Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Alan Parsons Project, The
Kiadó: Arista Records
Megjelenés: 1985
Játékidő: 37:59
Értékelés: 4/5
A „Vulture Culture” az art rockos attrakció, The Alan Parsons Project egy újabb albuma volt, amelynek sikerült a modern zene krónikájába a prog rock és az AOR egyik legvonzóbb és legérdekesebb hibridjeként beírnia magát. A „Vulture Culture”-t eredetileg az elődje, az „Ammonia Avenue” (1984) második részének, kísérőlemezének szánták, hiszen az eredeti tervek szerint a projektnek dupla kiadványként kellett volna megjelennie. Egy ilyen ötlet azonban a nyolcvanas évekhez képest mégiscsak túl kockázatos volt, főleg egy olyan zenekarnál, amely az „Eye in the Sky” (1982) című albummal és az azonos című szupersláger kiadásával világszerte ismert pop-rock szenzációvá vált.
A „Vulture Culture” stílusában még mélyebbre merül a pop-rock vizekben, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy ez az egyetlen lemez a zenekar történetében, amelyen nem működött közre Andrew Powell vezényletével zenekar. A kristálytiszta produkció a nagyfőnök, Alan Parsons nevéhez fűződik, aki ezúttal is írt néhány billentyűs részt, és a szokásos módon lenyűgöző, valamint nagyban segít kiemelni az egyes hangszeres erényeket.
Akárcsak az összes korábbi TAPP-album, a „Vulture Culture” is érdekes koncepciót hordoz, amely sajnos ma még aktuálisabb, mint megjelenésekor volt. A lemez címe és a szövegek többsége az úgynevezett dögkeselyű-kultúrára utal, ami remek metafora a modern, kapzsi emberek alkotta társadalomra, akik mások szerencsétlenségének örülnek, legyenek akár politikusok, vállalkozók, újságírók vagy irigy szomszédok. A szövegek leplezetlen cinizmust hordozó társadalomkritikus töltetével szemben az album hangulata végig pozitív, ami valahogy már-már jellemző volt a TAPP-ra.
Az album első fele négy slágert tartalmaz, ezek közül a legnagyobb kereskedelmi sikert – különösen Németországban és Közép-Európában – a nyitó AOR-örökzöld, a „Let’s Talk About Me” érte el, amelynek főszólamát a legendás énekes-basszusgitáros, David Paton (ex-Pilot, Camel) énekli. Ez a fenomenális melodikus rockdal folytatja a TAPP hagyományát az rendkívül erős, energikus nyitódalokból. A szinte már szemtelenül fülbemászó, ultramelodikus refrént harmonikus vokalizálás és szokatlanul finom szintetizátor-textúrák kísérik, amelyeken át ügyesen húzódik végig a hatalmas gitárvonal. Paton énekteljesítménye ebben a klasszikusban talán még pályája legjobb pillanata is, annak ellenére, hogy a fickó hosszú karrierje során más zenekaroknak is segített szép számú slágert létrehozni.
A következő sláger, a melankolikus „Separate Lives” megőrzi az elsőrangú AOR magas színvonalát, jól beépített art rockos gyökérmaradványokkal. Eric Woolfson ezúttal is bizonyítja, miért érdemelte ki a TAPP „végső” énekese titulust. A groove-os basszusvonal szépen köti össze a központi szintetizátor-motívumot és a szellemes elektronikus effekteket, miközben Bairnson gitárja lényegesen hozzájárul a dallami koherenciához. A hiperromantikus ballada, a „Days Are Numbers” biztosan tetszeni fog a Yes és a Barclay James Harvest rajongóinak is, hiszen mindkét említett legendás formáció a falsetto-énekéről ismert, és a nyolcvanas években többé-kevésbé sikeresen próbálta elérni ezt az AOR-varázslatot. A hatalmas énekvonalakra és éteri szintetizátor-textúrákra épülő szelíd dallamot Richard Cottle szaxofonszólója fűszerezi meg telitalálatként.
A „Sooner Or Later” már a harmadik kísérlet egy „Eye in the Sky”-stílusú szupersláger megalkotására (a második a „Prime Time” volt az elődalbumról, az „Ammonia Avenue”-ról), hiszen több mint nyilvánvalóan hasonló gitárvonalat tartalmaz, és a hipnotikus refrén is hasonló dallamra épül. Ennek ellenére nem önmaguk másolásáról van szó, mert ezúttal egészen más a hangulat és a ritmikai egyensúly.
A címadó dal meglehetősen funkos irányultságú szerzemény jazzes dallamvilággal, amihez Lenny Zakatek kiváló énekteljesítményének és a szaxofonmenetek párosának köszönhetően jön össze. A lemez többi száma a rádiós sláger kellő összetevőinek hiánya és kissé lazább szerkezete miatt egy fokkal kevésbé izgalmas, de ez még nem jelenti azt, hogy kidobnivalók lennének. A „Hawkeye” instrumentális szerzemény ügyesen aknázza ki a nyolcvanas évek szintetizátor-technológiáját, míg a drámai „Somebody Out There” Colin Blunstone-nal a főszólamban szövegében a hidegháborús paranoiából merít ihletet. A „The Same Old Sun” karakteres, melodramatikus ballada Woolfson hangjával az élen, amely folytatja a TAPP régi hagyományát az „ünnepélyes siratókból”, a szacharinos ponyva legcsekélyebb szikrája nélkül.
A „Vulture Culture” az idő próbája után is első osztályú AOR-csemege maradt, amely egyedi, hipnotikus slágerkínálatával, de a kevésbé profilos, ám ugyanolyan jó dalaival is újra és újra lenyűgöz. A TAPP pályafutása során nem adott ki rossz lemezt, így ez egyáltalán nem túl nagy meglepetés. Mégis, a „Vulture Culture”-nek egy kicsit hiányzik ahhoz, hogy bekerüljön a zenekar három legjobb alkotása közé. Ha az album második fele ugyanolyan magával ragadó lenne, mint az első, egészen más lenne a történet. A prog rock hívei közül a legtöbben biztosan ma is hiányolják a lemezről a zenekart, de annak távolléte ellenére is nagyon jól feltalálták magukat, és bebizonyították, hogy a legkommerszebb változatukban is képesek igényes zenét csinálni, amely egyaránt le tudja nyűgözni a zenei gurmékat és a szélesebb közönséget.
Felállás
Ian Bairnson – gitár
Colin Blunstone – ének
Richard Cottle – szintetizátor, billentyűs hangszerek, szaxofon
Stuart Elliott – dob, ütőhangszerek
Mr. Laser Beam – beszélt rész
Alan Parsons – billentyűs hangszerek, programozás, vokál
David Paton – basszusgitár, gitár, ének
Chris Rainbow – ének
Eric Woolfson – ének, zongora, billentyűs hangszerek
Lenny Zakatek – ének
Produkció
Alan Parsons és Eric Woolfson
Számlista
1. Let’s Talk About Me
2. Separate Lives
3. Days Are Numbers (The Traveller)
4. Sooner Or Later
5. Vulture Culture
6. Hawkeye (instrumental)
7. Somebody Out There
8. The Same Old Sun
