Előadó: Mount Eerie
Kiadó: P.W. Elverum & Sun, Ltd.
Megjelenés: 2012
Játékidő: 38:39
Értékelés: 4.5/5
Mount Eerie (azaz Phil Elverum) a mai alternatív/indie szcéna egyik legfüggetlenebb alkotója. Multiinstrumentalista, producer, hangmérnök, fényképész, festő, író… a lista csak folytatódik. Mielőtt Phil felvette a Mount Eerie (szóló) álnevet, a The Microphones nevű zenekarával az egész független szcénát megújította, új életet és kreativitást lehelt belé. A The Microphones rendkívül egyedi, kísérleti „fuzz folk” projekt volt (ahogy ő maga nevezte), amely 2001-ben kiadta a méltán híres The Glow Pt. 2 albumot. Mount Eerie a The Microphones hagyományát folytatja, de kissé más, személyesebb fényben. A szólóprojektben megőrzi a kísérletezés és a folk magas fokát, a fuzzt azonban noise-szal váltja fel, és, ami érdekes, black metal és drone elemekkel. A 2009-es Wind’s Poem albummal Mount Eerie így megalapozta egy lehetséges új folk, illetve black metal (al)műfaj alapjait: az indie folk és a black metal afféle keverékét, drone folk metalt, vagy ahogy csak akarod nevezni. Ezt az alkotói kísérletezést (amely egyszerre hihetetlenül megnyugtató és dallamos, különösen Phil hangja miatt) a 2012-es albumpárossal folytatja: itt van a Clear Moon (a RockLine-recenziót ITT találod), a kissé nyugodtabb lemez, és gonosz ikertestvére, az Ocean Roar, amelyen Mount Eerie erőteljesebben viszi tovább az indie folk és a black metal keverésének víziót, ahogy azt a Wind’s Poem albumon kiterjedtebben tette.
Egyszerűen megfogalmazva tehát az Ocean Roar pontosan ez: a Clear Moon gonosz ikertestvére. Már a két cím is jelzi az ellentétet: a Clear Moon egy tiszta éjszakát ír le, talán kissé melankolikusan, mert Phil a lírai tárgyakat (az egész természetet) egy kicsit megromantizálja, az Ocean Roar viszont hatalmas, félelmetes, hangos is; a természetet más fényben mutatja be. Műfajilag is kiemelkedik a két lemez: a Clear Moon az indie folk felé billen, az Ocean Roar pedig a drone, a noise és a black metal felé. Persze ez csak egy nagyvonalú vázlat, az Ocean Roar a Clear Moon-tól teljesen függetlenül is különleges, önálló album.
Az album már a nyitó, 10 perces eposszal, a „Pale Lights”-tal kiteszi a lapjait, és pontosan azt adja, amit ez a lemez képvisel: drone intró, amelyben egyetlen, szorongató akkord lebeg valahol a levegőben, aztán hangos dobrobbanás, visszacsatolás és hasonló zajos elemek, disszonáns, kivehetetlen gitárriffek valahol a háttérben, mindez számtalan, egymásra hajigált rétegbe csomagolva, ami teli, ugyanakkor homályos, kissé torz hangzást eredményez, Kevin Shields stílusában producerelve. Ezzel szemben megjelenik Phil éneke: tiszta, álmodozó, nyugodt, mindig megnyugtató és meditatív. A zaj és a hangja közötti kontraszt valamiféle sziámi hangtömegbe olvasztja a kettőt, amely aztán a sok zaj ellenére is hihetetlen zen érzést kelt. A „Pale Lights” így az egész albumot képviseli, hiszen minden olyan elemet tartalmaz, amelyet Elverum az Ocean Roaron be akar mutatni és egyben tökéletesíteni. E hatalmas számrészek hangzása templomi környezetre emlékeztet, és aki ezt érzi, az biztosan nem téved: Phil felvételi helyszíne jó két éve egy régi templom, ami nemcsak elképesztő stúdiótér és ebből következően elképesztő akusztika, hanem orgonahasználatot is lehetővé tesz, ami mindenképp hozzátesz a drone akkordok óriási hangzásához. Az óceán fenséges ereje hihetetlenül jól megjelenik ebben a nyitott templomtérben, ereje pedig az orgona félelmetes sűrűségű, hatalmas hangzásában csapódik le.
A Clear Moon folkos egyszerűségét az Ocean Roaron talán a bonyolultabb hangzás utáni vágy váltja fel, egy nagyobb hangtömegé, tömeges zenekari hangszerelésé. Így amikor a hangszerek nem épp bömbölnek és szóródnak szét mindenfelé, Phil énekét már-már ijesztő női kórus kíséri, hol disszonánsabb, hol éteribb, lebegő alapokkal. A hangszeres részek sem mindig a számtalan zajos réteg kivehetetlen tömegei: Phil Elverum mindig megőrzi a nagyfokú dallamosság érzékét, még ha az látszólag kivehetetlen aranzsmáncsomóvá szélesedik is. Az Ocean Roar azonban a néha felbukkanó zen, megnyugtató pillanatok ellenére elsősorban szorongó, sötét és „rettenetesen” melankolikus zene albuma. „Rettenetesen” azért, mert minden Mount Eerie lemez melankolikus, ez viszont egészen különleges felhangot hordoz.
A szövegek ennek megfelelően alakulnak: kevesebb személyes, szép filozófiai kérdés, több kegyetlen világról szóló látomás, több pesszimizmus, általánosan sötétebb tematika. Phil ismét a természeti világot és a sérülékenységünket érinti, de úgy, hogy a természet mindenhatóságával bármelyik pillanatban eltüntethet minket.
2012 egész biztosan a Mount Eerie éve volt. A Clear Moon és az Ocean Roar két csodálatos album tökéletes kombinációja, két ennyire kiforrott, mégis megkülönböztethető stílusé; ilyen koncepciót tényleg nehéz találni a zenében. A természet két arca, ugyanannak az éremnek két oldala, világos és sötét, optimizmus és pesszimizmus, csend és hangzavar… A két album tiszta ellentétben áll egymással, mégis elválaszthatatlan: yin és yang. Az Ocean Roar azonban önmagában is elképesztő alkotás, olyan, amely túlnő a független zenei szcénán, mert egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy korlátok közé szorítsák.
Felállás
Phil Elverum – ének, minden hangszer
Produkció
Phil Elverum
Számlista
1. Pale Lights – 9:59
2. Ocean Roar – 2:47
3. Ancient Times – 1:11
4. Instrumental – 5:32
5. Waves – 4:57
6. Engel Der Luft (Popol Vuh) – 3:15
7. I walked Home Beholding – 4:05
8. Instrumental – 6:58
