Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Ayreon
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 89:54
Értékelés: 4.5/5
Arjen Anthony Lucassen, a holland multiinstrumentalista és az epikus történetek fáradhatatlan „mesélője” a progresszív rock/progresszív metal világának egyik legnagyobb munkamániása. Leginkább a konceptalbumokra épülő Ayreon-projektjével lett híres, bár mellette egy csomó más mellékprojektet is vitt, például a Star One-t, a Guilt Machine-t, az Ambeont és a Stream of Passiont. Az Ayreon 1995-ös megalakulása óta Lucassen „gyereke”: remek szelep volt ahhoz, hogy belevesse magát az ambiciózus rock/metal operák írásába. A nagyfőnök azóta is szilárdan őrzi az egész alkotói projektet központi zenészként, producerként, zeneszerzőként és összekötőként, míg a többi alkalmi közreműködő folyamatosan cserélődik. Kivétel Ed Warby dobos, aki 1998 óta Anthony állandó munkatársa. Az Ayreon ez idő alatt szép számú, többé-kevésbé nagyra becsült konceptuális rockopera-lemezt adott ki, és ezeken a legkiválóbb zenészek, mindenekelőtt a rockzene legjobb énekesei váltották egymást.
Ez egészen a „01011001 (2008)” albumig működött is, amikor Lucassen a megjelenése után (látszólag) lezárta az Ayreon-történetet, mert úgy érezte, elfogyott az igazi ihlet és az ambíció az újabb meggyőző rockoperett-vállalkozásokhoz. A „01011001” kritikái ugyan többnyire pozitívak voltak, a hívek közül azonban sokan egybehangzóan úgy látták, hogy minden szép és jó, az album a megszokott hangzási keretek között mozog, de az Ayreon már nem kínál semmi izgalmasan frissítőt, ami igazán megdolgoztatná a hallgató fantáziáját. Pedig ez hihetetlenül jól ment a korábbi remekműveknek, élükön az „Into the Electric Castle” (1998) és a „Universal Migrator” (2000) szaga két részével.
Lucassen maga is bevallotta és közölte, hogy az Ayreon kapcsán kreatívan kifogyott. Ezért ötéves szünet mellett döntött. Ez idő alatt más projekteknek szentelte magát, élükön a space rock/metal irányultságú Star One-nal, így teljes gőzzel dolgozott tovább, de benne végig izzott az a szikra, amelyből az Ayreon az új, pompásan „The Theory of Everything” címre keresztelt albummal újra lángra kapott. A pihenő bőségesen megtérült, hiszen ez a zenekar teljes történetének hangszerelés és ritmika terén (ha pedig nem is hangulat terén) legösszetettebb munkája, amelyen ismét egy elég mély konceptuális üzenet bújik meg, amelyet – ahogy várható – az énekesvendégek remek névsora ad elő.
Lucassen úr a „The Theory of Everything”-en eddig talán a legimpozánsabb sort gyűjtötte össze a progresszív rock világából, hiszen olyan legendák működnek közre, mint a kultikus basszusgitáros/énekes John Wetton (Asia, ex-King Crimson), a billentyűs varázsló Rick Wakeman (ex-Yes), a gitáros nagymester Steve Hackett (ex-Genesis), és egy másik legendás billentyűs zseni, Keith Emerson (ELP). A többi, valamivel fiatalabb közreműködő is, aki ezúttal otthagyta a keze nyomát, a legnagyobb virtuózok elitjébe tartozik, ez különösen igaz a billentyűs Jordan Rudessra (Dream Theater), míg az énekesek, Christina Scabbia (Lacuna Coil), Tommy Karevik (Kamelot), Micahel Mills (Toehider), Marco Heitala (Nightwish), JB (Grand Magus) és Sara Squadrini (Ancient Bard) nagy becsben állnak mindazoknál, akik aktívan követik a progresszív metal világát. Érdekes viszont, hogy Lucassen ezúttal nem volt az énekesek között, mert kizárólag a hangszeres és a produceri feladatoknak szentelte magát.
