Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1984
Értékelés: 5/5
A King Crimson volt a progresszív rock szempontjából viszonylag fárasztó 80-as évek idején az egyetlen együttes a műfaj legfontosabb zenekarainak elitjéből, amely valóban tovább alkotott innovatív, ritmikailag igényes és változatos zenét, amely túllépett a műfaji kereteken. Robert Fripp, a zenekar fő gitárosa és főnöke (más néven nagyon hatékony diktátor) mindig is megrögzött nonkonformista volt, aki az aktuális zenei trendeket csupán a rendkívül sokszínű zenei ötletei építőköveinek használta, nem pedig eszköznek, amellyel a hangzás megváltoztatásával nagyobb kereskedelmi sikert hozhatna a bandának. A King Crimson ezúttal is, akárcsak a két előző lemezen, a „Discipline” (1981) és a „Beat” (1982) esetében, a new wave, az etnikus zene és az avantgárd rock rendkívül változatos keverékéhez nyúlt. Természetesen a megszokott számítással, hogy ez az album is hozzon valami újat az elődeihez képest. Ennek ellenére a „Three Of A Perfect Pair” megjelenésekor (a cím valószínűleg a 80-as évekbeli albumaik lezáruló trilógiájára utal) a rajongók közül sokan kezdték azt kérdezni, vajon nem engedett-e mégis a piac igényeinek az együttes, amely a történelme során nem is kerülhette volna jobban a hangzás kommercializálását, hiszen a lemezen jó néhány dalban feltűnnek a pop elemei, ami addig példátlan volt a zenekar történetében. Már a „Beat” is tartalmazott a zenekarra jócskán nem jellemző pop/new wave motívumokat, de azok a megfelelő helyeken és megfelelő mennyiségben bukkantak fel, így sosem kellett attól tartani, hogy Bob bácsi véletlenül behódol a pénz illatának, és feláldozza érte a zenekar felismerhető hangzását, vagyis a lelkét. És ez természetesen erre az albumra is igaz volt.
Mint mondtam, ezúttal is egy teljesen új megközelítést választottak, ennél ravaszabb nem is lehetett volna. Az albumot ugyanis két stílusában teljesen különböző részre osztották. Míg az első felében kereskedelmileg könnyebben befogadható, dallamokra épülő dalok vannak (köztük a pályafutásuk legkönnyebben emészthető darabjai, amelyekkel sikeresen bizonyították, hogy ha akarnák, könnyedén írnának rádióslágereket is), a második részben meglehetősen avantgárd alkotások dominálnak, Fripp soundscape-jeinek (vagy ha úgy tetszik, frippertronicsának) bőséges használatával és számos jazzes improvizációval. Aligha találtok más King Crimson-albumot, amelyen annyi avantgárd darab lenne, mint ennek a második felén. Ugyanakkor az első rész miatt aligha találtok olyat is, amely ennyire elérhető lenne a szélesebb közönség számára. Így a „Three Of a Perfect Pair” sajátos paradoxon, és talán épp ez a legfőbb bája, amiért gyakrabban térek vissza hozzá, mint az akkoriban megjelent albumok többségéhez (a progresszív rock zenekarokéhoz is).
Bob bácsi ezúttal is álomcsapatra és szilárd társaságra támaszkodhatott: Adrian Belew többé-kevésbé paranoid énekével (a David Byrne-nel való hasonlóság ezúttal már alig észrevehető) és a jó öreg Frank Zappa őrült iskoláját idéző gitárbohóckodásaival, valamint Tony Levin (stick/basszusgitár) és Bill Bruford, az elektronikus dobok királya sertésül hatékony és szerteágazó ritmusszekciójával. Ezúttal is igazi csemege, és minden csodálatot megérdemel a két gitáros szólamai közti kontraszt (a „higgadt” Fripp a jellegzetes dallamvonalaival és soundscape-jeivel, az „elszabadult” Belew pedig számos avantgárd hanggal, tremolókarral való kísérletezéssel és slide használatával). Levin ismét teljesen igazolta, hogy messze földön ő a legkeresettebb basszusgitáros, műfajtól függetlenül, a stickes fogásai és a csúszópálcák használata pedig eláll a lélegzetünk. A jazzdobos Bruford még soha nem engedte el magát ennyire az elektronikus dobok és ütőhangszerek használatában, és a lemez néhány szólama a legjobbak közé tartozik abból, amit a zenekarban nyújtott.
