Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gentle Giant
Megjelenés: 1973
Játékidő: 38:08
Értékelés: 5/5
A zenekar tagjai valószínűleg egy csipkelődő, társadalomkritikus történetként írnák le ennek az albumnak a hangulatát: a barátságos óriás megpróbál belépni egy üvegházba, de az óriási termete miatt az egy szemvillanás alatt ezer darabra törik. A barátságos óriásból ezzel egy csapásra szomorú óriás lesz. A feltevésem nem légből kapott, hiszen az album címe és koncepciója egy szellemes aforizmából ered, amely az irigységet célozza, a közmondásból, hogy „üvegházban élők ne dobálóznak kövekkel”. Ez csak egyike volt a legendás brit progresszív rock zenekar számtalan tréfás poénjának, amely nemcsak rendkívül komplex szerzeményeivel, hanem ugyancsak komplex, társadalomkritikus filozófiájával és fekete humorával is kitűnt.
A Gentle Giant a szokatlan, csibészes humora ellenére – vagy éppen amiatt – legalább akkora tiszteletnek örvendett, mint amekkorát a progresszív rock történetének egyik legkísérletezőbb és legeklektikusabb zenekaraként kivívott magának. Kiszámíthatatlan zenei ragukba rendszerint folk, jazz, szimfonikus zene és hard rock elemeit keverték. Ezeket általában poliritmikus alapokra építették, szokatlan többszólamúsággal egészítették ki, időnként pedig a pajkos fúvósok és vonósok kísérték őket. A kísérletező prog rocknak ezt az egyedi formáját folytatták azon a lemezen is, amelyről ez a kritika szól.
Az „In a Glass House” volt az első albumuk a kiváló szaxofonos, trombitás és énekes, Phil Shulman távozása után. A Shulman fivérek legidősebbike a zenekar többi tagjával való viták miatt úgy döntött, hogy visszavonul az aktív zenélést – ez közvetlenül az „Octopus” (1972) turné után történt. Az évek során sikerült ugyan megbékélnie egykori társaival, de zenészként már soha nem tért vissza. A távozása egy kisebb stílusbeli fordulat kulcsa volt, amelyre a hard rock elemeinek nagyobb aránya és a jazzes hangszerelések kisebb hangsúlya volt jellemző. A zenekar többi tagja Phil kiválása után könnyedén összeszedte magát, és megtartotta azt a magas szintű harmonikus és ritmikai komplexitást, amellyel korábban is lenyűgözött. Az album sok szempontból ott folytatta, ahol az elődje, az „Octopus” abbahagyta, azzal a különbséggel, hogy a hangszeres részekben itt-ott egy hajszállal agresszívabb megoldásokat engedett meg magának.
A lemezt a „The Runaway” klasszikusa nyitja, amelynek színes bevezetőjében üvegcsörömpölés hallatszik. Ez a kiváló szerzemény szinte megroskad a játékos, kiszámíthatatlan ritmusváltások, a közbeékelt barokk-pasztorális fuvolabetétek és az ütős gitárpasszázsok súlya alatt. A tréfás ritmusokon és a nélkülözhetetlen vibrafonszólón túl a karizmatikus szaxofonos, Derek Shulman színes vokalizálása is elvarázsol. A rendkívüli ritmikai és harmonikai komplexitás mellett szinte lehetetlen kiemelni az egyes hangszeresek hozzájárulását, hiszen végig úgy játszanak, mint egy jól megolajozott, egységes gépezet, felesleges, hosszabb szólós egóutazások nélkül. Az „An Inmates Lullaby” kétségtelenül a progresszív rock történetének egyik legszokatlanabb balladája, pontosabban altatódala. Az örök tréfamesterek itt az ütőhangszerek avantgárd használatának legkülönbözőbb trükkjeihez nyúlnak, főleg a xilofon bőséges alkalmazásával teremtik meg az ide-oda ringatózó óriás védelmező hangulatát. Derek falsetto éneke és a színes vokális harmóniák gyönyörű altatódalt eredményeznek, amelyre a legvitézebb óriás is úgy aludna el, mint egy gyöngéd kisdad.
