Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1984
Értékelés: 1/5
Néha a legnagyobb mesterek is alaposan elcseszik a dolgot, és félmunkát adnak ki a kezükből, amelyre az idő próbája után sem lehetnek büszkék, és úgy szól, mint a legrosszabb rémálmuk szüleménye, vagy egy rosszul emésztett vacsora mellékterméke. Pontosan ez történt a csibész kelta bohócokkal, a Jethro Tullal az „Under Wraps” című albummal, amelyen mindenáron modernül akartak szólni, és alkalmazkodni az akkori new wave/szintipop-trendekhez. Ezek kétségkívül szép pénzeket hoztak azoknak az együtteseknek is, amelyek abból a korszakból jöttek, amikor a kreatív zene még a kiadók diktátuma nélkül született, ezek a kiadók viszont eladták eredeti zenei lelküket a kiadói logikának (a Jethro Tull pedig ezt egyébként mindig előszeretettel kritizálta). Ezért aztán a „menjünk, kísérletezzünk megint egy kicsit valami újjal” ürügyén szinte az összes hagyományos prog folk rockos elemüket teljesen elhanyagolták, sőt, jóformán eldobták, pedig azok valahol a skót felföld erdőszéléről eredtek, és átadták magukat a hideg robotizáltságnak: az akkor még innovatív digitális szintetizátorok és a mesterséges ritmus nyomán létrejött elektronikus, szintetikus hangzásnak. Ez a kettő együtt úgy szólt, mint egy robotműhely hangja valahol a 80-as évek közepén, ahol kovácsok kalapáccsal ütik a vasat, a főnök mesterségesen kihűtött irodájában pedig folyamatosan zúgnak a történelmi ereklyék, a Spectrumok vagy a Commodore 64-ek. Ennek csírái ugyan már az elődön, a „The Broadsword And The Beast” (1982) című albumon is megmutatkoztak, de az hangzásában még mindig elég tisztességes volt, és ehhez az elektronikus szörnyeteghez képest szinte már klasszikus Tull-lemez. Az „Under Wraps” ezzel szemben korának csaknem közhelyes terméke, amely a mesterséges, monoton szintetikus hangzás miatt ma már meglehetősen avultan szól. Az a néhány ritka jó pillanat, amikor egy percre életre kelnek a hagyományos Tull-elemek, gyorsan elvész az elektronika és a műanyag ritmus áradatában.
Az ügyeletes „bűnös”, amiért ilyen nehezen találok bármilyen dicsérő szót az albumra, nem más, mint maga a „pater familias”, Ian Anderson, aki a kor még friss technológiájával, a kifinomult szintetizátorokkal akart játszani. Ez egyrészt teljesen érthető, másrészt viszont szöges ellentétben áll az egészséges ésszel, ha tudjuk, hogy a folkos fuvolája és az énekhangja szinte teljesen összeegyeztethetetlen az újhullámos elektronikus hangzásokkal. Hogy milyen következményei lettek ennek a keveréknek, azt már az első szólólemezén, a „Walk Into Light” (1983) című albumon is hallhattuk, ami valóságos csapnivaló kevercs az elektronikus minimalizmus és a hagyományos folk rockos elemek között. Az „Under Wraps” szégyenkezés nélkül követi ezt a receptet, annak ellenére, hogy Ian első szólómunkájának fogadtatása már akkor is lesújtó volt. Gerry Conway (és az összes elődje) teli tüdővel lélegző, dinamikus és masszív dobjait mesterkélt, természetellenes hangzású dobgép váltotta fel, amely teljesen monotonul működik, és ez a fő oka annak, hogy az album sehogy sem tud levegőhöz jutni, nem is beszélve Peter-John Vettese „professzor” szintetikus minimalizmusáról a Fender Rhodeson, aki ráadásul inkább Harry Potterre emlékeztetett, mint a Jethro Tull billentyűsére. Szerencse, hogy valahányszor Ian ízléstelen ötletekbe téved, ott van mellette a jó öreg Martin Barre, aki gitáron a hard rockos futamaival és néhány találékony riffjével megmenti az albumot a teljes süllyedéstől, és egyáltalán végighallgathatóvá teszi az elejétől a végéig, hogy közben el ne aludjunk az unalomtól. Dave Pegg basszusgitárja viszont alig felismerhető, mert a dobgép szinte teljesen elnyomja. Ha ehelyett találtak volna egy igazi dobost, aki legalább egy kicsit élőbb hangzást ad az albumnak, bizonyosan érezhetően több pontot érdemelne. Még Ian éneke sem szól úgy, ahogy megszoktam, hiányzik belőle az a hagyományos pimaszság és szarkazmus, ráadásul gyakran fojtogatják a szintetikus hangok és a további, sokszor felesleges kísérő vokálok. A Jethro Tull sikertelenül próbálta eltakarni a kreatív ötletek hiányát és a hangzásuk teljes kiárusítását az akkoriban aktuális hidegháborús témákba csomagolt szövegekkel: kémkedés, szabotázs, összeesküvések, űrverseny, a Szabad Moszkva rádió és a Reagan védnöksége alatt egyre erősödő nyugati materializmus. De a mi szakállas James Bondunk ezen a téren is gyengén szerepelt. Ezért a legtöbb szám hiteltelenül és szinte erőltetetten hat. Az album soha nem lélegzik fel igazán, ráadásul szinte végig halálosan hideg hangulat lengi be, mint valami mesterségesen hűtött japán robotgyárat.
