Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kajagoogoo
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1983
Játékidő: 34:53
Értékelés: 2.5/5
A Kajagoogoo minden bizonnyal az egyik legfurcsább formáció volt az elmúlt század nyolcvanas éveinek new wave mozgalmában. A mai szemmel szinte groteszk frizuráikkal és tarka ingecskéikkel a nyolcvanas évek tipikus „fiúbandájának” látszottak, amilyenből akkoriban hemzsegett a popszíra, és amilyenek a korabeli tinilányok fantáziáját borzolták. Ez a benyomás azonban hamis volt, hiszen az instant popprojekt „műanyag homlokzata” mögött olyan zenészek bújtak meg, akiknek kivételes érzékük volt a hipnotikus slágerekhez, de szokatlanul kifinomult, érezhetően artrockos felhangú szerzemények írásához is. Mivel gyökereik az Art Noveau nevű instrumentális, avantgárd rockbandáig nyúlnak vissza, ez nem túl nagy meglepetés. Az viszont igaz, hogy kísérletezőbb természetük csak valamivel később vált igazán jól hallhatóvá, amikor a Kajagoogoo eredeti felállása már a múlté volt.
A Kajagoogoo eredeti, a legtöbb rajongó számára ma is a legkedveltebb felállásában a karizmatikus Limahl állt a mikrofonnál (valódi nevén Christopher Hamill), aki a szólópályára lépés után azonnal híressé vált az örökzöld „The NeverEnding Story” című dallal, de ez már egy másik történet. A sokoldalú basszusgitáros és Chapman Stick-játékos, Nick Beggs, aki Limahl távozása után, nem sokkal a Kajagoogoo debütalbuma, a „White Feathers” megjelenése után átvette a főmikrofont, szintén kiváló énekes volt, egyes rajongók szerint még jobb is, mint a híresebb társa. Kevésbé ismert tény, hogy Beggs szívében-lelkében artrockos volt, popzenésszé inkább a akkori körülmények kényszeréből vált. A Nick Rhodes (a Duran Duran billentyűse) és Colin Thurston által producerelt debütalbumon „csupán” hangszeres szerepet töltött be, és időnként kísérővokál-harmóniákkal segítette Limahlt, miközben a két „szőkített kanári” megfelelően elosztotta egymás között a dalszerzői feladatokat.
Limahl bandája egy pillanat alatt megrohamozta a rádiós toplistákat a nagy slágerrel és a lemez vezető kislemezével, a „Too Shy”-jal, amely messze a „White Feathers” legismertebb dala is. Az óceán túlpartján ez a mai napig az egyetlen nagy slágerük. A tagok Rhodes és Thurston zseniális producerkezei alatt maximálisan kihasználták a nyolcvanas évek szintipopos hangzását, és a szinte diszkós ritmikai árnyalatok „szent egyszerűsége” ellenére nagyon szórakoztató, kifejezetten dallamos refrénű popos rockdalt hoztak létre. A „White Feathers” többi száma viszont sajnos valahogy nem érte el az előbb említett sláger kifinomultságát.
Néhány világos kivételtől eltekintve, mint például a címadó „White Feathers”, amely ritmikai felfogásában és központi hangszerelésében kissé a Japan egyszerűbb dalaira emlékeztet, az egyes szerzemények a lelkes elánnal teli fiatal banda tipikus kezdeti gyerekbetegségeitől szenvednek: túlzottan rászavaztak a szintetikus ritmusokra és a szinte banális szövegekre. Ez utóbbiak kétségkívül az eredeti Kajagoogoo leggyengébb pontjai közé tartoztak. Limahl karizmatikus éneke, valamint Beggs technikailag igényes Chapman Stick- és basszusgitár-játéka, a banda két „főfegyvere” ugyanis nem tudott mindent megmenteni, miközben a gitáros Steve Askew a billentyűs Stuart Croxford Neale és a dobos Jez Strode irányította ritmikus szintetikus áradatban szinte észrevétlen maradt. Az ilyen típusú dalra, amely sokat ígér, de hamar elmerül a nyolcvanas évek legrosszabb elektronikus szintihangzásában, példa a „Lies And Promises”. A „Magician Man” is, bár érdekes énekvonalakat tartalmaz, befejezetlen benyomást kelt, noha a tagok egy rövid hangszeres részben bizonyítják, hogy már akkor kivételes, kiaknázatlan potenciál lapult bennük.