A már megszokott és várt Ayreon-hagyomány szerint az albumon több (ezúttal pontosan nyolc) különböző énekes szerepel, akik sorra a koncepció különböző karaktereit alakítják: JB a Tanár szerepében lép fel, Scabbia az Anyát kapta, Wetton (milyen találó) a Pszichiátert játssza, Harevik a Tanonc, Mills az Apa, Hietala a Rivális, Squadrani pedig a Lány. Ilyen kaliberű neveknél, ahol többségben a progresszív rock legendái vannak, nem meglepő, hogy az új album kissé inkább progresszív rock irányú, mint a keményebb elődje, a „0101101”. A „The Theory of Everything” kevésbé ütős az elődjénél, és több rajta a hangszeres rész, ami lehetőséget ad néhány markáns improvizációra az előbb említett zenemesterek rendezésében. Az Ayreon pedig mindig is esküdött a változatos folk rockos hangszerelésekre, amelyek számos hagyományos hangszerre épülnek, valamint a pompás szimfonikus közjátékokra, és ezekből a „The Theory of Everything”-en tényleg bőven akad. A várt metálgitáros kirohanások sem maradnak el, és jól kiegészítik az egyes zenekari részeket.
A „The Theory of Everything” koncepciója ezúttal nem sci-fi történet, ahogy az a korábbi albumok többségén szokás, ha nem szabály volt, kivéve a „The Human Equation”-t (2004), ahol a történet az emberi agyban játszódott. Itt realista keretbe van helyezve, és részben olyan filmek ihlették, mint az „A Beautiful Mind” és a „Rain Man”, valamint a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyv. Egyúttal teljesen új kezdete egy konceptuális sagának, hiszen a „0101101” az eredeti Ayreon-történet végét jelentette, amely több albumon át egészítette ki önmagát.
Ez a dupla album négy szegmensre/fejezetre oszlik (Singularity, Symmetry, Entanglement és Unification), és a legtöbb korábbi Ayreon-megmozduláshoz hasonlóan az első másodperctől beszippantja a hallgatót a konceptuális-hangulati történések szívébe, és szinte a végéig sakkban tartja, mert unalmas pillanat gyakorlatilag nincs. A számok száma tényleg hatalmas, egészen 42, bár mind valójában négy „feldarabolt”, több mint 20 perces eposz alkotórésze, így a hangszerelések és stílusbeli kísérletek választéka igazán színes, és sok progrock-gurmé örömére szolgál. Az albumot tehát muszáj egészben hallgatni, ezért a mindenféle „favoritok” kiválasztása teljesen értelmetlen.
A férfi és női énekszólamok meggyőző váltakozása végig rendkívül finom és nem tolakodó, ami jól hallható már a nyitó „The Blackboard”-on. A címadó dal epikus alkotás, négy külön részre osztva, ezért külön említést érdemel. A „feldarabolt” szvit első részén, amely a Gabriel-éra Genesis és a Yes közelebbi találkozásának hangzik, Hackett és Wakeman uraknak a vehemens virtuóz bravúrjait is lehet csodálni. A „The Teacher’s Discovery”-n az egész pentaton skálákra épül, ami a hangulatba a misztika leheletét viszi. A „The Teory of Everything” számos folk rock színezetű közjátékával is kitűnik, ez hallható már a kiváló „Progressive Waves”-en, ahol Emerson úr felejthetetlen szólóorgiát csap a moog modularon.
A ritka lágyabb, power balladás pillanatok, mint például a „Quid Pro Quo”, is nagyon ízlésesre sikeredtek, a kelta misztikát pedig újra és újra megidézik az olyan alkotások, mint a pásztoridillt idéző csemege, a „Mirror Of Dreams”, ahol a hagyományos sípok sem hiányoznak. Elektronikus mintákat sem kell nagyítóval keresni az ütős gitárfrázisok között, köszönhetően az olyan daloknak, mint a „The Visitation”. A címadó dal harmadik részén pedig, amely újabb ügyes prog metal és szimfonikus rock fúzió, és amikor az album már a vége felé közeledik, az Ayreon különösen remek módon bizonyítja, hogy az intenzív, hangulatos drámaiság megteremtésének igazi mestere.
