Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Vruja
Kiadó: Celinka
Megjelenés: 2013
Játékidő: 57:54
Értékelés: 3.6/5
A hagyomány formálja a kultúrát és a jellemet, egy nép gerincét: az embereket, a szokások fáklyahordozóit, a mástól, a környezettől, a külvilágtól való különbözőség kincsestárának őrzőit. Az isztriaiak ebben a történetben és összefüggésben mind a mai napig örök lázadók, de a változások azért megindultak, az emberek pedig kezdik elveszíteni azt a gramm különbözőséget, amelynek hiányában sok helyen kihuny az emlékezet is arról a hídról, amely elválaszthatatlanul és etnikailag oszthatatlanul köti össze a horvátokat, a szlovénokat és az olaszokat. Az isztriaiak magukról azt mondják, hogy ők valami más, besorolhatatlan – hogy ők isztriaiak. A Vruja szellemi atyja, Marino Kranjac nemrég Giuseppe Radole néprajzi tanulmányához nyúlt, és az olaszok és horvátok között zajló kölcsönös dallam- és kultúracsere játékába, ebbe a táncba a szlovéneket is bevonta. A három entitás a együtt töltött évszázadok során keverte a génjeit, a népdalait, a dallamait és magukat a zenei előadói gyakorlatokat is, az emberek pedig egymással összekötve, egymástól függve éltek. A mai kutatások szerint a kapcsolat egykor több volt, mint ma: a vásártereken és az isztriai városokban találkozott a három kultúra, árut cseréltek, házasodtak egymással, és az isztriai rögön haltak meg. Isztriaiként.
Negyedik lemezén, a Brez pašaporta című albumon a szlovén Isztria zenei csoportjainak hagyományát ápoló és folytató hagyományos zenészek együttese, a Vruja tovább viszi küldetését: terjeszti az ismereteket, és népszerűsíti Isztria zenei örökségét. A Vruja tizenkét év működés után is hű marad szülőföldje hiteles hangzásához, minden összekevert és ragadósan összekapcsolt, a terra rosa termékenysége révén pedig az isztriai különlegesség, az isztriai lélek mozaikjához hozzáadja azt a valami különleges, zenei többletet, amellyel okítani lehet a tudatlanokat. Itt kénytelen vagyok kölcsönvenni a saját szavaikat. Észak-Isztria zenészhagyományának bemutatásakor az együttes tagjai hűek maradnak a térségre jellemző hangszerekhez: a vijulin (hegedű), a bajs (isztriai basszus két bélhúrral), a klarin (klarinét) és a remonika (harmonika) szólal meg. A felállást még egy daskával (mosódeszka) is színesítik. Ebben a felállásban játsszák Észak-Isztria legismertebb táncait: a polkát, a keringőt, a šaltint, a šete pašit, a cotičot, a manfrinát, a mazurkát, a štajrát, a vilotát és a dopašit. Dél-Isztria zenei hagyományát a térség jellegzetes hangszereivel mutatják be, mint a vela i mala sopela vagy roženica (kettős nádnyelves fafúvós), a meh vagy mih (isztriai duda) és a šurle (egynyelves kettős síp). Ezekkel a hangszerekkel „megszólaltatnak” néhány legjellemzőbb dallamot, például a mantinjadát és a balunt. Mindezeket a népi hangszereket a Vruja olykor gitárral, mandolával, fuvolával és dudával kombinálja, és így a saját elképzelése és ihletése szerint alakítja ki zenei arculatát. A csoportnak különleges pecsétet ad a dél-isztriai dalok vokális előadása: a tanko i debelo kétszólamú éneklés, a villota (kétszólamú éneklés a tengerparti városokból) és a szlovén Isztria dalai. E dalokban egyaránt hallhatod a csakavi, az isztriai-velencei és a šavrin nyelvjárást.
