Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Stone Sour
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 65:25
Értékelés: 4.1/5
2010-ben új mérföldkövek kerülnek a Slipknot életébe: láthatatlan, de mély vonalak, amelyeket soha többé nem lehet teljesen átlépni, és amelyek új egyensúlyt követelnek. Paul Gray basszusgitáros halálával egyszerűen megállt az idő, és ezt Corey Taylor énekes és Jim Root gitáros is pontosan érezte. Mivel a kreatív agresszió fő ütőere legalábbis egy időre elzáródott, négy évvel a kritikusoknál és a közönségnél egyaránt jól fogadott Come What (Ever) May megjelenése után ismét eljött az idő, hogy életre keltsék a Stone Sourt: a fájdalom démonainak elűzésére és a búcsúzásra.
Az a bűnös forrás, amelyből Corey és Jim Root is a zenei világba született, mindig is a kommerszebb hangzás és a hagyományosabb rockdefiníciók felé húzott. A különböző, melankolikusabb és lágyabban szóló alternatív dallamok kiaknázásának ez a szelete ezúttal egy nekrológnak és az elhunyt lelki testvér, a maszkos kilencek egyik hajtóerejének emléket állító főhajtásnak van fenntartva. Ha a Slipknot metal, akkor a Stone Sour az alternatív rock párhuzama, ahol Corey kiadhatja a lelkét, miközben lelke puhább szövetét keresi. Évekkel ezelőtt a Stone Sour biztos kikötő és menedék volt a vérre és brutalitásra éhes tömeg elől, de mióta lehullottak a maszkok, a Stone Sour is ostromlott templommá vált, a zenei imádat templomává, így az Audio Secrecy inkább a nyilvánosság előtt elsuttogott titok, mint valami teljesen anonim és bensőséges dolog. A kommercializálás és a fájdalomkönnyek pénzzé tétele pedig – kezet a szívre – a magas oktánszámú riffek és a könnyedébb, fülbarátabb dallamosság nagyon is popos keveréke. A Stone Sour úgy szól, mint egy epikus hangzású zenekar, a gyász nyilvános kiállítása pedig könnyen puszta színpadi pózzá válhat, ami sok megrögzött Slipknot-„Maggotot” inkább elriaszthat, mint behálózhat, és a boldogság és az elragadtatottság állapotába repíthet a zokogás közben – de hagyjuk egyelőre az efféle találgatásokat.
Első hallásra az Audio Secrecy nagyon szépen megproducelt lemez, amely mind a tizennégy, plusz a három külön hozzáadott dallal végigvezet a búcsú és a Paul Gray miatti gyász lelkiállapotain, amelyek legalábbis a booklet sorai szerint teljesen őszinték. Az első, ami szemet szúr, és ami teljesen lenyűgöz, a kiváló produkció, amelyet ezúttal Nick Raskulinecz „követett el”, aki eddig a legjobbat, a zenei csúcsot hozta ki a Rushból, a Velvet Revolverből, a Danzigból és annak zenei szövetségeséből, a Deftonesból, a zenei persona non grata Marilyn Mansonból és még egy kisebb tengernyi más zenekarból. Kell még mondanom, hogy Nick Raskulinecz eddig Grammyvel és számos más elismeréssel is büszkélkedhet? A Stone Sour a nashville-i Blackbird stúdióba lépve csak a legjobbra számított, és az eddigi támadássorozat harmadik tagja a konkurencia teljes lehengerlésére készült. A lemez atmoszférikus, telítve a tökéletes riffek édeskés és megállíthatatlan rohamaival, a mikrofon javíthatatlan és örökké perfekcionista despotája, Corey Taylor szövegei pedig minden részletükben kidolgozottak. A zenei és vallomásos rétegek vastagok és post-grunge-tökéletesek, a lemezen pedig nehéz értelmetlen töltelékpillanatot találni. Az Audio Secrecy ebből a szempontból teljesen mentes a felesleges zsírtól, a haszontalan limlomtól, a majdhogynem túl tökéletes kozmetikai hibátlanság pedig egyaránt kínál nehéz riffeket és érzéki akusztikát. Az egész központi tengelye a Root–Rand gitárduó hihetetlen hangzása, amelyre kövéren rátapad Shawn Economaki basszusgitáros és a dobos despota, Roy „Ratt” Mayorga ritmusszekciója. Corey Taylor ennek a vad szörnynek a fő motorja, és a mikrofon megszelídítésével, a hangszálak kifacsarásával azt éri el, hogy a lemezt az elejétől fogva fenntartások nélkül szürcsöljük. A nyitó instrumentális Audio Secrecy zongoraminimalizmusával a lemez sötétebb oldalát vezeti fel, ami a végső fennsíkig kibontakozik. Néhány átható, ismétlődő