A „The Theory of Everything” talán az Ayreon eddigi diszkográfiájának legérettebb darabja. Ez nem az az album, amelyet bárki (a régi hívek is beleértve) megkaphat néhány hallgatásból, hanem sok türelmet és időt kíván, ami végül nagyon bőségesen megtérül, mert minden hallgatásnál lehet benne valami teljesen újat, korábban fel nem fedezettet felfedezni és hallani, és talán ez a legjobb bizonyíték a frissítő minőségére. Valahol a „Universal Migrator” saga óta, amikor elérték alkotói csúcsukat, gyakorlatilag senki nem várja és követeli az Ayreontól, hogy a zenei újítás örök letéteményesei legyenek, mégis Lucassen mester néhány ragyogó ötlettel ezúttal szépen meglepett mindenkit, aki azt hitte, hogy teljesen kimerítette a zeneszerzői ötletek gazdag tárházát.
Felállás
Énekesek: (szerepük sorrendjében)
JB (Grand Magus) mint Tanár
Sara Squadrani (Ancient Bards) mint Lány
Michael Mills (Toehider) mint Apa
Cristina Scabbia (Lacuna Coil) mint Anya
Tommy Karevik (Kamelot, Seventh Wonder) mint Zseni
Marco Hietala (Nightwish, Tarot) mint Rivális
John Wetton (Asia, ex-King Crimson) mint Pszichiáter
Hangszeresek
Ed Warby (Hail of Bullets, Gorefest) – dob
Rick Wakeman (ex-Yes) – billentyűs hangszerek
Keith Emerson (ELP) – billentyűs hangszerek
Jordan Rudess (Dream Theater) – billentyűs hangszerek
Steve Hackett (ex-Genesis) – szólógitár
Troy Donockley (Nightwish) – whistle, sípok
Ben Mathot (Dis) – hegedű
Maaike Peterse (Kingfisher Sky) – cselló
Jeroen Goossens (Flairck) – fuvola, basszusfuvola, piccolo, bambuszfuvola, kontrabasszusfuvola
Siddharta Barnhoorn – zenekari hangszerelés
Michael Mills (Toehider) – ír bouzouki
Wilmer Waarbroek – háttérének
Arjen Anthony Lucassen – elektromos és akusztikus gitár, basszusgitár, mandolin, analóg szintetizátor, Hammond-orgona
Produkció
Arjen Anthony Lucassen
Számlista
CD 1
„Phase I: Singularity” (23:29)
1. Prologue: The Blackboard
2. The Theory Of Everything Part 1
3. Patterns
4. The Prodigy’s World
5. The Teacher’s Discovery
6. Love And Envy
7. Progressive Waves
8. The Gift
9. The Eleventh Dimension
10. Inertia
11. The Theory Of Everything Part 2
„Phase II: Symmetry” (21:31)
12. The Consultation
13. Diagnosis
14. The Argument 1
15. The Rival’s Dilemma
16. Surface Tension
17. A Reason To Live
18. Potential
19. Quantum Chaos
20. Dark Medicine
21. Alive!
22. The Prediction
Hossz: 45:00
CD 2
„Phase III: Entanglement” (22:34)
1. Fluctuations
2. Transformation
3. Collision
4. Side Effects
5. Frequency Modulation
6. Magnetism
7. Quid Pro Quo
8. String Theory
9. Fortune?
„Phase IV: Unification” (22:20)
10. Mirror Of Dreams
11. The Lighthouse
12. The Argument 2
13. The Parting
14. The Visitation
15. The Breakthrough
16. The Note
17. The Uncertainty Principle
18. Dark Energy
19. The Theory Of Everything Part 3
20. The Blackboard (Reprise)
Hossz: 44:54