A címadó „Three Of A Perfect Pair” az évek során közkedvelt Crimson-klasszikus lett. Ennek elsősorban a kiterjedt ritmusváltások és Belew remek énekteljesítménye az oka (Levin kísérő vokálja előtt is le a kalappal). A fő gitárriff rendkívül minimalista, a ritmikai átmenetek viszont ezúttal jócskán jazzesen megfűszerezettek. A kiszámíthatatlan Belew persze közben kötelezően megenged magának egy avantgárd szólót is, amely az őrültségével könnyedén lerántja rólad a gatyát. A szöveg, mint Adrian akkori munkáinak többsége, eléggé személyes, és az emberi psziché határaival (jelen esetben a skizofréniával) játszik, ahová paranoid éneke természetesen remekül belesimul. A „Model Man”, amelyet az album egyik legeredetibb, legdallamosabb és legcizelláltabb ritmusalapja nyit, némi new wave-et is tartalmaz. A refrén szokatlanul romantikus, miközben a dallamos, funkosan megbolondított ritmusvonal a végsőkig ki van groove-olva. Egy King Crimsonhoz hasonló zenekar mércéjével mondhatnám, hogy ez már-szinte popdal. Ez azonban semmiség ahhoz képest, amit a romantikus new wave-falat, a „Sleepless” kínál: ez a kislemez, egyben a legnagyobb és egyetlen slágerük, amelyhez egyetlen videóklipjüket is forgatták. Hogy a vitatottság mértéke teljes legyen, a szám még a korabeli diszkókban is szólt, ami bizonyosan az együttes történetének egyik legellentmondásosabb históriája, és a zenekar kétségkívül édesen élvezte, hogy popslágerrel zavarja meg a régi rajongóit és bosszantja a korabeli kritikusok egy részét, akik „kihalt dinoszauruszoknak” bélyegezték őket. A „Sleepless” attól függetlenül, hogy pályafutásuk legkommerszebb műve, remek szám, amely csak megerősíti rendkívüli eklekticizmusukat és műfaji korlátlanságukat. A bevezetőt az erősen groove-os basszus és az elektronikus dobok adják, utána Levin szintetizátorának ambient rétege (ritka példa arra, hogy használta az együttes munkáiban) és egy minimalista gitármotívum következik. Amikor belép Adrian romantikusan álmodozó éneke, a diszkófunkra épülő new wave-romantika adagja tökéletes. Az ambient olyan, mintha egy 80-as évekbeli diszkó közepén ébrednél fel álmodból. Belew arpeggiói hihetetlenül hatásosak, a ritmusvonal igazi gourmet csemege, amely a soundscape-ek összhangjával pályafutásuk legjobb „pop” munkáját alkotja. A „Man With An Open Heart” (hm, hol hallottam már hasonló címet egy nagyon híres számnál) újabb érdekes new wave/pop kísérlet funkys ritmussal, ez az album dallamos csúcspontja (egy újabb elúszott, potenciális sláger). Ennek a dallamosságnak ellenére a ritmikai váltások rendkívül kiszámíthatatlanok. A gitáron megszólaló számtalan szellemes hangdísz sem szűnik meg elkápráztatni.
Innen kezdve az album jóval avantgárdabb, komplexebb vizekre evez, amelyek a szélesebb közönség számára általában kevésbé hozzáférhetők, noha a zenekar kísérletező természete éppen itt ragyog a legjobban. Az ambient „Nuages (That Which Passes, Passes Like Clouds)” alatt Fripp megannyi törékeny soundscape-nek adja át magát, amelyekhez keleties ütőhangszerek, valamint gitáros és stickes improvizációk társulnak. Mint Fripp legtöbb soundscape-jére, erre is igaz, hogy nem érdemes pusztán a füleddel hallgatni. Az avantgárd-apokaliptikus instrumentális „Industry” a Crimson-féle homályosság kicsinált képe, amit páran talán hiányoltak az album első felében. Nos, most átadhatják magukat az első részben a szinte gyilkos, egyenletes dobolásnak, a misztikus soundscape-eknek és a vicsorgó, szinte fenyegető gitárimprovizációknak, amelyek egy szürke hétköznapok égnek törő kéményei alatt szmogban fürdő város hangulatát teremtik meg. A nagyon érdekes „Dig Me” igazi felfrissítő csemege, amely a romantika és a dallamosság szellőjét viszi az album meglehetősen homályos és komor második felébe. Az első rész elég robotosan hangzik, amiért a gitáreffekt és az effekten átvezetett, krómozott ének a felelős. A központi refrén rendkívül magával ragadó, dallamos, és eléggé beatlesesen, illetve McCartney-sen hangzik, ami nagy kontrasztot visz a dal egyébként avantgárd szerkezetébe (számos félrevezető gitárhang). A szöveg egy autó metaforáján keresztül, amely arra vár, hogy elvigyék a roncstelepre, az újrakezdés vágyáról szól. A „No Warning” improvizáció szerintem az album legkevésbé érdekes darabja. A zenekar a múltban számos érdekes improvizációval kitűnt, ezúttal viszont a dobok kiváló dinamikáját (jó Bruford-szóló) és az avantgárd gitáreffekteket leszámítva egy elég átlagos bemutatót kínálnak néhány menet közben született ötletből. Annál nagyobb örömet okoz a kiváló instrumentális „Larks’s Tongues in Aspic – Part III”, amellyel ott folytatták a „lármafák nyelve aszpikban” szagát, ahol a legendás „Larks’ Tongues In Aspic” (1973) végén abbahagyták. A harmadik rész nem sokkal marad el hihetetlen elődei mögött. A fő motívum nagyon hasonlít a „kettesére”. Miután a bevezetőben Fripp arpeggiói szitává lyuggatnak minket, igazi Crimson-féle instrumentális diliház következik kiszámíthatatlan ritmusváltásokkal és néhány őrült gitárszólóval. Külön kiemelném Levin stickjének munkáját, amely áttör a dobok jazzes vonalán. Az első két rész természetesen jobb volt, de a harmadik sem utolsó, és az évek során követte a negyedik is. Kétségtelenül az egyik csúcspont és remek lezárása az albumnak.