hang pattan át a Mission Statement bombasztikus felvezetésébe, slipknotos tempóval, dobütésekkel és mérgezően fertőző refrénnel, a toxicitás pedig minden pórusából árad, még ha tovább követjük is a fonalat. A Digital (Did You Tell) című számnál az elfogadhatóság egyedüli mércéje a legjobb színvonal. A búcsú szavai a mulandóságról szólnak, az élet brutális tényéről: ma még itt vagy, holnap már lehet, hogy nem. Középkorú válság, vagy csak annak felismerése, hogy semmi sem magától értetődő, és senki sem elpusztíthatatlan vagy halhatatlan? Nyugodtabban, az eddig hallottakhoz képest „puhapöcsösen” szól a Say You’ll Haunt Me émelyítő, de értelmes folytatása, a Dying szinte alanis-morissette-es akusztikus folytatása pedig már-már cukorbetegséget okoz. Inzulininjekció helyett viszont egy kicsit metalosabb anyagot kapsz a dallamos, himnikus Let’s Be Honest képében, az még nehezebb, élesebb fogú Unfinished után pedig megint az akusztikus higítás állapotába kerülünk. Egyáltalán nem alacsony költségvetésű dologról beszélünk: a Hesitate kétségkívül való anyag ezernyi öngyújtó fellobbantásához a fesztiválokon (ha a zárt termek és kisebb klubok tűzvédelmi szempontból veszélyesebbek is …). Kerozint az öngyújtók lángjára a Nylon 6/6 önt, amely slipknotos sebészi fogásokkal és kommersz dallamokkal fúródik be a kisagyba. A melankólia szinuszgörbéje a Miracles című szám szürkeségének és fekete-fehér képeinek mozaikjába ragasztott fájdalommal tér vissza, a Pieces remekmű pedig az alternatív rock nickelbackes meghatározásaiban folytatódik. A The Bitter End úgy szól, mint egy hiányzó Slipknot-szám, hiszen a vokál tombolásában és a gitárágyúzásban legalább pillanatokra olyan átkozottul tisztán felvillannak a metal alteregó színpadi katarzisának képei, a Stone Sour azonban, mintha magukat akarnák áltatni vagy teljesen elhatárolódni ettől az erőszakosabb entitástól, ismét az Imperfect balladás számának kifinomult hangzásához menekül. A hagyományos kiadás rendes része a Threadbare érzéki meditációjával zárul. A megbánás, a megvalósult álmok és az elveszített útitársak összetört képei a gyászfátyol finom tüllét kapják, amelyet azonban popos hímzéssel díszítettek. A különleges kiadáson viszont a példázat folytatódik. Mégpedig a Hate Not Gone hiperenergikus mantrájának magas fordulatszámán, az Anna akusztikus balladaszabvány-csillagképében és a Home Again ütős fináléjában.
Az Audio Secrecy kiváló kézműves munka, amely egy jó és rendkívül hallgatható lemez minden erényével rendelkezik. Az ötfős rockbanda úgy döntött, hogy kifújja a régi szelepeket, és a fájdalom ellenére tovább keresi alkotói forrását. A Stone Sour a Slipknot maszkos árnyékának nagy pokoli frontokon zajló eseményeire adott, megszelídített visszhang. Az Audio Secrecy harmadikként a sorban valóban kiváló lemez, a Paul Graytől való búcsú pedig szép hangzású dalcsomagba van csomagolva. Az egyetlen fenntartás, amitől nehezen szabadulok, hogy higiénikusabb lett volna, ha a Slipknot tagjai tisztelegnek Gray emléke előtt zenével. A hullámvölgyek és -hegyek, a fémes élesség és a szentimentális akusztika vattacsókjainak példázata kétségkívül sötétebb, mint a Stone Sour korábbi kirándulásai az ismeretlenbe. Felülmúlták az elődöt, de az azonos című debütálás őszintesége és ütőereje sajnos még mindig verhetetlen. Talán negyedjére sikerül nekik. Zavaró tényezők és kifogások a „fő” elfoglaltságra, a Slipknotra, sajnos, sem Rootnak, sem Taylornak nincsenek többé …
Felállás
Corey Taylor – ének, gitár, zongora
James Root – szólógitár, billentyűk, kísérő ének
Josh Rand – ritmusgitár
Shawn Economaki – basszusgitár
Roy Mayorga – dob, ütőhangszerek
vendégzenész:
Stevie Blacke – vonósok a Hesitate című számon
Produkció
Nick Raskulinecz
Számlista
1. Audio Secrecy (Instrumental)
2. Mission Statement
3. Digital (Did You Tell)
4. Say You’ll Haunt Me
5. Dying
6. Let’s Be Honest
7. Unfinished
8. Hesitate
9. Nylon 6/6
10. Miracles
11. Pieces
12. The Bitter End
13. Imperfect
14. Threadbare
15. Hate Not Gone
16. Anna
17. Home Again
