Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Glass Hammer
Kiadó: Arion
Megjelenés: 2016
Játékidő: 65:18
Értékelés: 4.5/5
Az amerikai progrock-revivalisták, a Glass Hammer azon kevés zenekar egyike, amely a hiperprodukció – szinte minden évben új stúdióalbumot adnak ki – ellenére is képes minőséggel meglepni. Bár 1992 óta vannak a színen, és ez idő alatt nem kevesebb mint tizenhat stúdióalbumot jelentettek meg, Michelle Young énekesnőt leszámítva ennyi év alatt egyetlen más tagot sem cseréltek le, ami mindenképpen dicséretes, manapság pedig már valóságos ritkaság. Ugyanilyen meglepő az is, hogy Tennessee-ből érkeznek, ami a Kansashoz hasonlóan az Egyesült Államok egyik utolsó olyan vidéke, ahonnan az ember csúcsminőségű progrockot várna legalábbis azok, akik a Glass Hammerrel eddig még nem „akadtak össze”. Az előző, „The Breaking of the World” (2015) után a Glass Hammer a „Valkyrie”-val ismét egy új, igen érdekes albummal jelentkezik, amely mindazokat fogja a legjobban megörvendeztetni, akik esküsznek a szimfonikus progresszív rockra kristálytiszta produkcióval, fenséges szimfonikus hangszerelésekkel, kiváló technikai kivitelezéssel és éppen megfelelő mértékű múltba révedéssel.
A régi énekesek, Jon Davison (Yes) és Carl Graves határozatlan időre „befagyasztották” Glass Hammer-tagsági igazolványukat, hiszen a „Valkyrie”-n nyoma sincs az ő vokális közreműködésüknek; a főhangot Susie Bogdanowicz vette át, aki 2013 óta ismét aktívan a zenekar fő női hangja. A „Valkyrie” így ismét „nőiesebb” hangulatú lemez, legalábbis a főének tekintetében, és ez a változás a maga módján egészen jólesik, különösen a lemez koncepciós jellegét tekintve. A koncepció ugyanakkor tipikusan „amerikai”: egy megfáradt katonáról szól, aki hosszú idő után, a háborús borzalmak túlélése után hazatér, ahol már türelmetlenül várja a menyasszonya. Utóbbinak aztán derekasan meg kell dolgoznia azért, hogy újra elnyerje a háborús traumáktól eltávolodott vőlegénye jóindulatát. Persze ezután jön a tipikus „amerikai” happy end, amikor elő kell venni a zsebkendőket.
Nos, ha a „Valkyrie” koncepciója valahol a hollywoodi B-filmek szintjén mozog is, az album zenei arculata legalább jóval érdekesebbre sikerült, és ahhoz képest, amit a legtöbben várnának a Glass Hammertől, szinte üdítő. A „Valkyrie” ugyanis, noha alapvetően szimfonikus természetű, érezhető „öreg iskolás” Yes-, ELP-, Genesis- és Renaissance-hatásokkal, meglehetősen eklektikus lemez. Többek között számos izgalmas fordulat, agyafúrt tempóváltás és sokszínű stílusbeli „fűszer” jellemzi a jazz fusion, a heavy rock, az elektronikus zene és a pop világából, így nincsenek rajta hosszabb unalmas részek. Talán olykor a hangulat túlzottan szentimentálissá válik, de így legalább hitelesebben jelennek meg a fent említett koncepció képei.
Néhány vokális betétet a két alapító tag, a multiinstrumentalista Fred Schendel (főleg billentyűzik) és Steve Babb (főleg basszusgitározik) is hozzátett, akik először már a nyitó „The Fields We Know”-ban „megmutatkoznak”, de mindketten meglehetősen átlagos énekesek, és ezzel elég jól tisztában is vannak, ezért a megfelelő pillanatban átadják a főmikrofont barátjuknak, Susie-nak. Ő először a „Golden Days” című számban csillog, amely szinte prototípusa a jellegzetes Glass Hammer-szerzeményeknek: elbűvölő szimfonikus hangszerelések, intelligens gitárvariációk és gazdag vokális harmóniák jellemzik, míg a kevésbé tipikus darabok közé tartozik az elektronikus színezetű instrumentális „Nexus Girl”.
A zenekar másik két tagja, vagyis a gitárvirtuóz Kamran Alan Shikoh és a dobos Aaron Raustlon elsősorban arról gondoskodik, hogy az album darabjainak többsége „tökösen” szóljon, ami leginkább a nagyratörő, 14 perces „No Man’s Land” eposzban mutatkozik meg, rengeteg instrumentális közjátékkal és hatalmas térrel a tüzes szólóknak. A számottevő ritmikai összetettség ellenére az album korántsem megerőltető hallgatni, hiszen elragadó, dallamos hangszerelések és szép vokális harmóniák jellemzik. A Glass Hammer többnyire igazi nagy pozitivista, de a „Valkyrie”-n sok sötét és melankolikus pillanat is akad, például a kilenc perces „Dead And Gone” eposz. Ez utóbbi könnyes balladaként indul, ám idővel jóval eklektikusabbá válik, számos érdekes instrumentális átmenettel, amelyek a igényesebb szimfoprog-gurmékat is lenyűgözik majd.
A Glass Hammer a „Valkyrie”-val, ezzel a rendkívül kellemes koncepcióalbummal ismét szépen megmutatta, hogyan kell szólnia a modern szimfonikus progresszív rocknak. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az utóbbi néhány év egyik legihletettebb lemezéről van szó, annak ellenére, hogy nincs rajta Davison és/vagy Graves, akik jelentős részben felelősek voltak azért, hogy az egyik legjobb amerikai progrockbanda népszerűsége az évek során sokat nőtt a kísérletező zene kedvelői körében. A „Valkyrie” fő „sztárja” kétségkívül Susie, aki az énekével azt az igazi lelket viszi az albumba, amelyet a zenekar két főnöke, Schendel és Babb a maguk korlátozott énekhangjával nem tudott volna biztosítani. A „Valkyrie” valószínűleg azoknak fog a legjobban tetszeni, akik a produkciónál a kristálytiszta hangzásra esküsznek, és akiket az újjáéledt Renaissance az új szerzeményeivel nem győzött meg teljesen, vagy kicsit túl nagy elvárásokkal ültek le hozzájuk.
Felállás
Susie Bogdanowicz – főének
Alan Shikoh – gitár, elektromos szitár
Steve Babb – basszusgitár, billentyűs hangszerek, főének
Fred Schendel – billentyűs hangszerek, gitár, főének
Aaron Raulston – dob
Producerek
Fred Schendel és Steve Babb
Számlista
1. The Fields We Know (7:37)
2. Golden Days (6:20)
3. No Man’s Land (14:20)
4. Nexus Girl (2:58)
5. Valkyrie (5:55)
6. Fog Of War (8:24)
7. Dead And Gone (9:56)
8. Eucatastrophe (3:31)
9. Rapturo (6:13)