Az egyes számokról nehéz bármi különösebben dicsérőt mondani, mert az albumon gyakorlatilag nincs egyetlen kiemelkedő pillanat sem. Főként rövidebb, new wave és pop irányba húzó dalok uralják, amelyeket a robotszerűen kiszámított ritmus és a teljesen szintetikus billentyűk fojtogatnak, ezek előtt Tony Banks (Genesis) is feltenné a kezét, és sem a fuvolának, sem a gitárnak nem hagynak levegőt. Az a néhány igen ritka ihletett pillanat, amely rendszerint az együttes két fő mestertől származik, arra figyelmeztet, hogy egykor létezett egy egészen más fából faragott banda. Hogy milyen lesz a számok többsége, azt már a „Lap Of Luxury” megmutatja, amely szintetikus new wave/pop rockként készült, erős digitális szintivonalakkal, monoton ritmussal és Ian szándékosan fennhéjázó éneklési módjával. A dallamos refrén ellenére sem kap levegőt, mert a szintetika teljesen elfojtja. Sokkal érdekesebb a pajkos promóciós videója, amely az aktuális újrakiadáson bónuszként is megtalálható. A címadó AOR-kísérlet, az „Under Wraps” ugyan jó potenciált rejt (ami az akusztikus verzióban mutatkozik meg igazán), Ian jó fuvola- és énekteljesítményével, de az elektronika és a dobgép idővel teljesen elsorvasztja. Az eredmény szintetikus okádék, amelyet sem Ian fuvolája, sem Martin alig hallható gitárfogásai nem tudnak megmenteni. Az „European Legacy” majdnem jó szerzemény, és az album egyik jobb pillanata, mert ígéretes akusztikus fuvola- és akusztikusgitár-bevezetővel indul, amely néhány etno elemet is tartalmaz (ezeket a jövőben egyre gyakrabban kezdik használni), amíg az akusztikába kellemetlen módon be nem tör a szintetika is, ami szerencsére nem teszi tönkre az alapdallamot. A „Later That Same Evening” ezzel szemben tökéletes szintetikus horror, ostoba robotos elektronikus hangok sorával, amelyek inkább Ian Depeche Mode-os vendégszereplésére emlékeztetnek, mint a Jethro Tullra. A „Saboteur”-t egy konkrét hard rockos riff és egy pimasz fuvola építi, műanyag ritmusra és szintire támaszkodva. Barre közben egy szolid szólót is bedob. Sajnos azonban túlságosan monoton szerzemény, amely szemléletesen megmutatja, hogyan mérgezi meg a mesterséges ritmus az egész albumot. A „Radio Free Moscow”, amelyben van némi hidegháborús nosztalgia, a legsikeresebb kísérlet egy tisztességes new wave/pop dal megalkotására, szinte a Japan stílusában, főleg a gitár és a szinti (az albumon egyébként ritkán hallható) jó, kiegyensúlyozott párbeszéde és egy jó dallamos refrén jóvoltából. Persze messze áll minden tisztességes Tull-sztenderdtől. Az ősi videojátékok digitális hangjaival való cimborálás a kétségbeejtő „Astronomy”-ban folytatódik, ahol a Depeche Mode rajongói is jót nevetnek majd Ian ódivatú énekhangjának és a hűtőgépgyár-féle elektronikus minimalizmusnak a bizarr együttélésén. A „Tundra” mindenáron drámainak és ijesztőnek akar hangzani, valójában azonban az album egyik legunalmasabb pillanata, amelyet a maró iszapból még a fuvola egy-egy szellemes hangja sem húz ki. A „Nobody’s Car” kémes szöveggel, elektronikus hangokkal, valamint kiélezett gitár- és fuvolafutamokkal próbálja megtörni az álmos légkört, de pályafutásuk egyik legkevésbé ihletett pillanatává fajul. A „Heat” már a címe alapján sem sok jót ígér. És valóban, pályafutásuk egyik mélypontja, szintetikus mulatság robotok táncához, ahol Ian énekét tolakodó elektronikus implantátumok itatják át, miközben azok a műanyag ritmusra riszálnak. Vettese Fender Rhodes-szólója egyenesen groteszken szól, és Barre rövid válasza sem tudja enyhíteni. Valószínűleg nem meglepetés, hogy az album legjobb pillanata a rövid akusztikus ballada, az „Under Wraps 2”, amely választ ad arra, hogyan szólhatott volna