Előadó: Brencl Banda
Kiadó: Celinka
Megjelenés: 2013
Játékidő: 41:35
Értékelés: 4.2/5
Amikor a Brencl Banda, a Bistrica ob Sotli-i fiúk második albuma a kezembe került, magabiztosabban gondolhattam, hogy az etno fúzió, a tangó és az akusztikus, szabad kísérletezés szlovén szószólóinak saját zenéjét boncolgatva ezúttal nem lesz teljes a rejtély. Láttam ugyanis a fiúkat az idei HISTeRIA fesztivál színpadán, és hát nagy változás a megközelítésben nem lehet, ugye? A nagyszüleink poros lemezeiről ismerős hagyományos minták iránti hűség receptje a Vetrova svatda albumon minden pórusából árad, de a srácok, akik pár éve a Zemljin ples című lemezen táncba hívtak, ezúttal a hetyke alaphangok és a vidámkodás helyett komolyabb, őszibb hangszíneket kevertek a zenei kifejezésmódjukba. Valószínűleg a felnőtté válás és az érés szakaszáról van szó, ami azonban a minőségi, természetes, mesterkéletlen akusztikus muzsika édességéből és nektárjából semmit nem vesz el: ahelyett, hogy újra előadnák a már hallottat, minőségi továbblépést választottak, a látszólag ugyanolyan zenekar felszíne alatt pedig frissebb, kreatívabb szél kezdett fújni, egy kis szokatlan fogással. A Brencl-fiúk az elmúlt három évben újraosztották a lapokat, és kicsit megrázták a felállást. A lágy kezű hegedűs, Polona Žalec most már csak a mikrofont fogja, a hegedűs posztján pedig új tag, a tehetséges Klemen Bračko áll. A zenei mag többi része ugyan változatlan, de a harmonikás és énekes Rok Šinkovec, a gitáros Andrej Boštjančič Ruda és a karizmatikus nagybőgős, Matija Krivec ezúttal nem csupán szórakoztatni akart, hanem a szerelem bódulatán át tömören elvezetni a hallgatóságot, amely talán nem fog táncolni, de szépen elábrándozik a kilenc, kivételesen jól összefűzött dal hallatán.
A Vetrova svatba egésze hangzásában a hatvanas vagy a hetvenes évek elejének lemezeit idézi, a szláv, felfelé ívelő dallamosság helyett pedig a rettenthetetlen Brencl-fiúk ezúttal a slágerzenélés mellett az akusztikus folkhoz, a tangóhoz, a blueshoz és a cigányritmusokhoz is nyúltak, a zenei hatások sokszínűsége pedig a bonyolultabb zenei csábítás vágyát sugározza. A tangós, határozott nyitányt a Gustavson D adja: határozottabb gitárhangokra és harmonikára van időzítve, a háttérben még a hegedű is lapul, amely a kihúzott fújtatók hangjába olvad (ez utóbbiak most egyáltalán nem alpesiek, inkább ibériai alaphangokkal jelölik ki a tér a folytatáshoz). A Pismo sorainak puszta elolvasása is megmutatja a szövegek elbeszélő erejét. Nincs benne világfájdalom és bezárkózás egyetlen szűk történetbe, Ruda a szövegek és a zene írásakor láthatóan úgy döntött, hogy a lelkének több különböző regiszterét tárja fel. A szerelmes levél és a szenvedély, a vágyakozás, a közelség és a csókok metaforái nem hatnak émelyítőnek, hiszen a szívfacsaró hegedű–gitár–harmonika közegben az obsotelji nyelvjárás mellett érezni egy kis cinizmust, szarkazmust és humort, a visszafogott tempó pedig a végére láthatóan boldogabb lezárásba csap át. A fiú, úgy tűnik, sikerrel búgta a szerenádot, hiszen a tangóhoz mindig két ember kell. A balladásabb fűszerezésű Tango pedig stratégiai női választ ad. Polona hangja úgy szól, mintha régi, poros hangszórókból szivárogna, a gitárok és a hegedű pizzicatója pedig kellemesen cirógatja a fület. Az első album féktelen rohanását és burleszkes szellemét ezúttal nem érezni, az érzéki hegedűszólók pedig gondosan adagoltak, hogy ne lépjék túl a „pont jó” mértékét. A dramaturgiailag jól kitalált dalfüzér ezután a Na vrtu üldögélésével folytatódik. A kompozíciós briliánsok engedik az árnyalatok váltakozását, ezúttal kicsit pompázatosabb hangokkal, a fújtatók határozott széthúzásával pedig szólóhoz jut a négy húr kivételes mestere, a nagybőgős Matija Krivec is. A dal szinte filmzenei csengése alatt (Kreslin Rožája, a Halgato jutott róla eszembe) a fiúk lemondanak a szószaporításról, inkább játszanak, a lombokban pedig madarak énekelnek. Ezeket a madarakat aztán egy jazzesebb, gipsy swinges szerelmi történet követi. A Ta ljubezen ötletes blues-jazz vokáljai beleszövődnek a gitárok, a harmonika és a kivételes énekesek határozottan fűszeres, kifent többszólamúságának sűrű textúrájába. Mintha a Brencl-fiúk a Bele vrane és a szlovén popevka aranykorába kalandoztak volna el, a férfiak (és a lány) azonban jó érzékkel adagolnak, és nem hatnak homályosan ismételgetőnek, másolónak.