Az album újrakiadása, szemben a legtöbb újrakiadásukkal, jó néhány bónuszdalt is hoz. Az igazat megvallva egyik sem vált ki túlzott lelkesedést, de minden igazi rajongónak szép ajándék. A „The King Crimson Barber Shop”, amely Levin vokális kórusain alapul – ezeket Peter Gabriellel és a szólókarrierjében is szívesen csinálta –, bolondos vokális kórusprodukcióval mutatja meg, hogy a fekete humor nem idegen tőlük, tréfás módon bemutatva a zenekar akkori inkarnációjának alapelveit (semmi fényképezés, a „21 Century Schizoid Man” klasszikus hiánya a koncertlistáról stb.). Az „Industrial Zone A” és az „Industrial Zone B” két egymással összefüggő avantgárd instrumentális, amelyek szétszórt Fripp-féle elektronikus hangokra, soundscape-ekre és ritmikai improvizációkra épülnek. Mondhatom, hogy nem különlegesek, és néha kissé idegesítően is szólnak. Szeretem az improvizációkat, amelyek erős hangulatot teremtenek, ezt a kettőt viszont legfeljebb groteszk space rocknak nevezném. Végül itt van a „Sleepless” diszkóslágerből három változat, különböző produkciós formában. Az elsőt Tony Levin készítette, a másik kettőt Bob Clearmountain és F. Kevorkian (az utóbbi a háromból a leginkább „diszkós”).
A „Three Of a Perfect Pair” sikeresen kerekíti le a King Crimson 80-as évekbeli inkarnációjának alkotói életművét. Olyan album, amely sikeresen és a végletekig („Sleepless” – „Industry”) megmutatja a felállás mindkét hangzásbeli arcát, azét a felállásét, amely a zenekar történetének legstabilabbnak bizonyult összetétele volt. A King Crimson a „Three Of a Perfect Pair”-rel is az egyik legizgalmasabb és legfurcsább termékét tette le az asztalra, bár nem éri el azt a zenei tökéletességet, amelyet a hihetetlen „Discipline” ért el, és amely a felállás központi hangzását formálta. Miután a lemez megjelenése után felködlött a lehetséges kereskedelmi siker szele, Bob bácsi a régi, kifinomult szokása szerint inkább évekre atomjaira szedte a zenekart, hogy a szólókarrierjének és a tehetséges gitárosoknak szóló iskolájának szentelhesse magát. A többi tag szintén a saját projektjeivel foglalkozott. A zenekar kényszerű hibernálása tíz évig tartott, mígnem a 90-es évek közepén diadalmasan visszatértek, a legtöbbek szerint még erősebb felállásban (különösen a ritmusszekciót tekintve), mint valaha a történetük során.
Felállás
Adrian Belew – ének, gitár
Robert Fripp – gitár, soundscape-ek
Tony Levin – stick, basszusgitár, szintetizátor, kísérő ének
Bill Bruford – akusztikus és elektronikus dobok
Produkció
King Crimson
Dallista
1. Three of a perfect pair (4:11)
2. Model man (3:56)
3. Sleepless (5:20)
4. Man with an open heart (3:00)
5. Nuages (that which passes, passes like clouds) (4:42)
6. Industry (7:22)
7. Dig me (2:59)
8. No warning (3:28)
9. Larks’ tongues in aspic part III (6:01)
Az album hossza: 40:59
Bónuszdalok a megjelenés 30. évfordulós újrakiadásán:
10. The King Crimson Barber Shop (1:37)
11. Industrial Zone A (1:44)
12. Industrial Zone B (4:33)
13. Sleepless (Tony Levin Mix) (7:26)
14. Sleepless (Bob Clearmountain Mix) (5:24)
15. Sleepless (Dance Mix – F. Kevorkian) (6:17)
