Helyszín: Križanke, Ljubljana
A koncert dátuma: 2007. 06. 17.
Látogatók száma: 1500
Jegyár: 42 euró
Mivel a Vaya Con Dios jelenleg a legújabb válogatásalbumát, a The Ultimate Collectiont népszerűsítő turnén jár, érthető, hogy akadtak, akik pontosan ezt várták – a legnagyobb slágereket, és semmi mást. Ők valószínűleg nem távoztak teljesen elégedetten. Akik viszont nem ezt várták, vagy még jobb: akik semmit sem vártak, azok az igencsak ezoterikus este során biztosan találtak valamit, ami a lelküknek is jólesett.
A Vaya Con Dios persze néhány közismert dalt is eljátszott, de többnyire jóval csendesebb, lágyabb feldolgozásban, amelyek nagyrészt a bluesból, néhol a könnyedebb jazzből merítettek ihletet, a latinnak alig volt nyoma. Olyan zene ez, amely magától is képeket fest arról, milyen helyen kellene hallani: egy kicsi, füstös kocsmában, gyér világítás mellett, valamelyik rosszul szellőző jazzlyukban, ahol a közönséget nem lehet megkülönböztetni az előadóktól, és fordítva. A valóság azonban egészen más volt. A zene mégis ragyogott Plečnik Križankéjának ölelésében, hiszen a helyszín az ilyen eseményekre való, és remekül teszi a dolgát. A baj ott kezdődik, amikor megjelenik egy szervező, aki a pénzügyi érdekeken kívül nemigen lát mást, és hagyja, hogy azoké legyen az első és az utolsó szó. Tulajdonképpen az egyetlen szó. Így az egész koncert alatt lehetetlen volt kizárólag a színpadon álló ötösre figyelni, akik mellesleg is túl halkan játszottak, miközben több száz elhúzó jármű kisebb-nagyobb sikerrel „kísérte” a zenekar amúgy is helyenként túlságosan intim és finom elbeszélését. A kontrabasszus gyönyörű szólóbevezetője, amely a „Puerto Rico” című dalt konferálta fel, teljesen elveszett, mert a fal túloldalán egy robogós szólistával hangerőben egyszerűen nem versenyezhetett. Pofon az előadóknak és a hallgatóknak egyaránt! Ideje, hogy a szervezők elgondolkodjanak az ilyen fellépések értelmén, hiszen a jegyek végül is nem olyan olcsók, hogy a közönség sokáig vágyna rá, hogy minden szabadtéri eseményt ezernyi jármű állandó zúgása mellett hallgasson. És egyenesen gyalázatos, hogy mindez megtörténhetett, pedig előre lehetett tudni, hogy teljesen akusztikus koncertről van szó, amely már a természeténél fogva is több odafigyelést és felkészültséget kívánt volna.
Egyébként a Vaya Con Dios kifejezetten szolid muzsikával szolgált: a nyitó „Just A Friend Of Mine”-tól a nyitó rész záró „What’s A Woman?”-jéig mind a négy hangszeres gondoskodott róla, hogy minőségi, ihletett zenészként mutatkozzon be, akik azonban sosem vették át teljesen a vezető szerepet. Az kétségkívül Dani Klein hangjáé volt, de hát Dani Klein a Vaya Con Dios. A hangja ennyi év után is teljesen ugyanaz, meglepően rugalmas, és jellegzetes színével természetesen azonnal felismerhető. Zenekarként összeszokott, életvidám kvintettet alkottak, amely épp jókor tisztelt meg minket a látogatásával. Persze a találkozás valószínűleg még intenzívebb lett volna a kilencvenes évek elején, amikor kreatív erejük csúcsán voltak. Viszont jóval halványabb is lehetett volna, ha a Vaya Con Dios úgy tíz évvel ezelőtt érkezik, amikor a felállás recsegett-ropogott, és a mostani örömöt a slágerek gyötrelmes lejátszása pótolta volna, holott a dalok mostani formájukban új, egészen más identitásra leltek. Egy adag nosztalgia pedig szintén megteszi a magáét.
És ha a „Johnny” nagyjából úgy szól, mint egykor, mintha a dal címszereplője sosem öregedett volna meg, akkor a „Heading For A Fall” már átélt ezt-azt, és ez nyomot hagyott rajta: enyhén eltolódott a tempó, ami Daninak kifejezetten kedvezett. A „Don’t Cry For Louie” pedig válasz volt Dani megjegyzésére a nők szerepéről a pornóiparban. „Tudjátok, mi nők nem tárgyak vagyunk, hanem ugyanúgy emberek”… „girls don’t cry for Louie, Louie wouldn’t cry for you…” Biztos akadnak ilyen típusok is, de az már egy másik történet… a dalt mindenesetre nagyon szépen játszották el.
Valahol közben jött egy pillanat, amikor a Vaya Con Dios, pontosabban Dani a romák és zenéjük előtt tisztelgett: „vannak, akik szerint ezek az emberek és ez a zene semmiért sem érdemel elismerést, én viszont azt állítom, hogy mindenért! Ez az én főhajtásom előttük.” Következett a „Djelem, djelem” feldolgozása, ami franciául nagyjából úgy hangzik, mint „Je L’Aime, Je L’Aime”. A dal az ő előadásukban ugyan nem rendelkezik az igazi cigányos töltettel, inkább sanzonként hat, ami teljesen rendben van.
A Vaya Con Dios így lassan eljut romantikus műsora végéhez, de egyáltalán nem tűnt úgy, mintha elmondtak volna mindent, amit kellett. Addig nem, amíg vissza nem tértek a színpadra a második ráadásra. Annak ellenére, hogy zenéjük lágyabb értelmezéseit részesítették előnyben, a közönség korántsem volt csendes: legalább az utolsó tizenöt-húsz percben a székek, amelyeken minden hallgatónak élveznie kellett volna a koncertet, teljesen feleslegesek voltak. Kivéve az újságírókat, akiknek szinte büntetésként a Križanke színpadtól legtávolabbi pontján, a korlát mögött jelöltek ki állóhelyet, mosdóhasználat lehetősége nélkül. És Dani kérdéseire – „Akartok énekelni? Akartok táncolni? Mindkettőt?” – természetesen igen volt a válasz, hogyne, hiszen a Vaya Con Dios záró számnak a „Nah Neh Nah”-t választotta, talán a legváltozatlanabb formában az összes eljátszott dal közül. Az őrület már korán kezdődik, rögtön az első, talán a második ütemben, a terem táncol, de Dani félbeszakítja a dalt: „Várjatok! Várjatok! Nem úgy egyeztünk meg, hogy énekeltek? Na gyerünk, még egyszer.” Ott folytatják, ahol abbahagyták, és az egészet sokkal tovább viszik, mint amennyire egyáltalán lehetségesnek tűnt.
Még egy pillanatnyi eksztázis, és már el is köszöntek!
