Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Gilbert, Paul
Kiadó: Provogue Records
Megjelenés: 2012. 10. 15.
Játékidő: 67:37
Értékelés: 4/5
Paul Gilbert nem lenne Paul Gilbert, ha nem tudna meglepetést okozni. Az őrült zseni, a rockkorszak egyik leggyorsabb és úgy általában legizgalmasabb gitárosa, a fickó, aki ragyogó kereskedelmi sikereket tudhat maga mögött a Mr. Big-gel, és nem tagadja az agresszív kilengéseket sem, amikor a Racer X kerül előtérbe, egyben az is, aki csak szólólemezeivel mutatja meg igazán, milyen széles a zenei horizontja.
A szórakozás, vagy Gilbert esetében inkább az igazi „hülyéskedés” mindig is Paul Gilbert lemezeinek első számú vezérelve volt. Ebben a tekintetben bele lehet gyömöszölni Satriani és Vai mellé ugyanabba a kosárba. De csak ebben. Ha a színpadon nézed Gilbertet, az is egyértelmű, hogy a gitározás neki mindenekelőtt maga a tökéletes szórakozás. Ha ebben nem találod az értelmét, inkább ne nyúlj a hangszerhez. Nézz se rá. Mivel azonban Paul Gilberttől megszoktuk az extrém gyors precizitást a gitárjátékban, amit a fickó előbb-utóbb minden stúdiólemezén letesz az asztalra, a „Vibrato” annál nagyobb meglepetés: Paul az új albummal határozottan eltávolodott attól, amit várnánk tőle, a két utolsó stúdiókiadványa, a „Fuzz Universe” (2010) és a „Silence Followed By A Deafening Roar” (2008) után is – mindkét említett lemezzel egyébként vendégszerepelt Ljubljanában is (összesen kétszer).
A „Vibrato”-n Paul nem legyőzhetetlen gitáros szuperhősként és/vagy kötelező metálbrutalitásként mutatkozik be, akinek a keze alatt roppannak a gitárnyakak, és aki a erősítővel farkasszemet nézve mindent a 10-es fokozatra tesz fel. A gyökerekhez fordult vissza. A bluesszal és funkkal átitatott jazz rock fúzióhoz (címadó dal)! Tessék? Hiszen ez nem aktuális! Hála az égnek. Nem éppen Gilbert alapvető „vágánya” a zenei kifejezésmód terén, főleg ha hozzávesszük az albumon a blueszene határozott adagját, de mégis. A mester az mester. És egy ilyen mester mindenben kipróbálhatja magát. Bármit eljátszhat. Gilbert az új lemez minden dalát úgy igazította magára, hogy érezni: az egyedi ujjai játsszák őket. Senki más. És a régi szép idők energiarezgéséhez való közeledés mindezen kísérleteiből – azokéhoz az időkéhez, amikor Frank Zappa (a Zappa-trükkökre, a The Beatles retorikájának dallamával keresztezve, már a nyitó „Enemies In Jail” vagy a címadó dal énekdallamai emlékeztetnek), a Mahavishnu Orchestra, a Return To Forever vagy akár Jeff Beck a „Wired”-korszakában dübörgött a Földön – az ötleteiben mindig meggyőzően átható Gilbert, mint rutinos hangszerelő, újra győztes pókert húzott elő a zsebéből, és a „Vibrato” történetéből is nyertesként távozott.
A „Vibrato” rendkívül oldott, mulatságosan pimasz lemez, amelyen Gilbert az első helyen az ősi érzéseknek és a „teljesen vibráló” hangulatok megteremtésének adja át magát. A „The Pronghorn” az új lemez kihívásai közül a legkalandosabban nyitott szellem dala, ahol annyi a jazz-szimbolika, hogy a szám teljesen kiszámíthatatlanul, a spontaneitás leheletével bontakozik ki. Idézd fel az emlékezetedben a 2010-es ljubljanai koncert spontán jamjeit Gilberttel, és világos lesz, mire célzok. A „Fuzz Universe” turnén már egyértelmű volt, merre tart Gilbert a következő kiadványával. A „Vibrato” végére három feldolgozást is felvettek, mégpedig koncertverzióban. Mindhárom szerepelt Paul Gilbert 2010-es ljubljanai koncertjének műsorában is, vagyis a „Fuzz Universe” turné részeként játszotta őket. A „Roundabout” a Yes eredetijének feldolgozása (az éneklt harmóniák Tonny Spinner segítségével kiváló hatást keltenek), az új saját szerzeményben, a „Rain And Thunder And Lightning”-ban pedig a Yes-klasszikusok megidézésének hatása is érződik. Aztán itt van Willie Dixon „I Want To Be Loved” című dalának átdolgozása, végül az AC/DC-klasszikus „Go Down” zárja a sort, amely a „Vibrato” megjelenésével valószínűleg a dal legpontosabban eljátszott változata lett a Nap galaxisában.