A lemez Marino és Alenka Kranjac bertoki otthonában készült, a Vruja pedig a maga áldozatát gazdag, olasz, horvát és angol nyelvű magyarázattal látta el, közreműködésre pedig jól felkészült vendégeket és a hiteles dallamok ismerőit hívta meg. A Vrujához csatlakozott Dario Marušić, hosszú ideje zenész barátjuk és útitársuk, valamint három fiatal dél-isztriai zenész: Branimir Šajina, Noel Šuran és Zoran Karlić. A tizenhárom múltbeli utazás az isztriai nyelven legtöbbször feldolgozott változatokkal rendelkező dallal, a Le Bevanda Sonnifera című számmal indul: a kétrészes szerzemény első részét a pulai Galižana lakói által játszott isztriai duda hangja jellemzi, majd a dal a rovinji falvakból származó férfi többszólamúság jellegzetes, mély isztriai dallamával folytatódik. A versszakokat isztriai-velencei és csakavi nyelvjáráson éneklik, a dallamba pedig a koperi hátország játéka szövődik bele, a csábításról, a játszadozásról és a szikrázásról szóló dal nagy finálé pedig Strunjan partjainál zárul. A történet egy szép barna lányról szól, aki vízért megy, útközben találkozik egy lovaggal, aki szép kis pénzösszeget kínál neki egy éjszakányi testi örömökért, a lány azonban az anyja támogatásával elkábítja és lerészegíti a lovagot, ketten kifosztják, a testiségre hajlamos nemes pedig pénz nélkül is, meg a testi gyönyör nélkül is marad. A Vruja zenei utazásának elbeszélését táncosabban és játékosabban folytatja a Dve lete in pú című számmal: a ritmika és a kétrészes dallam elárulja, hogy a szlovén Isztriába beszivárgott a balun tánc hatása, amely a szlovén Isztria csaknem minden falujában állandó része volt a életnek. A dragonjai dal meghallgatatlan szerelemről szól, a csábítást és a tanítást pedig a Vruja a Sem slovenska deklica című számban folytatja, amelyben a erényes isztriai leány, Milka jelenik meg. A dal Észak-Isztriában már az első és a második világháború között népszerű volt. A dallam első része úgy hangzik, ahogy a Koper melletti Dekaniban éneklik, a dallamot a trieszti diatonikus harmonika jellegzetes hangja kíséri, a második rész pedig baljósabban szól, a Ćićarija tamburicáinak mollosabb dallamvilágában; a bélyegét Alenka csengő hangja mellett a kéthúros tamburica hangja és Dario Marušić hangja nyomja rá.
A folytatás csupán morzsa a jóval hosszabb szép dallamokból. Az Il Genovese / Storu si je lepi vrt egy szép férfi–női vokális duettel ér a fülünkhöz, ahogy a horvát Isztriában énekelték; a materadai és pirani isztriai-velencei dallam édessége egy játékosabb, dallamosabb bevezető után pregarai metrumba kerül át, a diszharmonikusabb zárlat pedig azért van itt, mert a két korábbi változat egyelőre még nem rendelkezik ilyen fináléval. A Vruja következetes, és minőségi módon folytatja egy ugrással az Šumber szívébe. A La Jera Tre Sorele markáns isztriai többszólamúsága egy lány szokatlan döntéséről szól, aki úgy dönt, hogy matróz lesz. A csakavi és a velencei-isztriai nyelvjárás váltakozásával a tipikus tanko és debelo éneklés váltja egymást, énekesebb a Pesca Dell’ Anello strunjani dallama, amelyet a Vruja úgy játszik, ahogy Észak-Olaszországban is ismerik. A szlovén Isztria itt kapocs az isztriai tengerpart fehérsége, az isztriai ellenállás köve és az olasz hatások között. Az utóbbinál pedig a sarkak kopogni kezdenek, az emberek pedig felszabadultabban táncolnak. Aztán egy kis öröm és a háromnegyedes Valcer ringató ütemei jönnek, amely két népdal, a Še kikl’co prodala bom és a Vsak kmet ima svoje veselje hatását keveri, isztriai népi módon egy dallamot a Grožnjan melletti Kolari falu szellemével, illetve azzal a bélyeggel, amelyet a néhai zenész, Otavio Štokovac – Rapatočki hagyott a Vrujára. A kettős hegedű és a bajs diktálta tánccal aztán a Šavrinok és Šavrinkák terepére lépünk. A „Ala šu, zakantajmo jo po dalmatinsko!” választóvonal a čenturi dallam és a One dve naranče között, amely szerelmes elbeszélésbe és a ćićarijai lány meg a hozzá csapó legény kölcsönös ajándékozásába fordul át. Az orrhangú kétszólamúság útravaló az isztriai terület egyik ismertebb és jól összekevert dalához, az Oj, mati, mamca / Varda La Luna című számhoz, amelyet a szlovének, a horvátok és az olaszok is a magukénak vallanak. A szerelem mindhármuk közös nyelve, a többszólamú kórusének hangzása pedig torokhangjával az elnéptelenedett isztriai falvak képét idézi fel, ahol még egy évszázaddal ezelőtt, sőt korábban is egy fiatal lány vágyakozott a fiújára, az anyja pedig megtiltotta neki a szerelmet.