Az eklektikusság, a misztikus, megfoghatatlan, szélszerű átlibbenés egy teljesen más formába, a Še oj še kackiás akusztikus folkjába, tudatja veled, hogy még nincs minden felfedve és megértve. A harmonika, a gitár és a hegedű szép, közbeékelt pozitivizmusa oldja a álmodozóbb, szétszórt és nem teljesen férfias többszólamúság sűrű rétegeit. A több élettel, szenvedéllyel és zseniális játékossággal teli Sonet visszahoz a sorba egy kis szikrát és lángot az első albumból. A Mi smo ob_up az utolsó előtti kirándulás humorosabb vizekre, amit Adi Smolarnak is tulajdoníthatnánk, a Brencl-fiúk pedig ugyanúgy mesterei a cinikus, kritikus humornak. A munkanélküliség, a válság, a recessziós blues és a feketeség a nyelvüket nem fogó Brencl-fiúknál, akik a „v kurac” szavak nélkül küldik el az egész szlovén melankóliát, az eszmények és álmok tolvajait, a háttérben pedig dixieland, delta blues, cajun rock és kiváló líra alaphangjai szólnak. Az akusztikus hangzásnak most nincs szüksége effektekre és áramra, hiszen az összes erős hang és alaphang teljes erejű ütéséhez fejenként elég két tehetséges kéz, jó adag hallás, egy mikrofon és egy felvevő, amelyen a produkciós utólagos rétegezés és az autentikus érzés rontása sem megengedett, sem megvalósult! A finálé, a belokranjai „sláger”, az Igraj kolo jabuko a ciklikus kiegészítés stílusában zárja le az egészet, amely a végleges lezárás ellenére is teret hagy a további játéknak és továbbfejlesztésnek. A megismerés almájába csak egy kicsit haraptak bele, a Brencl-fiúkban viszont van elég fantázia és muzikalitás ahhoz, hogy – rá mernék fogadni – legközelebb teljesen más elemi erőt zúdítsanak a fülünkbe.
Ahogy ők maguk mondják: „A szél minden irányból fúj. Megtermékenyíthet, felmelegíthet, lehűthet és szétszórhat, amit csak akar,” és ilyen az album egésze is, amely arra törekszik, hogy ne lehessen belepréselni a polcaidon egyetlen stílusrekeszbe. A Vetrova svatba a szlovén etnokínálat egyik fontosabb gyöngyszeme, a Brencl Banda pedig a második felvonásával könnyedén bekerült a régi népi hagyomány legnemesebb ápolóinak első osztályába, olyanokéba, akik szégyen nélkül tudják ezt kínálni a szélesebb, az etnóhoz nem túl szokott hallgatóság számára is. Az érzések kollázsa és a multikulturális, világot átfogó hatások játéka a szláv szív ütemeivel lehetőséget ad, hogy bárki könnyen átadja magát a zene szárnyain és a boldogságról, szomorúságról és időtlenségről szóló dallamos szvitek közt a repülésnek, én pedig a Celinka kiadó pártfogoltjaiban megkaptam az év legjobb albumára jelölt hazai versenyzők egy újabb tagját – pedig torzításnak, sipításnak és mennydörgésnek még a nyomát sem érezni ezen a finom, légies, játékosan szélszerű, váratlan irányba kanyarodó lemezen …
Felállás
Klemen Bračko- hegedű
Rok Šinkovec- harmonika és ének
Matija Krivec- nagybőgő és ének
Andrej Boštjančič Ruda- gitár
Polona Žalec- ének
Produkció
Matija Krivec
Dallista
1. Gustavson D
2. Pismo
3. Tango
4. Na vrtu
5. Ta ljubezen
6. Še oj še
7. Sonet
8. Mi smo ob_up
9. Igraj kolo jabuko
