Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1987
Értékelés: 4/5
A „Wildest Dreams” manökenes borítóján, amelyről az örökké mellőzött kanadai art rock óriás, a Saga megmaradt három eredeti tagja néz ránk erőltetett mosollyal az arcán (és akik persze minden vagyok, csak nem manökenek), első blikkre jogos a kétely az album zenei tartalmát illetően, de az első meghallgatás után elszállnak a félelmeink, hogy a banda eladta magát a bankjegyek csábító illatának. A csapat, amely a 70-es évek végén és a 80-as évek elején egyedi, dallamos hozzáállásával lepte meg a progresszív rock világát, és szép számú kiváló albumot (meg slágert) tett le az asztalra, az előző lemezén, a nagyon szolid „Behaviour”-on (1985) már több mint egyértelműen belevágott a pop rockba, és a hangzását még könnyebben fogyaszthatóvá tette a korabeli rádiók számára. Ez akkoriban teljesen logikus és érthető lépés volt (valamiből élni kellett), hiszen sok proggal foglalkozó zenekar igazodott a rádiók ízléséhez, a Saga viszont úgy csinálta, hogy közben megőrizte az irigylésre méltó művészi színvonalát és a lényegét. A Saga egyébként születése óta hordozta magában a szélesebb közönség felé nyitás elemét, a „Wildest Dreams”-szel azonban a populáris rockkal való kacérkodásuk elérte a csúcspontját.
Fontos tényező abban, hogy a mindig is kiváló produkcióval operáló zenekar (ez most is irigylésre méltó szinten van) még szélesebb közönséghez szólt, a hangzás érezhető megváltozása is, amit két fontos tag távozása hozott magával. Bár a billentyűs hangszerek soha nem voltak a hangzásuk legfontosabb részei, a régi motoros billentyűs, Jim Gilmour (átmeneti) távozása – akit ehhez az albumhoz közösen a basszusgitáros Ian Crichton és az énekes Michael Sadler helyettesített (mindketten amúgy régóta kisegítő, alkalmi billentyűsök voltak) – érezhetően azt eredményezte, hogy a billentyűk jóval lágyabban és kevésbé rugalmasan szólnak (szellemes szólókat hiába keresel). Mivel szándékosan egyszerűsíteni akarták a hangzásukat a pop irányába, engem ez annyira nem zavar, hiszen a legtöbb hangszerelés még mindig elég szaftos ahhoz, hogy gond nélkül lehessen élvezni. Aki a „Wildest Dreams”-től nyílt progresszív rockot vár, az éhen marad; a Saga sosem szólt még ennyire poposan. A legfurcsább húzásuk talán az volt, hogy Steve Negus helyét a dobok mögött (az ő távozása szintén átmeneti volt) a jazzből érkező német Curt Cress vette át, aki korábban a német jazz fusion bajnok, a Passport soraiban edződött. A Saga jól kamatoztatta a jazzes megközelítését, ami leginkább az elektronikus dobok és a sokféle ütőhangszer bőségében hallatszik. Persze mind a három eredeti tag (azaz Sadler és a Crichton fivérek) az, aki a zenekarnak az ismerhető hangzásbeli folytonosságot biztosítja, és ők az oka annak, hogy az album messze nem szürke popzene.
Az albumon bőven akad olyan szám, amelyet kifejezetten slágernek szántak. A rendkívül kifinomult „Don’t Put The Fire”-ben Cress elektronikus ütősei törékeny ritmust alkotnak, miközben a központi dallamról a szintetizátorok finom rétegei gondoskodnak – elsőrangú dallamos csemege. Michael hatalmas hangja és Ian kiélezett gitárja között remek, mérföldekről felismerhető összjáték működik, ez adja a dalnak azt a fűszeres töltelékét, ami a Sagát megkülönbözteti egy átlagos popbandától. A romantikusan álmodozó „Only Time Will Tell” a zenekar történetének egyik legnagyobb pop slágere volt. A központi motívum és a refrén engem kicsit még a The Police klasszikusára, az „Every Breath You Take”-re is emlékeztet, bár ez a hasonlóság puszta véletlen, és nem mindenki veszi majd észre. A teljesen egyszerű főmelódiát és az alap jazzes ritmust remek refrén és szellemes gitárbetétek emelik följebb. Az eredmény rendkívül romantikus hangulat. A Saga sem előtte, sem utána nem szólt ennyire rádióbarát módon, ám ez most nem negatív értelemben értendő. A címadó „Wildest Dreams” is nagyon jó pop rock erős slágerpotenciállal, amelyet az elektronikus ütősök, az ultradallamos refrén (kiváló többszólamúság) és az energikus gitárfutamok jellemeznek. Szellemes átmenetekből sincs hiány, ahogy a kiváló gitárszólókból sem, amik olyan jellemzőek Ian Crichtonra. A „Chase The Wind” újabb rendkívül szaftos és szellemes popalkotás, tele számos felismerhető Saga-díszítéssel és ultradallamos, diadalmas refrénnel, amely a korabeli rádiós listák élére való lett volna. Egyszerűen, hangszeres csűrés-csavarások nélkül, mégis nagyon ízlésesen.