A Pojela je nevestica / La Cena Della Sposa az olaszok és horvátok által becsült dallammal folytatódik, valójában két dallam váltakozásáról van szó – Baderna és Prano dallamairól –, a szellemes történet pedig egy falánk menyasszonyról szól, és arról, mi mindent evett meg a lány a házasság utáni tíz napban, a fiatal férj pedig egyre közelebb került a koldusbothoz. A jóétvágyú lány hízott, a horvát változat szinte sírósan cinikus előadással monoton módon sorolja fel az embertelen étvágyú lány egész étlapját, a játékosabb olasz dallamos változat pedig ehhez képest jól és dallamosabban mulat, hegedűre, harmonikára, gitárra, valamint az édes férfi- és szép női vokálok zengzetes kombinációjára táncol. A Jaz ti bon kipila / Mamma mia, vorei, vorei ugyanezt a témát járja körül, a koštabona lejegyzett, šavrin nyelvjárású változatában éppúgy, mint a Vižinada hátországának isztriai-velencei tengerparti változatában. A dal egy anya és lánya párbeszédéről szól: az anya a látszólagos betegség miatt ajándékokkal akarja felvidítani a lányát, hogy a lány a férfiakhoz kerüljön, a lány pedig színlelt betegségével leginkább a munkát vagy a házasságot kerüli … Az Un Giorno Andando című számmal az albumon a legnyilvánvalóbban megmutatkozik, ahogy a csakavi, a velencei és az isztriai nyelvjárás és szellem valami közös, elválaszthatatlan egésszé keveredik. A dalt tanko és debelo módon, torokhangon éneklik, a Vruja pedig természetesen, látható elválasztás és határok nélkül siklik át egyik nyelvjárásból a másikba. A Mamca be tela / Spoza Per Forza a múltbeli parancsolt szerelem és házasságok szomorú tényéről szól, hiszen a fiatalok egykor gyakran nem házasodhattak szívük választottjával. A lényeg a vagyoni helyzet, az anyagi haszon volt, az anyagi alapokon álló házasság pedig megfosztatott a szerelemtől és a melegségtől. Az első részben az anya kényszeríti házasságba a lányát, ahogy Novi Vasban hallani lehetett, a második részben pedig Materadára kerülünk, ahol az anya helyett ezúttal az apa kényszeríti házasságra a gyermekét. A dal zenei meglepetése a kivételes fináléban következik, amely gipsy jazzbe csap át: a hegedű és az énekes gitár meg a harmonika temperamentumos diktátuma, a kivételes, temperamentumos finálé pedig szinte Django Reinhardt módján megidézi a múlt század húszas éveinek hangzását, a Vruja pedig a falvak tiszta tradicionalizmusából Trieszt vagy valamelyik nagyobb település urbánusabb környezetébe lép át, ahol a világ minden tájáról érkező hatások keveredtek. A lemez egyik igazán nagy meglepetésének, a nagy, játékos fináléban rejlő kozmopolita útravalónak azonban a lemez szellemében van a lezárása. Az Ona mi je rekla / Stara sura kétrészes visszatérés Isztria szívébe: a balun dallammal, a tánchoz szánt hagyományos zenével a Vruja táncra hív, nyelvtől, kultúrától, hagyománytól vagy meggyőződéstől függetlenül – a zene nyelve ugyanis egyetlen, egyesítő nyelv.