Az átlagos hallgató általában sokat várna attól a daltól, amely a banda nevét viseli, ám a „Kajagoogoo” a nyolcvanas évek egyik legbanálisabb szintipopszerzeménye, ahol a ritmikai árnyalatokban, főleg a basszusnál, jazzes hatások is kimutathatók – annyira különös, bizarr kísérlet, hogy már szórakoztató. Az „Ooh to Be Ah” című újabb slágerrel a banda a „Too Shy” hangulati lendületét próbálta megragadni, de az egész szánalmasan kudarcot vallott, mivel szerkezetében leginkább valamelyik melegdiszkó zenéjére emlékeztet, ahol Limahl valószínűleg a (homo)erotikus szöveghez is ihletet merített. A harmadik sláger, a „Hang On Now” a „White Feathers” egyetlen olyan szerzeménye a „Too Shy” mellett, amely minőségében, ritmikai és hangulati kifinomultságában már a következő Kajagoogoo-album, az kiváló „Islands” (1984) dalait idézi. A romantikus hangulatot a nosztalgikus refrén fogja meg, a finom szintetizátor- és zongoratextúrákat pedig végig bőségesen támogatják a dallamos basszusvonalak. Közben félénken becsúszik néhány melankolikus gitárbetét is, ami mindenképp pluszpont volt.
A „This Car Is Fast” című, újabb gyorsan felejthető szerzeményen ismét a robotszerű szintetikus hangzás és az ostoba szöveg uralkodik. Éppen azok a dalok a legrosszabbak a „White Feathers”-en, amelyeket Limahl egyedül jegyez szerzőként, ez igaz az „Ergonomics”-ra is, amely vidám vezérmotívumával valamelyik B-kategóriás akciósorozat aláfestő zenéjére emlékeztet, természetesen a nyolcvanas évekből. Az egyetlen dicsérni való itt a két énekes kiváló vokális harmóniája. Valószínűleg csak Mr. Hamill tudta, mit akart üzenni a „Fray”-jel, a záró és egyben a lemez legrosszabb számával. A zenei gourmet-k értékelni fogják a basszuson és a billentyűkön hallható ízléses improvizációkat, de a refrén és a szöveg annyira idegesítő, hogy elveszi a kedvet attól, hogy az ember újra meghallgassa a lemezt, amely a színvonalas nyitány után gyorsan csalódást okoz.
A „White Feathers” a „Too Shy” és a „Hang On Now” kivételével ma sem kínál sok okot arra, hogy bárki akár véletlenül is azt gondolja: a zenekar már a következő lemezén óriásit lép előre a zenei fejlődésében. Kicsit ironikus, hogy a Kajagoogoo kreatív értelemben igazán csak Limahl távozása után virágzott ki (vagy miután, az ő szavai szerint, a többiek telefonon kirúgták a bandából), pedig Limahl nagy szólósikere, a „The NeverEnding Story” miatt még ma is ő a legismertebb tagjuk. A másik négy tagnak természetesen megvolt a maga története Limahl elbocsátásáról: szerintük a siker és a hírnév után igazi egomaniákussá vált, akivel egyre nehezebb volt együtt dolgozni a további zenélés során, a banda jövőbeli hangzásáról alkotott elképzeléseik pedig állítólag túlságosan is eltértek egymástól. És még egy kevésbé ismert érdekesség: Limahl külseje ihlette Arthur Adamst, a Marvel képregényrajzolóját Longshot, az X-Men egyik tagjának megalkotásakor.
Felállás
Limahl – ének
Nick Beggs – basszusgitár, Chapman Stick, vokál
Steve Askew – gitár
Stuart Croxford Neale – szintetizátor, vokál
Jez Strode – dobok
Produkció
Nick Rhodes, Colin Thurston, Tim Palmer és a Kajagoogoo
Számlista
1. White Feathers
2. Too Shy
3. Lies And Promises
4. Magician Man
5. Kajagoogoo
6. Ooh to Be Ah
7. Ergonomics
8. Hang On Now
9. This Car Is Fast
10. Frayo
