Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Helstar
Kiadó: Ellefson Music Productions
Megjelenés: 2016
Játékidő: 57:23
Értékelés: 4/5
A Helstar, az amerikai old school speed/thrash metal elpusztíthatatlan veteránjai a texasi Houstonból, új stúdióalbummal, a „Vampiro”-val térnek vissza. A banda ismerőinek a cím hihetetlenül ismerősen cseng. 1989-ben ugyanis a Helstar kiadta negyedik stúdióalbumát „Nosferatu” címmel, amely mind a mai napig a legambiciózusabb, és egyben a legnagyobb megbecsülésnek örvendő stúdiómunkájuk a pályafutásuk során.
A Helstar az utolsó három stúdióalbumával, a „The King of Hell” (2008), a „Glory of Chaos” (2010) és a „This Wicked Nest” (2014) lemezekkel – az eltelt évekhez képest – kivételes kreatív ihletről és művészi érettségről tett tanúbizonyságot, és úgy tűnik, megérezték, hogy eljött az idő egy afféle második részre a transzilván gróf, II. Vlad és vérszomjas, semmirekellő tettei történetéhez. A történelem tanúsága szerint az efféle döntések – amikor egy zenekar a világhírt, nagy megbecsülést és ismertséget hozó (klasszikus) albumához évekkel később még egy „második részt”, azaz folytatást tesz hozzá – általában kétélűek, sőt inkább rossz, ha nem egyenesen felesleges húzások. A „Vampiro” esetében viszont ezt semmiképp sem mondhatjuk.
A „Vampiro” érett korában is megőrzi a banda alkotói lendületét, és a szívós texasi metalosok újabb kiváló stúdiótermése! Mit jelent ez? Foglald össze az előző három stúdióalbum hallgatása közben szerzett tapasztalataidat, és a válaszok szinte maguktól adódnak.
Először is: James Rivera hangja! Hihetetlenül jó állapotban van érett korában is. A fickó extrém robbanékonysággal üvölt és visít, ami az évek során egyáltalán nem csökkent. A gitárfrázisok fölött uralkodó, tekintélyt parancsoló és (többnyire) tiszta, dallamos énekstílust – főleg a refrénekben – további énekszólamok támogatják (akár három vagy több), így újra és újra gazdagon harmonizált. A Helstar az új időkben több brutalizált vokális kicsapongást is bevet (a szinte sistergő, hörgő torokhangot), ezzel fokozva az új pokoli lemez amúgy is baljós és agresszív tartását. Rivera továbbra is rajong Ronnie James Dióért és Rob Halfordért, ez nála állandó. Rivera változatos énekmegközelítése az album minden másodpercében rendkívül odaadó, szívből jövő és átélt.
Annak ellenére, hogy Rob Trevino, aki hosszú éveken át Barragannal szinte elválaszthatatlan, örök, sőt ideális gitárpárost alkotott a klasszikus Helstarban, bejelentette távozását, és helyét a jóval fiatalabb, de rendkívül ígéretes és ambiciózus gitárvirtuóz, Andrew Atwood vette át, aki a kevésbé ismert The Scourge-ból érkezett a Helstarhoz, a két gitár munkája továbbra is teljesen „zavartalan”. Atwood maradéktalanul pótolta mindazokat a kirakósdarabokat, amelyeket Trevino egykor a Helstarba hozott. Rivera mellett az új albumon Larry Barragan a fő zeneszerző, Atwood pedig finoman követi Barragan gitárjátékának már ismert retorikáját, vagyis a Helstar gitárjátékának retorikáját. Egyenesen szólva: Trevino lecserélése Atwoodra a Helstaron egyáltalán nem érződik. Kiváló riffek, amelyeket gyakran dinamikusan „megszaggat” a romboló, pokoli tempó, egy adag agresszió és a baljós érintése, ami összetartozik magukkal a történetekkel a legnagyobb transzilván zombiról és kétlábú vérszívóról, akinek az album költészetét szentelték. Sőt, a gitármunka még inspiráltabb is lett, ami főleg a hangsúlyos gitárpárbajokban érződik, amelyeket a két gitáros egyenrangúan ad át egymásnak az egész lemezen. A hangszeres középrészeket még tovább fűszerezik a gitárszólók szellemességével, felfokozottsággal és kivitelezési dinamittal – az újonc Atwoodnak és a tapasztalt Barragannak egyhamar nem fogy el a puskaporuk.
Az új dalcsokor a vezérmotívumok megválasztásában és a kompozíciók kibontásában megőrzi a kívánatos ötletbeli sokszínűséget. Így éri el a Helstar az album ízléses, dinamikus hatását, hiszen ezt a sokféle hangulati állapot is feltételezi, amelyeket a tapasztalt kvintett ismét mesterien kelt életre. A hangulat, ahogy várható, sötét, feszült, gonosz, sőt skizofrén. Valódi horrorszínház! Drámák drámája. Egy szikrányi romantika nélkül. Mindenesetre a barokk klasszicizmus díszei is érezhetők, ami egy valódi filmforgatókönyv hangulatát idézi (természetesen a Helstar metalreceptje szerint).
A „Vampiro” a dallamok kibontásában old school amerikai metal. A mérgező riffek inkább félhangos megoldások felé kanyarodnak, mintsem hogy zenei „vígjáték” érzetét keltenék. Ennél hitelesebb nem is lehetne. Amikor betöltöd az albumot a lejátszóba, azonnal kapcsolatot teremtesz a metal e ágának elemi erejével, amelyet az első zenekarok – élükön a Helstarral – az óceán túlpartján már a nyolcvanas évek első felében megteremtettek. Az érettséget, a tapasztalatot és mindenekelőtt a visszafogott elszántságot és kreatív fókuszt, az új, rendkívül minőségi kompozíciók mellett, a jó öreg Bill Metoyer kiváló produkciója koronázza meg. Az új Helstar-album ezért hihetetlenül harapós és recés, és azt az érzetet adja, hogy a Helstar pályafutásának legkeményebb lemeze.
Az albumnak egyetlen hibája van: legalább tizenöt perccel hosszabb a kelleténél. Ennek ellenére nem szabad megfeledkezni arról az örömteli tényről, hogy (nem szerényen szólva) a „Nosferatu” 27 év után újjászületett!
Helstar – Black Cathedral:
Felállás
James Rivera – ének
Larry Barragan – gitár
Andrew Atwood – gitár
Garrick Smith basszusgitár
Mikey Lewis – dob
Produkció
Bill Metoyer
Számlista
- Awaken Into Darkness
- Blood Lust
- To Dust You Will Become
- Off With His Head
- From the Pulpit to the Pit
- To Their Death Beds They Fell
- Malediction
- Repent in Fire
- Abolish the Sun
- Black Cathedral
- Dreamless Sleep
