Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Pearl Jam
Kiadó: Monkeywrench Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 47:14
Értékelés: 4.8/5
Mi a francnak kellett a kritikusoknak és a kiadóknak csak azért, mert az örökké esős Seattle-ben alakultak, a Pearl Jamet belekényszeríteni abba a flanelinges, patetikus, monoton grunge-medencébe, amely egykor még erőteljes, mára viszont teljesen kiüresedett formát jelentett, és olyan, címkézett bandákkal volt tele, amelyeknek szinte semmi közük nem volt egymáshoz? Še danes még ma is akadnak keménykedők, akik nem tudják megemészteni, hogy a Ten után jött a kiváló Versus, aztán a vitatott fordulatok a felhígult sztárság csillogásától (és nyomorától): a Vitalogy, a No Code, a Yield, a Binaural, a Riot Act, a Pearl Jam, a Backspacer, és most utolsóként, annak bizonyítására, hogy a villám nem csap kétszer ugyanoda, 22 évvel később nem jön ki a számítás a legújabb, Lightning Bolt című lemezzel. Az egykori tinikből és húszas évei elején járó srácokból álló csapat megöregedett társasággá vált, amely a tiniségekre már nem tud és nem is szabad, hogy ráálljon, egyre nyilvánvalóbbá válik a zenei gyökérzet is, mindazok a hajtások, amelyekből a hangzásukat mindig is felépítették: a The Who, Neil Young, a Ramones és Dick Dale keveréke, minél kevésbé holmi mai divatmajmolás. Különösen jólesik, amikor mi, az efféle fejlődést kedvelők rájövünk, hogy velük párhuzamosan mi is öregedtünk és érettünk, és részben az ő segítségükkel is kivételesen jól érezzük magunkat a bőrünkben (persze a jobbra fordulás lehetőségével együtt). Az is igaz, hogy a Pearl Jam az a zenekar, amely a mindig kicsit másmilyen, mindig továbbfejlesztett alkotásait formálva soha nem figyel a külvilág kívánságaira, a tömegek ízlésére és véleményére, a kritikusok és a tömegek átlagos, megrontott ízlésétől távol maradva hű maradt a küldetéséhez. Most, amikor a zenei harcostársak többsége a zeneipar megváltozott játékszabályai miatt kongatja a vészharangot, nemcsak hogy meg tudják tölteni a megalomán méretű stadionokat, hanem az egészben egy szemernyi kompromisszumkészséget vagy a saját lelkük olcsó kiárusítását sem lehet észrevenni.
Négy évvel a lendületes, tudatosan harsány Backspacer után a Pearl Jam minden sietség, kapkodás és kényszer nélkül hangolódik rá a saját frekvenciájára, a felállás pedig az alkotói folyamatba még több demokráciát vitt, és szinte minden tag részt vesz benne (kivéve Matt Cameron dobost, akinek láthatóan túl sok dolga volt a Soundgardennel). Összegezve: közel 30 évnyi zenei együttélés és közös zenei szövés Stone Gossardban, Mike McCreadyben, Jeff Amentben és a szenvedély, a miszticizmus és a rendkívüli ragyogás kimeríthetetlen generátorában, a kiváló énekesben, Eddie Veddernél kifejlesztette a partnerek, a zenei lázadás és (r)evolúció összeesküvő társai gondolatolvasásának képességét, ahol minden megengedett. A már látott és hallott érzése, a déjà vu is halványan jelen van, de ide a semmiképp sem elfojtott düh is beletartozik a nyugtalan otthon, a politikai lázadás ellen, másrészt a terápiás merítkezés a vinil fekete melegében, a többméteres óceáni hullámokban és a szörfözésben, és mindenekelőtt az érett, kemény rock’n’rollban; bonyolítás annyi van benne, amennyit a Pearl Jam-ízlés megenged. Eddie ezúttal a közel ötvenéves korának megfelelő kérdéseket teszi fel az erkölcsről, a hitről, a létezés értelméről, de mindig a saját útját járja. A nyitó Getaway pontosan ott folytatja, ahol a Backspacer véget ért, és eszünkbe juttatja a két tökéletesen kiegyensúlyozott, ütős gitár, a basszus, a dobok és Vedder rendkívüli, elmosódott, megtépázott, összetéveszthetetlen, agonikus hangjának gyönyörű összjátékát. Mindannyian a saját utunkat járjuk, Ed viszont senki irányelveit és utasításait nem hajlandó követni. Lázadó, de stílusos és okkal lázadó. Ez a lázadó pedig intellektussal megáldott lázadó, aki a kivételes Mind Your Manners című dalban (más néven Spin The Black Circle Part II) … A Vitalogy egyik fő ütőkártyájához hasonló punkos ütőerő érezhető ennek az áldozatnak a lényegében is, amelytől az ember a világ metafizikai igazságáról feltett remek kérdések miatt nem tud szabadulni: »Go to heaven / That’s Swell / How you like your living Hell?«. A Father’s Son ezúttal leszámolás a családon belüli pszichopatákkal, akik a génkód és a saját magjuk nevében erőszakot és fájdalmat hintenek az otthonaikban, a saját életük miatti haragjukat és elégedetlenségüket pedig a feleségeik és fiaik hátán élik ki. Mike McCready a maga terápiás módján búcsúzik, gondolom, az elhunyt apjától, a Pearl Jam pedig Dick Dale-es felhangokkal, szörfösen játékosan már a saját magukkal, a világgal és a múlt démonaival való kiváló leszámolás első felében szépen kiengedik a gőzt, és többet adnak, mint amennyit tőlük remélni mertünk volna.