A „We’ve Been Here Before” megint egy kicsit közelebb áll a klasszikus Sagához, bár ez is szinte tökéletes pop rock. A kiváló, hatalmas refrént rengeteg ritmusváltás, szellemes szintetizátoros díszítés és egy akkori „gitárhősökhöz” méltó szóló gazdagítja. A „The Way of the World”, ami valószínűleg az album legkeményebb darabja, sok mindenben emlékeztet néhány olyan szerzeményre, amit később az It Bites csinált. Ezúttal a Saga úgy dönt, hogy megint egy kicsit „bonyolít” (persze a prog pop keretein belül). A szintetizátoros szellemes motívum után kiváló riffelés lep meg, majd számos ritmusváltás és egy szolid hangszeres rész következik. Bár Michael az album nagy részén szándékosan nem a teljes hangterjedelmével énekel, éppen az ő hatalmas, karizmatikus hangja az a fő pillér, amely egyben tartja a lemezt, és megmenti attól, hogy a zenekar túl kommerszül szóljon. Ez különösen a szolid power balladán, az „Angel”-en mutatkozik meg, amely egy másik énekessel a mikrofon mögött valószínűleg katasztrofálisan émelyítően szólt volna, ő viszont olyan dalt csinál belőle, amely képes megérinteni a hallgató legmélyebb érzelmeit. A finom érzésű refrén mellett csodálhatjuk a remek hangszeres részeket is, finom billentyűfüggönyökkel és „megkent” gitárfutamokkal. A dal a refrén és a szöveg alapján akár „Fallen Angel” is lehetne. A záró „Don’t Look Down” – amely az album összes száma közül talán a leginkább hasonlít arra a klasszikus Sagára, amely a hangszeres szellemeskedéseivel lenyűgözött minket – döbbenetesen mókás hangszeres bevezetővel lep meg a billentyűkön és Jim basszusán (az a régi, jellegzetes „trükkjük”, mintha egy egér pánikszerűen rohangálna a labirintusban). Aztán rendkívül érdekes keveréke következik a kifinomultságnak és az energikusságnak. Ian izzó riffjei és a hatalmas ének egy nagyon lágy billentyűréteg és meglehetősen minimalista ritmus fölé kerülnek. A hangszeres rész nagyon szaftos, és szépen mutatja be Ian, valamint Cress tehetségét (a elektronikus és akusztikus dobok kiváló kombinációja). Nagyon jó zárása a 80-as évek egyik legérdekesebb prog-pop albumának.
A „Wildest Dreams” kiváló pop rock lemez itt-ott progresszív elemekkel (anélkül, hogy a rajongóknak el kellene felejteniük a zenekar korábbi prog rock örökségét), amely érezhetően különbözik a korabeli pop rock albumok többségétől, mert azokat elsősorban a zöldhasú gyűjtésére csinálták. Az art rock komponens végig erősen jelen van, ugyanakkor nem szabad elmenni amellett, hogy egyetlen akkori popzenekarnak sem volt hasonló hangzása, mint a Sagának. Az eredmény egy csomó többé-kevésbé kiváló popszám, amely elbűvöl mindenkit, aki értékeli az intelligens pop rockot. Az album tetszhet az olyan zenekarok rajongóinak, mint a Yes és a Queen (a 80-as évekbeli korszakukban, persze). Azok a puristák viszont, akik nem bírják az art rockot, a prog popot és a progresszív rock meg a populáris rock határán mozgó egyéb származékokat, inkább kerüljék el a lemezt, bár nem ártana, ha egyszer kitágítanák a látókörüket. Főleg, ha olyan minőségi zenéről van szó, amit lélekkel és szívvel csináltak. Az egyetlen, ami kicsit zavar az albumon, az a meglehetősen rövid játékideje (40 percnél kevesebb) – egy pillanat alatt lepörög (ami bizonyos értelemben nem is rossz). A „Wildest Dreams” volt a zenekar popvilággal való kokettálásának csúcspontja, hiszen már a következő lemezzel a Saga visszatért a jóval ismertebb art rock/prog rock vizekre és az összetettebb motívumokhoz.
Felállás
Michael Sadler – ének, billentyűk
Ian Crichton – gitár, szintigitár, analóg gitár
Jim Crichton – basszusgitár, billentyűk, szintigitár
Curt Cress – dobok, ütősök
Produkció
Keith Olsen
Számlista
1. Don’t Put Out the Fire (3:59)
2. Only Time Will Tell (4:23)
3. Wildest Dreams (4:59)
4. Chase the Wind (4:53)
5. We’ve Been Here Before (4:47)
6. The Way of the World (4:19)
7. Angel (4:21)
8. Don’t Look Down (4:38)
Az album hossza: 36:19
