Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nucleus
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 45:48
Értékelés: 5/5
A „We’ll Talk About It Later” a brit jazz-rock fusion legendájának, a Nucleusnak a második albuma volt. A kiváló debütálás, az „Elastic Rock” (1970) pora még le sem ülepedett, amikor ugyanabban a felállásban még erősebben tértek vissza, és megalkották pályafutásuk legjobb munkáját, amellyel a jazz fusion legnagyobbjai mellé zárkóztak fel. A legendás trombitás és zeneszerző, Ian Carr és hangszeres perfekcionista társasága a „We’ll Talk About It Later” idejére még szorosabban összeforrt egyenrangú zenei kollektívává, és érezhetően agresszívebb zenei megközelítéssel mutatkozott be.
A Nucleus kezdettől fogva Carr zenekara volt, ezért a trombita náluk jóval fontosabb helyet foglalt el a hangzásban, mint a legtöbb más jazz fusion formációnál, ahol általában egyáltalán nem szerepelt, vagy csak teljesen mellékes szerepet kapott. A legendás Miles Davis nagy rajongója és társai szívesen mutatkoztak be Ian Carr’s Nucleus néven is, ami többször okozott zavart, mert sokan nem tudták, hogy önálló projektről vagy zenekarról van-e szó. A skót trombitás azonban hangszeres társainak mindig sok szabadságot hagyott, a szerzésben is. Ezen az albumon zeneszerzőként elsősorban Karl Jenkins billentyűs ragyogott, aki a legjobb szerzemények nagy részét jegyzi.
A kiváló hangszeresek mindössze néhány hónap alatt a fejlődés következő fokára léptek, és a „We’ll Talk About It Later” lemezen a jazz és a progresszív rock egyedi ötvözetét még több kiszámíthatatlan improvizációs és szólórésszel bővítették. Chris Spedding elektromos gitárja, a tősgyökeres jazzisták közt az egyetlen rockeré, itt még nagyobb szerepet kapott. Ahogy izzó riffeket és szellemes szólókat sző a fenséges fúvós szekcióval összefonódva, az olyan pokoli hangszeres elegyet szül, amitől a korabeli keményebb rockzenekarok közül is sokan elpirultak volna. Carr zseniális trombitajátéka ezúttal is lenyűgöző, tulajdonképpen a brit jazz fusion történetének legjobbja, és több mint nyilvánvaló Miles-hatás alatt áll. Az időnként oboán/szaxofonon játszó Jenkinsszel és a szaxofonos/fuvolás Brian Smitthszel együtt halálos fúvós szekciót alkot. A Clyne/Marshall alkotta ritmusszekció is gyakran úgy szól, mintha egy másik világból érkezne.
Az album az elejétől a végéig szinte függőséget okozó energiával, folyékonysággal és dinamikával dicsekedhet. A Nucleus felfokozott jazz-rock fusionjével valóságos hangszeres termonukleáris bombát robbant, amit már a nyitószám is szemléletesen igazol. A fenséges rombolás, a „Song For the Bearded Lady” a zenekar története egyik legjobb és legismertebb alkotása, amelyet a nyers kinetikus energia és a tiszta zenei perfekcionizmus szüntelen kitörései jellemeznek. A Nucleus már a szerzemény elején szitává lövi a hallgatót fenséges fúvós harmóniákkal és izzó gitárfutamokkal, amelyek közt pusztító dobátvezetések és csörömpölő basszusmenetek kígyóznak. Carr trombitája a szaxofonokkal együtt szó szerint mindent maga alá gyűr. A szólója kétségkívül az egyik legjobb trombitaszóló, amit valaha hallottam. Ugyanilyen „sztárja” a számnak Spedding vad improvizációival, míg Jenkins elektromos zongorajátéka felveheti a versenyt a jazz fusion és a progresszív rock legnagyobb billentyűseinek legjobb pillanataival. Ettől a robbanékony hangszeres mesétől azonnal összefut a nyál minden hangszeres gourmand szájában.