A hatások becsempészése a határ egyik oldaláról a másikra, még inkább pedig a fejekben lévő határkövek átlépése remek útravaló a lemezhez, amely talán nem fog tetszeni azoknak, akik nem bírják a múlttal való összekapcsolódást, és a fejükben lévő határaikon nem képesek átlépni. Én mégis nagyon örülök, hogy a határokat, amelyeket erőszakkal, az ott élők akarata ellenére húztak az emberek közé, legalább egy pillanatra át lehet lépni – útlevél nélkül. Ahogy a Vruja mondja: „Még ha berlini falat húznának is közénk, nem akadályozhatnák meg, hogy találkozzunk, együtt alkossunk és együttműködjünk.” A Brez pašaporta album bizonyíték arra, hogy Isztria legalábbis egykor egységes olvasztótégely, egységes kulturális tér, egyetlen államok és kultúrák, nyelvek feletti régió, entitás volt, az éles határokkal való elhatárolás pedig megsebezte az isztriai lelket, és beavatkozott az isztriai mindennapi életbe. Ezért is hív a Vruja egyesülésre, unitarizmusra, a gyökerekhez való visszatérésre, amelyek erősebbek és szívósabbak a nagy politikai és gazdasági páneurópai unitarista projekteknél. Isztria így időtlenül és apolitikusan, a zenén és a dallamokon keresztül már réges-rég kinyilvánította népszavazásos vágyát az egyesülésre és a központok uszító törekvéseitől való elszakadásra, amelyek nem értik igazán az isztriaiak szellemét, már ha egyáltalán. Talán fel kellene figyelnünk a hívásra, amelyet ezúttal többféleképpen is lehet értelmezni, persze csak ha van elég türelmünk, hallásunk és akaratunk. A Vruja legalább tizenhárom jó érvet kínál mellette, az album pedig a szinte purista, makacs hagyománytisztelet ellenére is méltó helyet érdemel egy egyébként rockosabb tartalmú oldalon is – a minősége, az üzenete és a múlt kincseinek gazdag választéka miatt, amely sokaknak közös és összekötő volt, most pedig ideje lenne, hogy ezeket az elhatárolásokat és kerítéseket minőségi módon kinőjük, és szabad gondolkodással megszüntessük, politikai agitálásra vagy propagandára szólítás nélkül.
Felállás
Marino Kranjac- ének, hegedű, duda, mandola, sopele, gitár
Alenka Kranjac- ének, deszka, dob
Peter Kaligarič– harmonika
Gabrijel Križman- ének, gitár, mandola
Gorast Radojevič- bajs
Rok Kleva Ivančič- hegedű
vendégzenészek:
Dario Marušić– ének, vela sopela, kéthúros tamburica
Branimir Šajina, Noel Šuran és Zoran Karlić – ének, mala sopela
Produkció
Miro Kranjac
Számlista
1. La Bevanda Sonnifera
2. Dve lete in pú
3. Sem slovenska deklica
4. Il Genovese / Storu si je lepi vrt
5. La Jera Tre Sorele / Pesca Dell’anello
6. Valcer
7. One dve naranče / One dvi naranče
8. Oj, mati, mamca / Varda La Luna
9. Pojela je nevestica / La Cenna Della Sposa
10. Jes ti buon kipíla /Mamma Mia, Vorrei, Vorrei
11. Un Giorno Andando
12. Mamca be tela / Sposa Per Forza
13. Ona mi je rekla / Stara súra