A Sirens minden, csak nem power ballada. A Pearl Jam bocsánatkérő dal a szerelemről, mélyebb figyelmeztetéssel. „We live our lives with death over our shoulders,” énekli Eddie, a gitárok, billentyűk, basszus és dobok lassan csordogáló, álmodozó kontúrjainak csodás szövetébe pedig szervesen vegyül valami felülmúlhatatlan, földöntúli, valami olyasmi, amiért erre a dalra ugyanazon okokból érdemes újra meghallgatni, mint a Hotel Californiát, vagy a „modernebbek” közül bármit a Goo Goo Dolls életművéből. A többlet érzelmi, az érzékiséget és az érzelmességet ezúttal szinte hat percen át hallgathatjátok, és az ízlelőbimbóitokkal pompásan megkóstolhatjátok egy olyan dalban, amely egy pillanatra sem hagy vigasztalanul! A gyönyörű gitárszóló itt valami Slash-es stílusban, azaz bocs, inkább Stone Gossardosan, remekül illeszkedik a tudatosan érzéki világfájdalom textúrájába, ami Eddie interpretációjával együtt értelmesnek és dédelgetésre méltónak hat. Az érzések tengerében azonban elég hely jut az eufóriának is, amely a címadó Lightning Bolt villámcsapásával szúrja át a szomorúság ködfoszlányait. A nyers, féktelen tiniverés már nincs jelen, a Pearl Jam mégis ég – mint a The Who vagy a The Beatles, torzítottabb gitárokkal. Az utóbbiaknál pedig még inkább elidőztök gondolatban az Infallible című dalnál, amely, egyetértek az összehasonlítással, a Magical Mystery Tour albumra tripel, a hasonlóan szóló gitárok, billentyűk és dobok mellett a kivételes szónok per excellence, Ed V. úr személyesen szuggesztív hangmoduláció révén is hozzájárul. Ő pedig az az tekintély, aki négy éve vétót emelt a Pendulum ellen a Backspaceren. Ezúttal az átdolgozott szám kapott egy kis szonikus varázsként ható port. Ed hangja balról jobbra vándorol a hangszórók között, a dobok, csengettyűk és a háttérben megbúvó, tompított zongoraecsetek szinte Nick Cave-es hangulata, az egyszerű dal pedig hatásosan bemászik a bőrünk alá minden egyes húrpengetéssel, lehelettel, a nagy Vedder baljósan édes, fájó kiáltásaival és az általa válogatott PJ-s énekesvirágok kórusával a virágzatban. A szuszpensz tökéletes, a minimalizmus után pedig a Swallow Whole bágyadt ébredése következik. Az életöröm, a pozitivizmus, a hullámok és a természet csobogása, az érettség és a felnőttség egy kis huzatot hoz az egészbe, amely elfújt minden múltbeli démont, a Pearl Jam pedig a Byrds-féle gitárok szinte könnyed hangzásával a napot, a szelet, az óceánt ünnepli, és a megbocsátást, a metafizikát, valamint a elkerülhetetlen várását lehelik.
