Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kajagoogoo
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 39:36
Értékelés: 4.5/5
Az újhullámos hősök, a Kajagoogoo második stúdióalbumukat, az „Islands”-t már négyesként adták ki, miután szétváltak az eredeti énekessel, Limahllal, akinek – saját elmondásuk szerint – egy kicsit a fejébe szállt a sztárstátusz. Limahl helyét a mikrofonnál a basszusgitáros és Chapman Stick-játékos Nick Beggs vette át, aki legalább olyan karizmatikus énekesnek bizonyult, mint a híres egykori társa, ha nem még jobbnak. A négyes, amely – ellentétben egykori sorstársukkal – nem áhítozott a csillogásra és a hírnévre, furcsa helyzetben találta magát: a „Too Shy” megahittel és a kereskedelmileg igencsak sikeres debütalbummal, a „White Feathers”-szel (1983) popsztárnak számítottak. Ezért mindenki azt várta tőlük, hogy hasonló stílusban folytatják majd, vagyis futószalagon ontják a slágereket. Beggsnek azonban egészen más elképzelései voltak a zenekar hangzásbeli jövőjéről: szabad utat akart adni néhány artrockos elemnek, és ez volt az egyik fő oka a Limahllal való szakításnak.
Nagy stílusbeli kísérletezésre egyébként nem sok mozgástér maradt, hiszen a kiadó slágereket várt és követelt, Beggs pedig szívesen eleget is tett ennek, mert kiélezett tehetsége volt a rádióbarát slágerek írásához. Az „Islands”, amely kiemelkedő alkotói és érettségbeli fejlődést jelentett a „White Feathers”-hez képest, már megjelenése előtt hozott egy slágerszinglit „The Lion’s Mouth” képében. A dal fúvós hangszereléseivel már a zenekar megváltozott stílusát tükrözte, miközben Beggs egyedi, dallamos basszusvonalai a lehető legdinamikusabb ritmikai alapot adták a nosztalgikus, hipnotikus refrénhez.
Minden arra utalt, hogy a Kajagoogoo Limahl távozása után is a nagy reflektorok fényében fürdőzik majd, hiszen a „Big Apple”, amely az akkor még bűnözéssel átszőtt New York lüktetésének állít emléket, a következő nagy slágerré vált, és az Atlanti-óceán mindkét partján szép sikert aratott. Itt a finom szintetizátorszövetekkel különösen a billentyűs Stuart Croxford Neale tündököl, miközben Beggs ismét lenyűgöz hevesen játszott, játékos basszusvonalaival és kiváló énekteljesítményével, amellyel megidézi a kiszámíthatatlan New York-i utcák hangulatát. A közbeékelődő szaxofonbetétek tovább díszítik ezt az ambientet, a központi hangszerelést pedig leírhatatlan nosztalgia lengi át.
Az újromantikus melosszal átszőtt „The Power To Forgive” szellemes basszusvariációkkal nyit, amelyek szabad utat engednek a kifejezetten dallamos szerkezetnek és a finom szintetizátoros hangszereléseknek. A viszonylag komplex hangszeres szekció, amelyben főleg a Chapman Stick hangja brillírozik, megmutatja a zenekar vágyát, hogy a zenéjükben nagyobb teret nyerjenek az artrockos komponensek. Beggs közben karizmatikus hangjával minden lépésnél gondoskodik róla, hogy az „Islands”-en egy cseppet sem hiányozzon Limahl. A „Melting The Ice Away”, egy újabb, igencsak romantikus lüktetésű szerzemény, kifejezetten kifinomult hangszereléssel van megkoronázva, Beggs pedig az éneklésben ismét bizonyítja, hogy karizmából nem szenvedett hiányt. A hangszeres betétek itt már fél lábbal a jazz fusionben járnak, ami valóban elképesztő hangzásbeli átalakulást bizonyít az előző albumhoz képest. A szövegek is érezhetően jobbak lettek a „White Feathers”-hez viszonyítva, bár bennük még mindig a szerelmi traumák dominálnak.
