Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra
Kiadó: Legacy Recordings
Megjelenés: 1976
Értékelés: 5/5
Az „A New World Record” az az elsöprő sikerű lemez, amellyel a legendás brit art rock intézmény, az Electric Light Orchestra végleg meghódította a zeneértő világ maradékát is, amely addig még fenntartásokkal figyelte a gyorsan emelkedő szimfonikus óriást. Az ELO ezzel az Egyesült Államokon kívül is óriási sikert aratott – ott addigra már az akkori idők egyik legkedveltebb zenekarának számítottak –, és ami talán a legfontosabb: végre hazai pályán is sikerült áttörniük, ahol addig makacsul elzárkóztak előlük. Ennek most vége lett, az ELO pedig kereskedelmileg az egyik legsikeresebb együttessé (a lemez listarekordokat döntögetett, és platinalemez-példányszámokat ért el), valamint az akkori idők egyik legvonzóbb színpadi attrakciójává vált, nagy arénákat megtöltő, teltházas fellépésekkel.
Persze mindez mit sem érne, ha az ELO művészileg is nem lépett volna előre az „A New World Record” lemezen, és nem alkotta volna meg rajta pályája néhány legjobb művét, amelyek miatt a karrier legkiemelkedőbb darabjai közé sorolják. A karizmatikus frontember, énekes, gitáros és producer Jeff Lynne, aki az ELO-dalok szinte mindegyikének megalkotója, ekkoriban könnyedén ontotta magából a klasszikust klasszikus után, és állítólag még ő maga is meglepődött az album és a kislemezek végső sikerén. Az „A New World Record” rengeteg örökzöld pop rock slágert hozott, például a „Telephone Line”, a „Rockaria!”, a „Livin’ Thing” és a „Do Ya” dalokat, amelyek a mai napig szólnak a rádióadókon világszerte, és örökre beégtek a rockínyencek szívébe.
Stílusában az ELO egyedi zenei keverékében, amely többnyire a szimfonikus prog rock és a pop rock egyensúlyára épült, érezhetően az utóbbi felé billent a mérleg nyelve. A lemez így számos kiváló, dallamos rockszámmal büszkélkedhet, amelyeket fenséges zenekari hangszerelések jellemeznek – ezek a vonósok és a billentyűk zenekarra jellemző összjátékán alapulnak –, valamint Lynne gitáros és énekesi bravúrjai, amelyek a tősgyökeres The Beatles-iskolából erednek. A két csellista, a hegedűs Mik Kaminski és a kiváló billentyűs, Richard Tandy itt alkották meg az együttes történetének néhány legjobb zenekari hangszerelését, és remekül szőtték bele őket a legtöbb szám dallamos, pop rockos vázába. Az igazat megvallva az ELO mindig érezhetően jobb volt a rövidebb, dallamos, pop rock irányultságú szerzeményekben (amelyek rendszerint slágerstátuszt értek el), mint komplex szimfonikus prog rockban, és ez az album logikus evolúciós előrelépést jelentett. A lemez azért is nevezetes, mert ezen jelent meg először az együttes védjegye és logója, a színes repülő csészealj. Mindez még nagyobb adag romantikával és miszticizmussal ruházta fel a zenekart, és az akkor még újszülött aréna-/pomp rock nagyhatalmai közé repítette.
A lemezt a „Tightrope” remekműve nyitja, amely kétségkívül az együttes történetének egyik legjobb darabja. Ez a legendás kompozíció bevezetőjében drámai, kissé komor zenekari hangszerelésekkel van tele, majd ritmusos, dallamos rockszámba csap át. Ezt a részt szellemes gitárriff és Lynne bájos éneke jellemzi, néhány (az ő mércéjével mérve) meglehetősen magas hanggal. Közben időnként váltakozik a zenekari dráma és a női kórus-harmóniák, amelyek jelentősen hozzájárulnak a szerzemény fenségességéhez és szélességéhez. A dal nagy népszerűségéről sokat elmond, hogy megjelenése óta soha nem maradt ki az élő fellépésekből. Ezt követi a beatlesesen ihletett mega-sláger, a „Telephone Line”, amely a romantika és a nosztalgia csodás keveréke, teljesen ELO-s módon. Enyhén misztikus hangulatához néhány érdekes, alkalmi billentyűs effekt is hozzájárul. A szerkezete egyszerű, mégis rendkívül megkapó. A dallamos refrénben ott van Lynne szívszorító éneke és a kiváló kísérő vokálharmóniák, amelyek hihetetlenül szépen olvadnak össze a varázslatos zenekari hangszerelésekkel. Az ELO mindig is a romantikus pátosz mestere volt, és ez a szerzemény a mai napig e képesség egyik legjobb bizonyítéka.