A Let The Records Play valahogy megfelelően belopózott ide, hogy megkönnyebbítsen és felvidítson egy kis Led Zeppelin-es filcességgel és dallamos rusztikussággal, miközben a Pearl Jam nem hangzik olcsónak, elhasználtnak vagy megfakultnak, Stone pedig az album vége felé teljesen kiengedett irányba „tereli”. A Swallowed Whole átkozottul emlékeztet arra, amit Eddie a Ukulele Songs című szólólemezén megírt, csak most az ukulele helyett a teljes PJ-sereg kollektív kíséretét halljuk a hangszórókból, amely a dalt a néhai Beatles-hős, George Harrison érzésével festi meg, és egy gramm felesleges patina sem ül a könnyed kis dal kontúrjaira, amely a hűséget sugározza önmaga és a saját elvei iránt. Ezeknek köszönhetően a hangok kollázsában, óceánjában elég hely marad a Yellow Moon misztikumának és eklektikus álmodozásának, valamint a Future Days szívszaggató fináléjának érzékiségének, amely a rejtett country finomságát sugározza, olyan rezonanciával, amilyet csak a Pearl Jam-féle veteránok képesek magukból kisajtolni. A kivételesség, a továbbfejlődés, a javulás és az érés ígérete teljes mértékben beteljesült!
https://www.youtube.com/watch?v=b2Tt_QT7Z8Q
A Pearl Jam mitikusságára, szinte megfoghatatlanságára és formába nem szorítható voltára gondolva ezt a gondolatmenetet ma azzal az igazsággal zárnám, hogy vannak, igaz, kevesen, akik a mai trendek és előírások világában is képesek megőrizni a saját gerincüket. A Pearl Jam soha nem követte a trendeket, hanem maga hajtotta őket. Sőt, saját utakat és kerülőutakat választott, és közben hű maradt a saját alapelveihez, amelyek miatt a Ten, a Versus vagy a másik nyolc lemez megismétlését nem is szabadna várnunk. A srácok ez idő alatt megértek, levetették az ifjonti lázadás felszínét, és olyan zenekarrá váltak, amely a középkorú férfiaknak és nőknek is való. A Pearl Jam minden korosztálynak való zenekarrá vált, anélkül hogy eladta volna magát vagy elveszett volna. Évről évre közelebb kerülnek a klasszikusság fényéhez, a vintage báj pedig közben nem hajtja őket a történelem lomtárába. Az életműdíjak és a hírességek csarnokába való beiktatások része annak az elismerésnek, amellyel munkájukat és erőfeszítéseiket jutalmazzák, de az olcsó díjaknál és a falra akasztott plakettektől is jobban a esőfelhők és szürkeség fátylába burkolózó város férfiai a világban a szokatlanság, a szépség, a szívélyesség és a küldetésük iránti sugárzó odaadás sugarait akarják elhinteni, ami már ma Rollingék, a The Who, a Ramones, Iggy és serege, valamint Neil Young és a Crazy Horse mellé állítja őket, akikre mindig is felnéztek és vágyakoztak, a csillagok után nyúlva pedig a tudattal, hogy ugyanabba a folyóba kétszer nem lehet belelépni, mindig egy-két-három araszzal tolták tovább a képességeik határait. 22 évvel a Ten után, ha vele zárom, a Pearl Jam jobban hasonlít önmagára, mint az út kezdetén, ami lényeges, ahogy ők maguk is hangsúlyozzák, hogy végre kényelmesen és jól érzik magukat a bőrükben, ami így is van rendjén. A Lightning Bolt ennek a dokumentuma, és csak azt kívánhatjuk, hogy ez így is maradjon még évtizedekig!
Felállás
Eddie Vedder – ének, gitár
Stone Gossard – gitár
Mike McCready – gitár
Jeff Ament – basszusgitár
Matt Cameron – dobok
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Brendan O’Brien – billentyűk, gitár
Kenneth „Boom” Gaspar – billentyűk
Ann Marie Simpson – hegedű
Produkció
Brendan O’Brien
Számlista
1. Getaway
2. Mind Your Manners
3. My Father’s Son
4. Sirens
5. Lightning Bolt
6. Infallible
7. Pendulum
8. Swallowed Whole
9. Let The Records Play
10. Sleeping By Myself
11. Yellow Moon
12. Future Days
