztásra, pedig ez a két legkevésbé izgalmas szerzemény erről a remek bemutatkozóról. A nyitó „Blind Eye” még nem mutatja meg a legendás zenekar igazi potenciálját, de így is dinamikus, kemény blues rock szám, ugrándozó ritmussal, csiszolt gitárfrázisokkal és élénk, „szalonzongorás” felállású hangszerelésekkel. Az igazi, jellegzetes Wishbone Ash-hangulattal először az örökzöld „Lady Whiskey”-nél találkozunk, ahol a Powell és Ted Turner által játszott hármas gitárharmóniák először érnek igazán teljessé, miközben az egészet Upton hatalmas dobfutamai kötik össze. Hangulatilag folyamatosan keveredik a lázadó düh és a melankólia, amelyen át Martin Turner kiváló éneke jóvoltából a tipikus szerelmi csalódás szólal meg. Powell dinamikus gitárszólója tökéletesen beleolvad a központi dallamba, és szemléletesen bizonyítja, miért ismerte fel Ritchie Blackmore azonnal a csiszolatlan tehetséget, amikor először hallotta játszani, és csatlakozott hozzá a közös jam során.
Az „Errors Of My Ways” az album két csúcspontjának egyike. Itt jelenik meg a Wishbone Ash védjegyének számító zenei nyelvezet pásztoris-epikus eleme, amikor a melankolikus színezetű, általában a kemény rockhoz kötődő hármas gitárharmóniák közé finoman egy csipetnyi folk is belopakodik. Éppen ez a győztes recept jellemezte mindig is a legjobb műveiket. Powell és Ted Turner mesterien felépített hangszerelését összetett gitárimprovizációkkal bővíti, amelyek bonyolultságuk ellenére szépen beleolvadnak ennek a legendás, a hívek körében már-már népdallá vált szerzeménynek a dallami sémájába. A harcias hangulatú „Queen of Torture” egy rövidebb kemény rock szám vágtázó ritmussal és ízléses gitárharmónia-szövéssel; igazi kis iskola minden későbbi kemény rock és klasszikus metal zenekarnak. A progresszív rockos színezetű „Handy”, az album leghosszabb szerzeménye, egy okos basszusgitár-improvizációval nyit, amely egy csipetnyi jazzt visz a számba, majd átmenet következik egy melankolikus hangulattal átitatott dallamba, ahol ismét a hármas harmóniák uralkodnak. Később hatalmas gitárszólókkal szépen fokozzák a drámai hangulatot. A legnagyobb meglepetés a záró, blues színezetű részben jön, amikor váratlanul, mindössze egy versszakra, beugrik az ének.
Az album csúcspontját azonban minden tekintetben a legendás, progresszív rockos eposz, a „Phoenix” jelenti, amely még ma is a zenekar egyik legjobb és legkedveltebb alkotása, és minden koncertjük kötelező része. Itt a négyes lassan, rendkívül finom módon, a „síró” gitárharmóniák szövésével építi a drámát. Ez idővel, a záró refrénben eléri az epikus forráspontot. A szövegből nem nehéz elképzelni, ahogy a mitológiai madár, az újjászületés, az élet, de a pusztítás ősi jelképe is, újjászülethetve kel fel a hamvakból, és a magasba szálló vad repülése közben maga mögött hagyja a leégett romokat. A „Phoenix” különleges érzelmi jelentőséggel bír mindazoknak a Wishbone Ash-rajongóknak, akik véletlenül olvasták a Dark Phoenix Saga című epikus képregényes műalkotást, amely tíz évvel az album után jelent meg, és hangulatában kiválóan illik ennek az emlékezetes örökzöldnek a szerkezetéhez és üzenetéhez.
Gyakran mondják, hogy „minden kezdet nehéz”. A Wishbone Ash azonos című bemutatkozó lemezére ez a megállapítás egyáltalán nem igaz: a tartalmát tekintve a legendás brit art rockerek legjobb albumai közé tartozik még ma is, akik nagyon korán elérték a rendkívüli művészi érettséget. Ez végül sajnos kétélű fegyvernek bizonyult, hiszen alkotói csúcspontjukat már a harmadik albumukkal, az felejthetetlen remekművel, az „Argus”-szal (1972) elérték. Tovább egyszerűen nem lehetett lépni, így minden, ami később jött, az első három album árnyékában maradt.
Felállás
Andy Powell – gitár, ének
Ted Turner – gitár, ének
Martin Turner – basszusgitár, ének
Steve Upton – dobok
Producer
Derek Lawrence
Számlista
1. Blind Eye
2. Lady Whisky
3. Errors of My Ways
4. Queen of Torture
5. Handy
6. Phoenix