A „Rockaria!”, egy újabb nagy sláger, bevezetőjében Mary Thomas operett-szerű női énekét hallhatjuk, majd lendületes rock ‘n’ rollba fordul. Ez a remek szám ismét megmutatja az együttes hihetetlen képességét a különféle zenei stílusok kombinálására, hiszen egyedi keverék a blues, az opera, a glam rock és a pop/pomp rock között. A titokzatos hangulattal megbolondított „Mission (A World Record)” melankolikus bevezetővel indul. Ilyenkor eszünkbe juthat néhány art rock/metal összeesküvő is, például a Blue Oyster Cult. Aztán átcsap a remek zenekari hangszerelések fenségébe, a vonósok főszereplésével, amelyek tökéletesen olvadnak össze Lynne változatos hangjával (egyes hangfekvésekben ismét John Lennont idézi) és Bevan határozott dobfutamaival. Különösen elbűvölők a záró vokálharmóniák és a pompázatos hangszerelések. Ez az a szám, amely az albumon valószínűleg a leginkább lenyűgözi a szimfonikus prog rockos oldaluk kedvelőit. Teljesen más természetű, ami nagyon jó kontrasztot ad, a lendületes, ugyanakkor meglepően kísérletező „So Fine”, a lemez egyik legjobb darabja. Ebben már szinte diszkóritmus van (amely a későbbi lemezeiken még sokkal erősebben jelenik meg), egy mókás „ula-ula-ula-la” refrén, valamint kiváló kísérletező hangszeres közjáték a középső részben, amely afrikai dobokra és elektronikus ütőhangszerekre épül. Idővel egyre több hangszer kapcsolódik be a számba, ami fokozza a hangulatot egészen addig a pillanatig, amikor újra beszáll az ének.
Hirtelen kifutása után közvetlenül átfolyik a kiváló „Livin’ Thing”-be, egy újabb örökzöld mega-slágerbe, amely romantikus, elbűvölő dallamokat tartalmaz, drámai vokálharmóniák és hatalmas zenekari hangszerelések hullámzásán át. A kiváló hegedűszólamok érezhető közel-keleti hangulatot adnak neki. Ez az együttes történetének egy újabb legjobb darabja, amely még ma is lenyűgöz dallamos kiválóságával, és a pomp rock születésének egyik kulcsszerzeménye. A balladisztikus „Above The Clouds” is érezhetően beatlesesen hangzik, csábító vokálharmóniákra épülő romantikus dallammal, nagyon jó zenekari hangszerelésekkel és számos effekttel Tandy mini moogján. A temperamentumos rockszám, a „Do Ya”, amely még Lynne korábbi zenekarából, a The Move idejéből származik, egy újabb örökzöld ELO-sláger. Jellemzi a perzselő gitárriffek, Lynne rekedtes éneke, amely itt kissé amerikaiasan cseng, a lendületes ritmus és a szellemes vonósfeldolgozások. Erotikus refrénje és kaliforniai hangulata mutatja, miért lett belőle ekkora sláger.
A lemezt gyönyörű stílusban zárja a csodaszép ballada, a „Shangri-La” (a paradicsom tibeti neve), amely még egyszer felidézi azt a csábító romantikát, amelyet az együttes mindig is rendkívüli könnyedséggel tudott megidézni. Lynne melodramatikus énekét további vokálharmóniák mellett álmodozó zenekari hangszerelések és néhány érdekes mini moog-effekt kíséri, jól hallható a melotron is, amellyel remekül hozták létre egy nagyobb zenekar hatását. Említésre méltó még a „Surender”, a kiváló pop rock szám és a 2006-os kislemez, amely a lemez keletkezésének idejéből származik, de csak 30 évvel később készült el, és a lemez újrakiadásán jelent meg bónuszszámként. A „Surender” sokáig letölthető volt az interneten, sőt felkerült a brit slágerlistára is, 1986 után az első ELO-számként.
Az „A New World Record” az ELO történetének két-három fő remekműve közül való, amely nyilvánvalóan még az idők végezetéig lelkesíteni fog az egyes kompozíciók sajátos varázsával és a hihetetlenül ambiciózus és tehetséges zenei mester és perfekcionista, Jeff Lynne által jegyzett kiváló produkcióval. Lynne ezzel a lemezzel valóra váltotta régi álmát, és sikerült az együttesből jóval többet faragnia, mint afféle zenekari Beatlest. Az album egyetlen elhibázott ötlet nélkül készült, és azok közé tartozik, amelyek megvétele kötelező minden komoly zeneínyencnek. Az ELO folytatta legnagyobb sikereinek korszakát csökkenthetetlen lendülettel, és a 70-es évek végéig az akkori idők legsikeresebb pop rock előadói közé tartozott. Következett a fenomenális „Out Of The Blue” (1977), amelyet a legtöbb rajongó a legnagyobb remekművüknek tart, és amellyel csak még tovább erősítették ennek a lemeznek a hihetetlen sikerét.
Felállás
Jeff Lynne – ének, szóló-, ritmus- és slide gitár, ütőhangszerek, zongora
Bev Bevan – dobok, mini moog dobok, ütőhangszerek, kísérő ének
Richard Tandy – zongora, mini moog, mikro moog, polifonikus billentyűk, elektromos gitár, klavinet, nagyzongora, melotron, ütőhangszerek, kísérő ének
Kelly Groucutt – basszusgitár, ütőhangszerek, kísérő ének
Mik Kaminski – hegedű
Hugh McDowell – cselló
Melvyn Gale – cselló
VENDÉGZENÉSZEK:
Mary Thomas – operett-szerű kísérő ének
Patti Quatro – kísérő ének
Louis Clark – zenekari hangszerelés
Produkció
Jeff Lynne
Számlista
1. Tightrope (5:04)
2. Telephone Line (4:37)
3. Rockaria! (3:13)
4. Mission (A World Record) (4:25)
5. So Fine (3:55)
6. Livin’ Thing (3:31)
7. Above The Clouds (2:17)
8. Do Ya’ (3:44)
9. Shangri-la (5:33)
Játékidő: 36:19
