Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Vega
Kiadó: Spinefarm Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 55:37
Értékelés: 4.5/5
A Vega kellemes meglepetésnek számít a brit szigetek melodikus rockszínteréről, és a 2010-es „Kiss Of Life” debütálással hatékonyan összekeverte az újoncok népszerűségi kártyáit a színtéren. A Vega nem egynapos légy. Ezt bizonyítják az remek koncertjeik, amelyek többnyire Nagy-Britannia hazai színpadaira összpontosulnak, de főleg az, hogy a Vega nyomot hagyott a hagyományos nottinghami Firefest egyik legutóbbi kiadásán, amely az AOR és a melodikus rock hagyományának szentelt fesztivál.
A második album, amelyet ütősen „What the Hell!” címmel adtak ki, megőrzi a debütáló „Kiss Of Life” melodikus rockos fertőző erejének magas lovát. A Vega végig azon fáradozik, hogy saját, felismerhető arculatot alakítson ki. A „What The Hell!” is árasztja ezt a különlegességet, főleg amikor a brit kiindulópontú melodikus rock-formulához érünk. A dallamosságban, a melankolikus érzések átadásában, a drámai pillanatokban és persze a bombasztikus elemek felvonultatásában a Vega közel áll a brit szigetek hagyományos hangulatához, az FM, a Hearland, a Newman vagy a Shy utolsó alkotói korszakához. Mindezek mellett a Vega helyenként még az optimizmus pecsétjét is viseli, amelyet határozott bombasztikus összetevő erősít, és amelyet szigorúan a Def Leppard legjobb napjainak műveiből örökölt (címadó dal: What the Hell!).
A Vega kifejezett érzékkel alkot kiforrott dallamfigurákat, és az új album ezt a minőséget csak mélyíti. Annak ellenére, hogy tizenhárom dal van rajta (a nagyjából egyperces intrót leszámítva), az új lemez nem hagyja azt az érzést, hogy időnként a játékidő feltolásának tolakodó ballasztja, „nyálgépek” (értsd: „nyálas” dalok, amelyek semmilyen art benyomást nem hagynak) nehezednének rá. Olyan melodikus rockról van tehát szó, amely tömören és értelmesen közel áll a nyolcvanas évek brit popzenei megközelítésének filozófiájához is. Az AOR műfaját egyszerűen átszövi ez a fajta artisztikus alapozás. Ez együtt jár. A dalok rövidek, tömörek, kompaktak. A zenekar kivételes dallamos mentalitásának megtestesítői, amely mögött tapasztalt csapat áll, az élén a rutinos Nick Workmannel, aki hosszú éveken át edződött, és még ma is tagja a brit melodikus rock zenekarnak, a Kicknek. Itt van a két kiváló hangszerelő és zeneszerző is, a testvérpár, James és Thomas Martin. Workman énekesként kivételes figura. Rendkívül tetszetős hangszíne uralja a remek refrénelőadásokat, ahol a kísérővokálokkal színezve ő hozza a dalok hangulati csúcspontjait.
A dalok gondosan kidolgozottak. Minőségben nem ingadoznak egymáshoz képest, vagyis nincsenek közöttük színvonalbeli hullámzások. Mind egyenrangúan áll egymás mellett. A csúcspontokat és a személyes kedvenceket tehát magatoknak kell megtalálnotok. A balladisztikus Fade Into Flames-től a fülbemászóan mohó pompás indulókig (címadó dal, White Knuckle Ride, Hands in the Air), a középtempós dalokig (ezek vezetnek az albumon), amelyeket ravaszul állítanak szembe a hangulatok képszerű fordulataival a versszak és a refrén között! Ezek a bombaszt kibontakoztatásában a legmeggyőzőbben működnek az albumon (You Can’t Run, Bless My Soul, She Walks Alone, Turn It On). A hangulat fokozatos építkezését és a refrénben elérhető csúcspontot tekintve az album két legerősebb dala a Saviour, és közvetlenül utána az It’s Gona Be Allright. Az AOR-varázslat ezen a lemezen egyszerűen nem fogy ki. Az első másodperctől az utolsóig. Pontosan ebben a két utoljára említett dalban csillog különösen a finom érzék, amellyel Nick Workman szenvedélyesen veszi a versszakokat, kivételes énekesi teljesítményt nyújtva, és egyszerűen csodálatosan végzi a dolgát!
A Vega a „What the Hell!” albummal olyan lemezt tett le az asztalra, amely megerősíti, hogy a „Kiss Of Life” nem csupán „véletlen” album volt, sőt most már kijelenthetjük, hogy az új lemezzel a Vega az AOR / melodic rock „revival” jelenlegi legjobb világszintű zenekarainak magjába került. A legmeggyőzőbbek közé, vagyis ahhoz a maroknyi bandához, amely aktuális stúdióműveivel a legügyesebben kerülte el a „generikusságot”. Szerencsére ezúttal britekről van szó, és nem megint skandinávokról, így ebből a szempontból is jó felismerés, hogy a melodikus rock manapság nem csupán „az északi vikingek” dacos elszántságából él. A „What the Hell!” kiváló teljesítmény. Tetőtől talpig. Nem tévedhettek vele. Ha függők vagytok attól, hogy mohó, bombasztikus hangulattal tápláljátok az energiátokat, ahogyan az AOR/melodic rock egyedülálló nagysága érti, akkor tudjátok meg, hogy ebből bőségesen akad a „What the Hell!” albumon, és könnyen megeshet, hogy ennek az albumnak a hallgatása közben pompával, visszavonhatatlanul rabjaivá váltok.
Felállás
Nick Workman – ének
Tom Martin – gitár
James Martin – billentyűs hangszerek
Dan Chantrey – dob
Produkció
John Greatwood
Számlista
01. Carnival Of Lost Souls
02. White Knuckle Ride
03. What The Hell
04. Not There For You
05. Cry
06. Raise Ya Game
07. Fade Into The Flames
08. You Can’t Run
09. Bless My Soul
10. She Walks Away
11. Turn It On
12. Saviour
13. It’s Gonna Be Alright
14. Hand In The Air