a lemez, ha Ian nem adja át magát teljesen az elektronikus játékszereinek. A „Paparazzi” meg sem érdemelne kommentárt, ha nem lenne benne egy jó riff és egy gúnyos szöveg a bulvársajtóról. Egyébként viszont teljesen szintetikus katasztrófa, tökéletesen emészthetetlen ritmussal és kétségbeejtő refrénnel. Általában az album utolsó szerzeményei az igazi „gyöngyszemek” abban, ami a teljes kreatív kimerültséget és az együttes örökségének teljes kiárusítását illeti. A teljesen üres „Apogee” is komoly esélyes a legrosszabb szerzemény címére az egész pályafutásukból. Ian és a kibernetikus páncélba zárt társasága itt szintetikus patetikával gyötör minket, amelyet minimalista hangok és undorítóan monoton, „lego-kockás” ritmus sugároz. Az „Automative Engineering” főleg a robotgyárról szóló szöveg miatt a legjobb bizonyíték az album teljesen üres hangulatára és hangzására, és szinte önmaga kigúnyolása. Ha Ian egy japán robotgyár feszült légkörét akarta megteremteni, ahol az igazgatók minden évben öngyilkosok lesznek a társadalmi ranglétrán való előrelépés minden lehetséges kudarca miatt, ez legalább teljesen sikerült neki. A hidegháborús giccs trágyagödrét pedig a záró new wave gyilkos, a „General Crossing” koronázza meg, ahol Ian hangján mint egyetlen felismerhető elemen kívül tanúi vagyunk a végső szögnek a koporsóban, mindannak a jónak a koporsójában, amit a Jethro Tull a rockzene fejlődéséért tett.
Az „Under Wraps” ma is messze a legmélyebb mélypont egy olyan együttes életművében, amely a 70-es években hihetetlen sorozatot hozott össze kiváló albumokból, amelyek ma is a kreatív rock csúcsához tartoznak, hogy aztán a 80-as évek közepén teljes alkotói sorvadásba zuhanjon. Egy album, amelynek kreativitás-, energia- és fantáziahiánya, az eredeti kelta szellem teljes legyilkolása és a mátrix-implantátumokra való rácsatlakozás jól mutatja, mekkora alkotói válságba került akkoriban a legtöbb többi progresszív együttes is. Bár kevés tört meg ilyen erőszakosan a saját hagyományával, mint a Jethro Tull. Ha az „Under Wraps” úgy jelent volna meg, mint a Depeche Mode különleges vendégével, Ian Andersonnal, valószínűleg az akkori idők egyik legbizarrabbul szórakoztató kísérlete lett volna. A new wave legbuzgóbb híveit, akik hallani akarják ezt a „szórakoztató” kísérletet a „vén trottyal” a főszerepben, és az együttes nagy rajongóit leszámítva mindenkinek azt ajánlom, hogy az „Under Wraps”-t kerülje el a lehető legszélesebb ívben. Semmit sem segít, ha hallgatás közben elfelejted, hogy a Jethro Tullról van szó. Ian egyszerűen elrontotta, és ma is elismeri, hogy a legszívesebben még egyszer felvenné egy igazi dobossal. Utóbbit szerencsére nem sokkal a lemez megjelenése után meg is találta az amerikai Doane „Big-Boy” Perryben, aki a képességeivel ma is örvendeztet minket. Ian, hála az égnek, az 1985-ös turné után, amikor majdnem elveszítette a hangját, és az soha többé nem szólt úgy, mint azelőtt, úgy döntött, visszatér a hard/folk rockos hagyományhoz. A végeredmény a (progresszív) rock történetének egyik legsikeresebb, de egyben legszórakoztatóbb és legabszurdabb „visszatérése” lett.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár
Martin Barre – elektromos gitár
Dave Pegg – basszusgitár
Peter-John Vettese – billentyűk
Produkció
Ian Anderson
Számlista
1. Lap Of Luxury (3:36)
2. Under Wraps #1 (4:03)
3. European Legacy (3:23)
4. Later, That Same Evening (3:53)
5. Saboteur (3:32)
6. Radio Free Moscow (3:42)
7. Astronomy (3:37)
8. Tundra (3:39)
9. Nobody’s Car (4:09)
10. Heat (5:37)
11. Under Wraps #2 (2:15)
12. Paparazzi (3:48)
13. Apogee (5:29)
14. Automotive Engineering (4:05)
15. General Crossing (4:02)
Játékidő: 58:50