Az album a remek „Sun Child”-dal hasonlóan fűtött tempóban folytatódik, ahol nem hiányoznak az intelligens improvizációs betétek és a színes ritmusszekciók. A pajkos fúvósaranzsok itt vad táncba keverednek a kópé gitárfrázisokkal és a vigyorgó basszusvonalakkal. Spedding wah-wah futamai remekül úsznak a kiszámíthatatlan ritmikai kombinatorikán át, és gyakran kerülnek két tűz közé a trombita és a szaxofon játékában. A „Lullaby For a Lonely Child” a címéhez illően nyugodt, szinte békés ütős és elektromos zongorás bevezetővel indul. A trombita finom kísérete és az akusztikus gitár elegáns betétei fenséges hangulatot árasztanak. Az érzékeny patoszának köszönhetően, főleg a visszafogott ritmusszekció révén, a zenekar egyik legszebb szerzeménye. Ezt követi a címadó „We’ll Talk About It Later”, amely számos vad rockos elektromosgitár-betéttel dicsekedhet. A folytatásban hihetetlen dinamikájával nyűgöz le az őrült improvizációk révén, főleg a gitáron és a billentyűkön, de a megvadult fúvós szekció is.
Az „Oasis” a közel tíz percével az album leghosszabb és egyben legambiciózusabb szerzeménye, ahol a fúvósok megvadult használata és a sokféle ritmikai díszítés ejt ámulatba. Carr itt trombitás orgiával tiszteleg nagy tanítója, Miles Davis előtt. Ebben a számban minden a hangszeres istenek eledele: Marshall gyilkos cintányérhasználatától Clyne funkos basszusvonalain és az űrbeli fúvósimprovizációkon át Spedding keményen megfűszerezett rockgitár-frázisaiig. Az album legnagyobb meglepetését a burleszk „Ballad of Joe Pimp” szolgáltatja, amely Spedding énekével nagy kontrasztot képez a Nucleus megszokott hangszeres zenéjéhez képest. Ez az egyetlen alkotás a történetükben, amely az izzó gitárriffnek köszönhetően, amire akár egy Black Sabbath is büszke lenne, közelebb áll a hard rockhoz, mint a jazzhez. Spedding éneke fekete humorral van átitatva, egy hazug párkapcsolat kárára. A vigyorgó riffeknek a háttérben pajkos fúvósok bólogatnak, amelyek még tovább fűszerezik ezt a nem tipikus, de szimpatikus darabot.
Az album temperamentumos zárásáról az „Easter 1916” gondoskodik. A szám címét és a beszélt szöveget az ír függetlenségi harc döntő éve ihlette. Ez az album borítóján látható fotóról is kiderül. Miközben vad dobátvezetések kígyóznak a lüktető gitárriffeken és az agresszív fúvósokon át, a háttérben egy rövid felolvasás hallható erről a fontos történelmi eseményről. Smith szaxofonszólója kiváló, de még jobban lenyűgöz Marshall dobszólója, amely talán a pályafutása legjobbja. Ideális lezárása egy albumnak, amely a jazz fusion idealizmusának megtestesülése.
A „We’ll Talk About It Later” a jazz-rock fusion történetének legjobb alkotásai közé tartozik, a műfaj olyan nagyságainak legjobb munkái mellett, mint a Miles Davis, a Weather Report, a Mahavishnu Orchestra, a Return To Forever és így tovább. Megítélésem szerint egyben a brit jazz fusion történetének öt legjobb albuma közé is tartozik. Vele a Nucleus a időtlen hangszeres harmóniák és improvizációk megalkotásának csúcsára jutott, amelyekbe a jazz és a rockzene legszebb erényeit sikerült beleszőniük. Kiválósága ellenére az album nem hozott nekik szélesebb körű ismertséget. Pályájuk további részében sem sikerült elérniük a fentebb felsorolt műfaji legendák kereskedelmi sikerét, de ez semmit sem von le e mestermű nagyságából és néhány további teljesítményükből, amelyekkel halhatatlanságot biztosítottak maguknak a jazz és a hangszeres zene világában.
Megjegyzés: ez a kritika Ian Carr emlékének (1933. 4. 21. – 2009. 2. 25.) szól. R.I.P.
Felállás
Ian Carr – trombita, kürt
Karl Jenkins – elektromos zongora, oboa, zongora, baritonszaxofon
Brian Smith – tenor- és szopránszaxofon, fuvola
Chris Spedding – elektromos és akusztikus gitár
Jeff Clyne – akusztikus basszus, elektromos basszus
John Marshall – dob, ütőhangszerek
Producer
Peter King
Számlista
1. Song For The Bearded Lady
2. Sun Child
3. Lullaby For A Lonely Child
4. We’ll Talk About It Later
5. Oasis
6. Ballad of Joe Pimp
7. Easter 1916