Azt a dalt, amely azokat is kielégíti, akik szeretnek ledöbbenni Paul játékának sebességén, vagy egyenesen keresik azt, a „Put It On the Char” fogja meg. Ebben szerepel a különféle gitártechnikák legváltozatosabb felhasználása is, aminek a legigényesebb „gitárprofesszorokat” is meg kell örvendeztetnie.
A „Blue Rondo A La Turk” az album dalai közül biztosan kiemelkedik. A teli marék ugratás nagyon hatásosan idézi fel Paul Gilbert diszkográfiájának őrült kísérleti kirándulásait, például az „Aligator Farm”-ot. Itt Gilbert a hagyományos népi dallamvilágra összpontosított, amelynek az azerbajdzsáni és/vagy grúz fülnek otthonosan kedvesnek kellene hangzania, és áttette a robbanékony vígjáték extrém fúziójába, a gitárjáték híres bibliájának jegyében, amelyet az aktív évei során természetesen teljesen egyedül fejlesztett ki. Valójában az amerikai jazzzongorista és zeneszerző, Dave Brubeck egyik standardjáról van szó, amelyet Gilbert remekül a feje tetejére állított, és a gitárjáték saját kalandvágyó szellemére szabott.
Kompakt lemezről van szó, amelyen Gilbert nemcsak mint az ultimatív gitáros „aprító”, hanem mint énekes előadó is megmutatkozik. A „Vibrato” nem ismeri a töredezettséget és a zenei szférák csodabogár-kirándulásait. Földhözragadt, letisztult kiadvány, ahol Gilbert inkább óvatosan adagolja és osztja szét az ütött hangok számát, ahelyett hogy velük sulykolná a hallgatót. És ez nagy előny, mert rendkívüli hozzáférhetőséget és hallgathatóságot hoz, a vezérmotívumok pedig még több szórakozást nyújtanak, és még intenzívebben érintik meg a hallgatót. Bár az új lemez jellegzetes ismertetőjegye a színes jazz-rock fúziós változatosság, azt másfelől hatásosan kötik össze a vokális vonalak dallamai, amelyeket Gilbert teljesen magabiztosan vezet, és ezek tartják egyben a lemezt. Nem szabad megkerülnünk Paul Gilbert és élettársa, Emi Gilbert párosának kiváló hatását, a szinte végzetesen vonzó kémiát, hiszen Emi gondoskodik a bravúros billentyűs játékról. A billentyűk például fontos építői annak az energikus melegségnek, amelyet a Bivalve Blues erotikus bluesdala hordoz magában. Gilbert tud érzéki lenni. Tudja csillapítani a haragját a hangjegysorok tengerének eszkalációja után. Bár nem éri el a bluesmesterek kifinomultságát, Gilbert a blues világában is végig magabiztosan mozog. Az „Atmosphere on the Moon”-ban pedig bizonyíthatóan elcsent néhány ötletet az amerikai kontinens korábbi smooth jazz és blues műveiből, és a maga képére formálta őket.
A „Vibrato” hangzása élő, csiszolatlan, szándékosan elmaszatolt. Helyenként szinte garázsos. És jólesik. Gilbert remekül beleélte magát a világegyetem zenei bölcseinek úttörő korszakába, és a „belső gyermekéből” újra kicsalogatta a legjobbat, amit tud. A „Vibrato” kiválóan megvágott és felszolgált lemez, egyedi „a la Gilbert” kifejezéssel. Album, amely a híres „gilbertség” összhangjában készült, a vibráló dinamikájú, szabadon pörgő, szórakoztató történetbe ágyazva, magas energiaáramlással, amelyet a rock, a blues, a funk és a jazz fúziós fogásainak szabadgondolkodása kínál! Ilyen lüktetését a zenei univerzum információjának csakis Paul Gilbert tudja megérezni!
Felállás
Paul Gilbert – gitár, ének
Emi Gilbert – billentyűs hangszerek, vokál
Tony Spinner – gitár, vokál
Kelly Lemieux – basszusgitár
Craig Martini – basszusgitár, vokál
Jeff Bowders – dob
Thomas Lang – dob
Produkció
Paul Gilbert
Számlista
1. Enemies (In Jail)
2. Rain And Thunder And Lightning
3. Vibrato
4. Put It On The Char
5. Bivalve Blues
6. Blue Rondo A La Turk
7. Atmosphere On The Moon
8. The Pronghorn
9. Roundabout
10. I Want To Be Loved
11. Go Down