A „Turn Your Back On Me” lett az album harmadik és egyben utolsó slágere, bár nem érte el azt a sikert, amit a kiadó remélt, és már jelezte, hogy a zenekar népszerűsége lassan, de elkerülhetetlenül apadni kezd. Itt is dallamos és komplex basszusvonalak, valamint színes szintetizátorszövetek uralkodnak, Beggs pedig az egész album talán legjobb énekteljesítményét nyújtja, amely a szellemes, nonszaláns refrénben csúcsosodik ki. A remek örökzöld szórakoztató voltában a gúnyos szöveg is fontos szerepet játszik. A címadó szerzemény kifejezetten ambient irányultságú, és a zenekar nagylelkű szárnyalását jelenti a nosztalgikus artrockba. A fenséges ambient függönyök csodásan simulnak Beggs romantikus énekéhez, a komplex ritmikai díszítések pedig végig gondoskodnak az album egyik legérdekesebb kompozíciójának mozgalmasságáról. A központi motívum, ahol a vokalizálás kicsit a jó öreg „Arnie” felé hajlik, valóban kissé viccesen hangzik, de a fusionos etosszal megtermékenyített hangszeres szekció ma is elvarázsol minden gurmét.
Az „On A Plane”, amelyben ismét visszatérnek a szaxofonbetétek, meglehetősen érdekes keresztezés az újhullám és a jazz fusion között, vagyis kifejezetten dallamos, szép refrént és egy sor szellemes ritmikai variációt tartalmaz, különösen Beggs Chapman Stickjén. A „Part Of Me Is You”, amely megérdemelt volna egy slágerstátuszt, bár sosem lett az, egy újabb alkotás, amelyen ragadós nosztalgia uralkodik, és amely a hallgatót ma is visszarepíti a nyolcvanas évekbe. Itt az egyes tagok technikai készségei nem olyan hangsúlyosak, bár Steve Askew gitáros a záró részben néhány igen finom variációt felvonultat, annál nagyobb a hangsúly azon a kivételes képességükön, hogy hipnotikus hangszereléseket alkossanak, amelyekkel könnyedén felejthetetlen hangulatot teremtenek.
Az „Islands” az instrumentális „The Loop”-pal zárul, egy újabb kifejezetten dallamos alkotással, amelyben a synthpop és a jazz fusion elemei keresztezik egymást, főleg a pazar szaxofonhangszerelések és a dinamikus basszusvonalak révén, a gitártéma pedig Steve Askew pályájának egyik legszellemesebbje. A komplex, mégis dallamos ritmikai variációk igazi csemegét jelentenek a fülnek, a szórakoztató szaxofonbetétek pedig szépen gondoskodnak a kifejezetten pozitív hangulatról. A „The Loop”-on jól hallható, hogy a Kajagoogoo ebben a szakaszban már szinte progresszív rockzenekarrá alakult, bár a szélesebb közönség szemében még mindig tinipopidolok voltak, vagyis azt a „műanyag” imázst viselték, amelytől Limahl távozása után minél előbb szabadulni akartak.
Az „Islands” óriási művészi előrelépést jelentett a „White Feathers”-hez képest, és megmutatta, hogy a négyes egy olyan artrock albumra vágyott, amely a „két világ” legjobb elemeit egyesíti – még ha kereskedelmi sikerük innentől gyorsan hanyatlani kezdett is. Bár ez az album az akkori újhullámos színtér jobb teljesítményei közé tartozik, nem ismételte meg a művészileg jóval gyengébb elődje kereskedelmi sikerét, ami a váratlan hírnévtől megcsömörlött zenekari tagoknak nem jelentett nagy megrázkódtatást. Miután az Egyesült Államokba költöztek, ahol az „Islands”-t „Extra Play” címmel újra kiadták, Kajára rövidítették a nevüket, és a következő albumukon, a „Crazy Peoples Right To Speak”-en (1985) utoljára mutatták be a nyolcvanas években popvíziójukat artrockos elemekkel.
Felállás
Nick Beggs – ének, basszusgitár, Chapman Stick
Steve Askew – gitár
Stuart Croxford Neale – szintetizátor, vokál
Jez Strode – dob, ütőhangszerek
Produkció
Colin Thurston és Kajagoogoo
Számlista
1. The Lion’s Mouth
2. Big Apple
3. The Power to Forgive
4. Melting the Ice Away
5. Turn Your Back On Me
6. Islands
7. On a Plane
8. Part Of Me Is You
9. The Loop (instrumental)