A „Way of Life” szökellő burleszk, amelyre számtalan kiszámíthatatlan átmenet, szellemes hangszeres betét és kiélezett hard rock gitárpasszázs jellemző. A harcias hangulatú éneket poliritmikus ritmusok és az állandóan változó motívumok kísérik. A szerzemény a nyitány hard rockos ütőerejéből aztán romantikus, sőt mondhatni ünnepélyes, barokk-pasztorális szakaszba billen át, rengeteg szimfonikus elemmel. Közben szokás szerint nem hiányzik a sok avantgárd ritmikai betét sem. Az „Experience” egy újabb közkedvelt Gentle Giant-klasszikus, amelyben leginkább a nem konvencionális vokális harmóniákat, az orgona dinamikus használatát és a burleszk ritmikai díszítéseket lehet csodálni. Engem személy szerint ennek a szerzeménynek a hangulata a csintalan templomi egerekre emlékeztet, akik vidáman rohangálnak, bosszantják a macskát, és jóllaknak a jámbor hívők adományaiból. Ehhez kétségkívül hozzájárul Minnear ünnepélyes templomi orgonahasználata, a kórusszerű többszólamúság és John Weathers pajkos ritmusai. Az efféle barokk-egyházi motívumokat Green agresszív hard rock passzázsai és Derek dühödt visítása szeli át, amelyek legalább nagyjából egy csipetnyi komolyságot visznek a dologba.
Az „A Reunion” rövidebb, finom, barokk-pasztorális alkotás hegedű és mandolin gyengéd hangjaival, amelyekhez Green érzékeny éneke társul. A záró folk rockos mulatságról a kiváló címadó dal gondoskodik, amelyben főként a hard rock gitárpasszázsok és a pasztorális elemek kombinációja nyűgöz le, a fuvola, az akusztikus gitár és a mandolin szellemes használata révén. Green az ütős gitárfrázisaival ismét bebizonyítja, hogy bármelyik korabeli kemény rock zenekar szívesen látta volna maga mellett. Az efféle folk-hard rockos gyakorlattal időnként még a progresszív rockos „unokatestvéreiket”, a Jethro Tullt is megközelítik. A zárómásodpercekben hangkollázs formájában ismétlődnek meg az album egyes dalainak fő motívumai, az üvegcsörömpöléssel együtt.
A Gentle Giant az „In a Glass House”-zal újabb örökzöld mestermunkát alkotott, amely arany betűkkel íródott be az eklektikus progresszív rock évkönyveibe. Ebben az időszakban az örök haszontalanok soraiban minden eddiginél hevesebben égett a megfékezhetetlen kompozíciós kísérletezés és a más galaxisokból érkezett hangszeres motívumok felfedezésének tüze. Rendkívüli zenei tehetségüket és csibészes filozófiájukat sikerült azzá az ideális kombinációvá ötvözniük, amely örök időkre halhatatlan státuszt biztosított nekik a zenei ínyencek körében. Az „In a Glass House” Európában jelentős népszerűségre tett szert, az Egyesült Államokban viszont egyáltalán nem jelent meg, emiatt kultikus gyűjtői értéke lett. Újrakiadásként csak 2005-ben bukkant fel amerikai földön.
Felállás
Derek Shulman – ének, alt szaxofon, szoprán szaxofon, blockflöte
Gary Green – hat- és tizenkéthúros gitár, mandolin, ütőhangszerek, alt blockflöte, vokál
Kerry Minnear – billentyűs hangszerek, ütőhangszerek, blockflöte, vokál
Ray Shulman – basszusgitár, hegedű, akusztikus gitár, ütőhangszerek, vokál
John Weathers – dob, ütőhangszerek
Produkció
Gentle Giant
Számlista
1. The Runaway
2. An Inmates Lullaby
3. Way Of Life
4. Experience
5. A Reunion
6. In A Glass House
