Előadó: Moore, Gary
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1987
Értékelés: 4/5
Gary Moore talán a legismertebb blueskitárosként él a köztudatban, néhányan a Colosseum II jazz-rock gitárosaként is ismerhetik, de kevesen tudják róla, hogy az AOR néven ismert, rendkívül dallamos stílusban is otthon érezte magát. Pontosan ezt vette lemezre a Wild Frontier albumon, amelyet sokan a kitáros kiemelkedő pályájának fekete foltjaként emlegetnek. De vajon tényleg akkorát bukott vele? Szerintem épp ellenkezőleg.
Az album tele van tipikus AOR-elemekkel. Moore megírta azokat az igazi dalokat, amelyek csordultig vannak bombasztikus gitár- és énekdallamokkal, és, ahogy az AOR-nál illik, itt-ott elszórt néhány balladát is a változatosság kedvéért. Mivel a fickó Írországból származik, természetesen nem állhatta meg, hogy egyes dalokba kelta motívumokat ne szőjön (ez különösen a Johnny Boyban hallatszik). Az egyetlen kakukktojás a lemezen a The Loner című bluesos instrumentális, amelyből számomra kiderül, miért nem jó blueskitáros Moore. A The Loner egyszerűen üresen cseng, érzelemmentes, kisimított, és ezek mind olyan elemek, amelyek a bluesban (ami általában tele van érzelmekkel) nem szívesen látottak. Moore túlságosan a technikára koncentrál, és túl kevéssé arra az igazi érzésre.
Moore kitűnő gitáros, ez soha nem volt kérdéses, főleg azok után, amit a Colosseum II mindkét albumán megmutatott. A Wild Frontieren is elszabadul, és hihetetlen szólókat tesz elénk, amelyek simán felvehetik a versenyt a Vai- vagy Satriani-féle mesterekkel. Ez a stílus csodásan illeszkedik az amúgy dallamos, fülbemászó számokhoz, amelyek maguktól peregnek, és a percek könnyedén telnek. Remek a dallamosság és a tiszta rockos gitárvadulás összhangja. Moore mellett ott van a billentyűs, aki néha kifejezetten viccesen hangzó effektekkel dolgozik, és időnként nem tűnik úgy, mintha óriási módon hozzátenne a zenéhez, de ez a stílus mintha erre a fajta muzsikára született volna, ezért nagyon is passzol. Aztán ott van a kitűnő basszusgitáros, Bob Daisley, aki szintén párszor megcsillantja a tudását, de fontosabb, hogy a játékstílusa remekül illik a zenéhez. Ezúttal Moore nem igazi dobokat használ, hanem programozottakat. Sok kritikus ebbe kötött bele, de szerintem ez is egyike azoknak a szempontoknak, amelyek hozzájárulnak az album rendkívüli frissességéhez (hasonlóan Steve Hackett Highly Strung című lemezéhez).
Moore kiváló AOR-előadónak bizonyul, és úgy érzem, ez a stílus jobban illik hozzá, mint a blues, amelyhez nincs meg benne az igazi érzés (csak az én véleményem). A Wild Frontiernek tehát az AOR klasszikusai között lenne a helye, de Moore blueskitárosi hírneve miatt talán sosem kapott akkora figyelmet. A legtöbben az egyik legrosszabb lemezeként kezelik a pályáján, pedig a tény az, hogy egyszerűen más, mint amire Moore-tól számítanánk, bár közvetlenül előtte kiadott egy hasonlóan popos irányú albumot, a Run for Covert, csak azt valamivel jobban fogadták. A Wild Frontier így olyan lemez, amelyet utálni fog minden klasszikus, bluesos Moore-rajongó, viszont a jó dallamos AOR szerelmeseinek kedvére lesz, tele szép refrénekkel, dallamokkal és olyan gitáros mutatványokkal, amelyekért a legjobb shredderek sem szégyenkeznének. Ha szereted a Journeyt, a Foreignert, az Asiát,… ez a lemez neked való.
Felállás
Gary Moore – gitár, ének
Neil Carter – billentyűs hangszerek, ének
Bob Daisley – basszusgitár
Produkció
James Barton, Peter Collins, Chris Porter, Gary Moore
Számlista
1. Over The Hills And Far Away 5:20
2. Wild Frontier 4:14
3. Take A Little Time 4:05
4. The Loner 5:54
5. Wild Frontier (12” Version) 6:38
6. Friday On My Mind 4:11
7. Strangers In The Darkness 4:38
8. Thunder Rising 5:43
9. Johnny Boy 3:15
10. Over The Hills And Far Away (12” Version) 7:26
11. Crying In The Shadows 4:58
